A leigázott erdő

1. Fejezet: Visszatérés


A nevem Lightning. Abba az erdőbe térek ma vissza, ahol 20 évig nevelkedtem. Lassan 50 éve, hogy elhagytam a erdőt, Valhalla erdejét. Hangosan zakatol a vonat, elhagyja az utolsó várost, elém tárul a napraforgóktól zöld-sárga szántóföld, mintha a végtelenségig menne, sárga minden a látóhatáron belül. Az ég tiszta, kék, a Nap melegét érzem az üvegen át. A pár centire lehúzott ablak miatt érzem a friss levegőt, és a vonat mozgása miatti kellemesen langyos szelet. Figyelem a tájat, a távolban már látni az erdő szélét. Mikor elérjük az első fákat, melyek gyönyörű, zöld levelektől díszesek, rossz előérzetem lesz. Haladva az erdő belseje felé egyre erőseb bennem ez az érzés. A vonat lassítani kezd, az ajtóhoz megyek. A vonat megáll, leszállok, és intek, hogy mehet. Elindulok a fák között, síri csend uralkodik. A vonat zaja hallatszik csak, ahogy elrobog. Beljebb haladok. Egy madár csicsergése sem hallható, a szél sem zörgeti a fák leveleit. Rémisztő a csend, biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmel. Haladok tovább, s egy hangos szó hagyja el számat, ahogy nevelőmet hívom:
-Angel!-Nem jön válaszként a nevemet jelentő vijjogás, de segélykérést jelentő rikácsolás sem. Nem tudom, mi történhetett, de hogy természetellenes volt, az biztos. Elindulok a megszokott úton a fészkelőhelyükre. Üres. A tojások ott állnak a fészkekben felügyelet nélkül. Nem voltak felelőtlen szülők sohasem. Nagy baj lehet, rögtön tudom. A tojásokhoz lépek, hogy megérinthessem. Kihűltek. Már ki kellett volna kelniük, normális esetben június közepén már fiókák szaladgálnak, most meg kihűlt, élettelen tojásokat találtam. Így még a költözés is ki van zárva, csak télen váltanak lakhelyet. Felbontom az egyik tojást, hogy rájöjjek, mikor mehettek el. Legalább 2 hetet kellett volna még fejlődnie a madárnak. Nagyon nem tetszik. Ez azt jelenti, hogy kb 3-4 hete nem ült rajta a tojó. Elvihették őket, más magyarázatot nem találok. Körülnézek, de nem látok semmi használhatót. Se lábnyom, se elhagyott tollak, se semmi. Elindulok az orrom után. Mindenhol nyomokat keresek, de nincs sehol. Aggódom. Még mindig csönd van. Arcomon nem látszik érzelem. Szürkületkor találok valamit, ami miatt vérző seb keletkezik szívemen: egy tetem. Egy aranytollú chocobo tetem. Egy kifejlett nőstény ég kék, kiszáradt szemekkel. A neve lefordítva Medált jelent. A testvéremként szerettem, folyton együtt voltunk. Félig már elrohadt, pár hete már holtan hever. Egyre sötétebb és egyre hűvösebb van, de tovább haladok. Teljesen besötétedett, nem találtam semmit. Az éjszakát egy fa lombkoronájában töltöm, a talaj veszélyesebb alvóhely lenne, már csak a farkasok miatt is. Erdei gyümölcsfát választottam, fel- és lemászni bár nehéz a klovidról, de magassága miatt biztonságos alvóhelyet és finom, mézédes gyümölcsöt biztosít. Magas víztartalma miatt  szomjam is oltja a sárgás-vöröses gyümölcs, mit vacsorára ettem. Az éj csendes, a tücskök hangja nem hallatszik. De még sincs csönd! Hallok valamit! Fülelni kezdek, de nem tudom, mi ez. Lejjebb ereszkedek a fa törzsén, 10 m-re lehetek most a talajtól. Morgás! Morgást hallok. De nem farkastól jön. Vérszomjas, gonosz morgás, nem erdei állattól származik. Démon vagy vérfarkas lehet. Még lejjebb bátorkodom, és a talajra lépek. Kardom előveszem, és óvatosan elindulok a sötét úton. Tudom, hogy az alvilági lény előnyben van: ő tökéletesen lát. Hallom a morgást, előttem van. Közeledik. Tűzvörös, izzó szempárt látok, amiből rájövök, hogy démon. Kardom magam elé rántom, mert látom, hogy ugrik. A penge a lábába állhatott bele, elfekszik előttem. Felemelem a kardot, hogy végzetes csapást mérjek rá, de hegyes fogak által okozott seb kínzó fájdalmát érzem lábszáramon. Hátravágok a karddal, hogy végezzek a másik támadóval. Keresztben vágja ketté a fegyver, hallom utolsó nyüszítését és érzem sérült lábamra spriccelő vérét, minek köszönhetően a seb égni kezd. Kitárom hófehér angyalszárnyaim, hogy a fa biztonságába visszatérhessek. Leülök az egyik vastagabb ágra, és letisztítom a sebet a klavid levével. Ég. Ez aggaszt, a démonvérből az azonnali fertőtlenítés ellenére is bármi belekerülhet a szervezetembe. Visszahúzom a szárnyam, hogy ne világítson, úgy kisebb az esélye, hogy valaki, vagy valami rám találjon. Végigfekszem az ágon, és az égre nézek. A Holdból csak egy apró csík látszik. A csillagok látszanak. Figyelem őket, közben próbálok rájönni, mi történhetett a madarakkal, és hogy kerültek ide démonok. Talán egy vonat hozhatta be őket az erdőbe. De nem nem magyarázat ez arra, hogy minden állat eltűnt. Nem esznek húst, mert akkor Medál tetemét nem találtam volna sértetlenül. Márpedig akkor valami másnak is kell, vagy kellett itt lennie. Nem a vonatsínek felé mentek, az ellenkező irányba haladtak Medál tetemének holléte szerint. Tehát akkor északnak kell mennem, az erdő mélyébe. Remélem hamar megtalálom őket, és nem lesz túl nagy bajuk.... Halkan elalszom.
Másnap hajnalban erős fájdalomra ébredek. Felülök és megnézem a sebet. Fekete, mint az éj, és borzasztóan fáj. A bal lábam nem fogom tudni használni, így szárnyaimra lesz szükségem. A baj az, hogy egy nap 3-4 óránál többet nem vagyok képes repülni. Tehát maximum 2 órát haladhatok a családom után, a másik 1-2 óra az ellátásomra van szánva. Ki kell mosnom a sebet, szóval jobb, hogyha a patakot is keresem. Gondot okoz, hogy a fák fölött kell repülnöm, a fák lombja alatt ismerem a tájat, de felülről egész más minden. A reggeli után ráveszem magam és felrepülök. Könnyedén szállok a széllel szemben. Csodálatos, felszabadult érzés. A szél hátrafújja a hajam, becsukom a szemem, felemelem a fejem és szabadon fellélegezve hagyom, hogy a friss levegő átjárja a légzőrendszeremet. Érzem, hogy minden lélegzetvétel tisztít. Felnyitom a szemem, s letekintek a nyári tájra. Zöldellő fák, melyeket az érő gyümölcsök díszítenek. Gyönyörű. Előre tekintek, és elszörnyedek a látványtól: Kiszáradt, elfeketedett, kidőlt fák, alattuk vérfürdő és démonok. Tűz, hátrébb fekete lánggal égő tűz. Az erdő egy része már halott, és a többit is pusztítják. A lábam egyre jobban fáj, mintha kést forgatnának benne. Lejjebb ereszkedek, és leszállok az egyik fára, pontosabban a fa fölött visszahúzom a szárnyam és két lábra érkezek az egyik ágra. Bal lábszáram izma görcsbe rándul, a vérem megered. Kínomban rászorítok az egyik fölöttem lévő ágra, és csendben megvárom, amíg csillapodik a fájdalom. Egyesek hülyének találnák e cselekedetem, de ahogy a sebre nézek, látom, hogy a vér kimosta a fekete démonvért, majdnem tökéletesen. Mikor a fájdalom csillapodik, lazítok a markomon, kinyitom eddig összeszorítva tartott szemem, és körülnézek. A démonok össze-vissza rohangálnak, rengetegen vannak. Meg se tudom számolni őket. Fajtát nézek: Farkas-démonok, félvérek, árnyak, megszállók és megszállottak. Veszélyesek és sokan vannak. Felrepülök ismét, a patak felé megyek. Ki kell mosnom a sebet, így is sokáig vártam már. Elérem a patakot, leszállok mellé, és a hideg, tiszta vízbe teszem a lábam, mikor a cipőt levettem. Kimosom a sebet, és egy pillanatra elcsodálkozom: A seb eltűnik a fájdalommal együtt. Ekkor eszembe jut, hogy az erdő vizei gyógyító erővel bírnak. Angel családja szerint nem látható kicsi tündérek élnek a vízben, és ők gyógyítanak, mostani eszemmel azt mondanám, hogy varázslat áll a gyógyítás mögött. Minél előbb meg kell találnom őket. De legelőször a démonokat fogom kitessékelni az erdőből.