A hadistennő 1

I.
Sorsok

18 év telt el. Antonia ismét 18 éves lett, ám most nem Antonia Erikkson volt a neve, hanem Alexina Wolf. A Wolf családnak idő közben született egy saját lánya, Lena, aki három évvel fiatalabb volt a testvérénél. A két lány külsőleg és természetileg is teljesen más volt. Antonia, ugyanolyan szabad szájú, vagány lány maradt, mint volt, míg Lena visszahúzódó és csöndes. Lena hosszú szőke hajú, kék szemű, 170 cm magas, vékony testalkatú, míg nővére ugyanúgy nézett ki, mint amilyennek megismertük. Antonia imádott sportolni, így erős, izmos testalkatú volt. Remekül bánt a karddal, és az íjjal, no meg imádott olvasni, húga is szerette a könyveket, de ő nem volt sportember, inkább elmélkedő típus. A két lány nem kedvelte egymást. Nem tudni miért, de mikor mindketten a serdülőkorba léptek, megutálták egymást. Pedig nem volt hiányuk semmiben, sőt még a fiuk is szívesen legyeskedtek körülöttük, bár Lena körül kicsit jobban, mint a nővére körül, de ezt Antonia nem is bánta. Sok elfoglaltsága volt, és amellett épp érettségire, majd pedig felvételire készült.

Egy szokatlanul hideg márciusi nap estéjén azonban betelt a pohár, már ami a két testvér viszonyát illeti. Épp Antonia 18. születés napját akarták megünnepelni, mikor a két lány csúnyán összeveszett, és Antonia elrohant.
- Alexina!- kiáltott utána a nevelőanyja, Evelina, ám a lány futva indult el a hideg, sötét utcán.
Nem érdekelte semmi, csak el akart tűnni abból a házból, és minél messzebb lenni a húgától, aki mellett egy csepp béke sem volt.
- Látod, mit műveltél, Lena?- támadt az anyja a kisebbik lányára.
- Megérdemelte a hülye kis szuka!- kiáltott a lány, ám az anyja pofon vágta.
- Ne merészelj így beszélni a nővéredről!- utasította rendre.
- Mégis, mit mondtál neki, ami ennyire megharagította?- nézett rá az apjuk, Sven.
- Átadtam neki a szülinapi ajándékát! Elmondtam neki azt, amit ti képtelenek voltatok neki megmondani!- nevetett gonoszul a lány.
- Mi? Elmondtad neki, amit nekünk kellett volna?- riadt rá az anyja.
- Így van! Ti sose lettetek volna képesek megfájdítani a ti „édes kicsikétek” szívét!- sziszegte gyűlölködve a lány.
- Hogy tehetted? Hogyan?- hitetlenkedett Evelina, és leroskadt egy székbe, Sven pedig haragosan nézett a lányára.
Antonia ez alatt messzire került az otthonától. Lihegve állt egy sötét sikátorban, nekidőlt a hideg falnak, és zokogni kezdett.
- Ti átkozottak, nyomorultak! Miért nem mondtátok el nekem? Miért épp így kellett megtudnom?- sírta.

Nagyon fájt neki a titok, hisz mindig is azt hitte, hogy ő is édes gyermeke a Wolf családnak, de most rá kellett ébrednie, hogy semmi közük sincs egymáshoz. Rosszul esett, hogy a nevelőszülei eddig nem mondták el neki, pedig tudták, hogy elfogadta volna. Nem volt jó érzés Lenától megtudni, hogy csak fogadott gyerek, akit úgy találta a lakás előtt egy napon, és talán csak szánalomból fogadták be. Szívét összeszorította a fájdalom, és a keserűség. Lassan abbahagyta a sírást, és elindult. Hideg volt, és fázósan húzta össze magán a kabátot. Sétált egyet a környéken, majd beült egy meleg teára az egyik ismerős bárba, ahol az egyik barátja dolgozott, és meghívta, hisz lejárt a munka ideje. Nem szólt egy szót sem az esti veszekedésről. A fiút Ralfnak hívták, és már régóta tetszett neki a lány, de Antonia inkább csak barátként viselkedett vele.
- Figyelj csak, Alexina! Maradj itt, én mindjárt visszajövök, csak egy perc. - szólt, és hátra ment a holmijáért, mialatt a lány a forró teáját itta.
A lány szemmel követte a 180 cm magas, vékony, csinos, fekete hajú srácot, aki két perccel később egy hosszúkás dobozzal tért vissza, és szégyellősen átadta a lánynak.
- Boldog születésnapot!- mondta, és elpirult. A másik bátorítóan rámosolygott, majd kibontotta a csomagot.
Egy gyönyörű ezüst nyaklánc került elő belőle, kék medállal. A medál egy apró szívet mintázott.
- Ralf, ez gyönyörű! Nagyon szépen köszönöm!- mondta a lány.
- Tényleg tetszik?- kérdezte bátortalanul a fiú.
- Igen!- szólt, majd áthajolt a pult fölött, és megpuszilta a fiút, aki lángvörös lett.

De most hagyjuk magukra a fiatalokat, és nézzük meg, mi lett történtünk másik főhősével, Tyr-rel. Tyr miután „átadta” a Wolf családnak Antoniát, megszűnt létezni, mint Richard Erikkson. Ügyesen megjátszotta a saját halálát, miután leugrott egy hídról a folyóba. A sodrás lökte partra. Ugrás közben leállította minden életfunkcióját. A hullaházba került, ahol azonban magához tért, méghozzá a boncasztalon, szószerint halálra ijesztve az őt épp felboncolni akaró fiatal orvost, aki szívrohamot kapott. Megijedt, hiszen a” pácienseinek” nem volt szokásuk egyszerűen magukhoz térni, és felülni. Tyr azonban „visszajött” a másvilágról. Megszerezte a ruháit, és elindult, hogy bejárja a világot. Új személyazonossága lett, és mostmár Viktor Larsen néven élt. Beállt a hadseregbe, és 16 évig volt katona, majd leszerelt, és jól menő üzletekbe fektette a pénzét. Katonaként sok háborús helyen megfordult, sokat harcolt, és ezekért a szolgálataiéért jól megfizették. Századosi rangban volt, mikor leszerelt. A felettesei kérték, hogy maradjon, ám a férfi ennyit mondott:
- Tudni kell, mikor muszáj kiszállni. Eleget harcoltam, és úgy érzem, itt az ideje, hogy kiszálljak!

Felettesei sajnálkozásukat fejezték ki, de megértették a fiatalembert, és úgy gondolták, visszavágyik a civil életbe, és családot szeretne alapítani. Pedig Tyr-nek nem ez volt a szándéka, csak beleunt az egyhangúságba. Visszatért Stockholmba, ahol hamarosan virágzó üzleti birodalmat épített fel, és jótékonykodott. Az emberek megkedvelték. Mikor lejárt a polgármester mandátuma, sokan biztatták, hogy jelöltesse magát. Meg is nyerte a választást, és megvalósította az ígéreteit, melyben munkát teremtett, és segítette továbbra is a szegényeket, rendbe hozatta a város külterületeit, néhány műemléket, no meg biztosabbá tetette a várost. Mindenki meg volt vele elégedve. Elég zárkózott, de annál udvariasabb volt. Már csak egy dolog hiányzott a boldogságához, ám azt is hamarosan maga mellett tudhatta.