A háború csillagai 2. rész

Történelem a jelenben

Másnap reggel újra összejött az intézet összes lakója egy kiadós reggelire, s megkezdődtek az órák is. A felsőbb éveseknek Ororo tartott biológiát, a professzor irodalmat oktatott, Scott pedig fizikát és matekot. S mostantól Robert oktatta a történelmet, lévén, hogy ő megélte az első és a második világháborút is, valamint Magyarországon tartózkodott 56-ban, állítása szerint a családja egyik régi barátját látogatta meg. Így hát tíz órától a második emeleti tanteremben mindenki izgatottan várta őt, s mikor megérkezett, rövid bemutatkozót tartott:
- Először is bemutatkoznék, majd szeretném, ha ti is mondanátok pár szót magatokról. Robert Mardezky a nevem és Lengyelországban születtem 1898 március kilencedikén.

Érdekességképp megjegyzem, hogy a második világháborúban Buchenwaldban ugyanezt az öt számot kaptam. - mondta, s felhúzta inge ujját, így mindenki megszemlélhette az öt számot: 19899. - Tanulmányaim felét Lengyelországban végeztem, később Magyarországon tanult pár évet, s az 1960-as években érkeztem az államokba. Hogy milyen képességem, van azt, bizonyára megszemlélték a tegnapi vacsora alkalmával. Na most akkor ti jöttök. Szépen sorban. - mondta. Az osztály bemutatója után felállt és pár lépést tett az ablak felé, közben jobb kezét felsőjének zsebébe csúsztatta.
- Az első órára valami emlékezeteset szántam. - mondta, s ezzel sikerült is felcsigázni az osztály kíváncsiságát - Először a történelem legmeghatározóbb jelenségéről szeretnék pár szót ejteni. És ez pedig nem más, mint a háború. A kor előrehaladtával ez egyre vadabb és tisztességtelenebb. Fontos, hogy megemlítsem: mindig voltak, s lesznek is a Földön háborúk.

Ez olyan elkerülhetetlen, mint a Nap felkelése. Napjainkban is egy háború van kitörőben, s az emberek újra el akarják azt követni, amit a németek megtettek a nácizmus alatt. Bizonyára hallottatok a regisztrációs törvényről, erről nem is szeretnék több szót szólni. Csupán a háború egyik meghatározóbb lélekre gyakorolt hatásáról. - miközben beszélt, beállt a csoport elé - És ez nem más, mint a félelem és az ijedtség. - mondta s előkapta jobb kezét, amelyben most egy pisztolyt szorított. Egy másodpercig célzott vele, majd elsütötte. Az egész osztály egy emberként hőkölt hátra. Szinte mindenki felkiáltott meglepetésében. Nem tudták mire vélni ezt a fajta viselkedést. A golyó azomban nem talált célt. John, másik nevén Pyro orrnyerge felett állt meg, csupán pár milliméterre. - Most kaptatok egy kis ízelítőt a rátok váró rettegésből. Az órának vége. - mondta, s visszaült asztala mögé, s elkezdett valamit írni. Egyetlen ember sem állt fel azomban, mindenki a John arca előtt lebegő golyót nézte.

- Ne aggódjatok. Egyetlen töltény megállítása olyan apróság, mint nektek egy gyufaszál kettétörése. - nézett fel a jegyzetelésből Robert. Én ezt éreztem majd’ ötven éven át. Erre képes az ember. Ha kikerültök innen és meg kell védenetek magatokat, akkor erre kell számítanotok. Annyi különbséggel, hogy más nem fogja megállítani a golyót. Ha használjátok képességeteket, akkor és csak akkor kaptok 1% esélyt. De ehhez az szükséges, hogy teljes mértékben tisztában legyetek tehetségetekkel, és a tőletek telhető legjobb eredményt csikarjátok ki magatokból. Én már megtanultam mindezt, de a saját káromon. Számtalanszor rámlőttek már, mind a háborúban, mind a közelmúltban, a mutánsellenes időkben. Ebből huszonhétszer találtak el, mert nem voltam képes irányítani erőmet. Csak a gondviselésnek köszönhetem, hogy itt lehetek és riogathatom a fiatalabb generációkat. - mondta, majd felállt és kiment az osztályból. Mindenki néma csendben ült. Vadóc értetlenül pislogott a mellette ülő Bobbyra. Mindketten arra gondoltak, hogy bizony újdonsült történelemtanáruk teljesen őrült, és mindenben igaza volt.

Kirobbanó erő

Már két hónapja, hogy Robert professzor az intézetben oktatott történelmet, s immár mindenki tudta, hogy milyen oktatási stratégiát alkalmaz. De senki sem vitatta, hogy mennyire is igaza van. Robert átköltözött egy tágasabb, első emeleti szobába, hogy helyet szoríthasson hatalmas térképeinek és jegyzeteinek. Azt azonban senki sem tudta, vajon mit is jegyzetel olyan szorgalmasan, minden óra után. A nyárnak immár közeledett a vége, s a fák is kezdték felölteni barna ruhájukat. A diákok is gyakran sétálgattak az intézet mögötti parkban, gondolataikba mélyedve. Bobby és Vadóc is ezt tették azon az estén...

Közeledett már az éjszaka. A horizontot takaró évszázados fák foghíjasodó koronája között átszűrődött az őszre oly jellemző vérvörös naplemente fénye. Régen úgy tartották, ha piros az ég alja, akkor vért ontottak aznap este. Ez mostanában nem is lett volna olyan meglepő. A híradók televoltak a mutánsellenes csoportok ténykedésének nyomaival: gyűlölködő feliratok a Pentagon falán, egyre több és több olyan támadásról adtak hírt, amely valamilyen mutáns ellen irányult. Xavier professzor naphosszat emésztette magát azon, hogy mennyi mutánsnak lenne szüksége olyan védelemre, mint amilyet a Xavier Intézet nyújthat. Egyre többet gondolkodott azon, hogy valahol, másik államban, másik földrészen nyitnia kell még egy intézetet, ahol összegyűlhetnek a különleges képességgel megáldott emberek. Nemcsak gyerekek. Egyre szebb és szebb képekkel áltatta magát a jövővel kapcsolatban. Szentül hitte, hogy a mutánsok és egyszerű emberek közti háború elkerülhető, minden csaupán az emberek mentalitásának megváltoztatásával érhető el. Ez azomban az ő számára is nagy feladatnak számított. Az emberek nem is annyira a rettegés miatt gyűlölik a különleges embereket. Az irigység és a féltékenység sok minent ki tud hozni az emberekből. Mint ahogy ez aznap este is megvalósult.

Az est közeledtével mindenki visszavonult az intézet falai közé, mindenki a vacsorára készülődött. A lányok Ororonak és Jeannek segítettek a konyhában, a fiúk pedig Scottal és Logannal foglalatoskodtak a garázsban. Xavier professzor és Robert az első emeleti irodában voltak. Robert az ablak előtt állt, s mélyeket szippantott a friss levegőből. A professzor viszont papírok fölé görnyedt és szorgalmasan tanulmányozott valamit.
- Akkor gondolkoztál azon, amit mondtam? - kérdezte a prof, fel sem pillantva papírjai közül.
- Persze. De nem tudom képes vagyok erre a hatalmas feladatra. Sosem voltam jó tanár, hátmég igazgató. Neked ehhez is képességed van. - mondta elmélázva Robert - Megtisztelsz, hogy rám gondoltál. Ha akarod meg is teszem, de kérlek gondold meg helyesen döntesz-e.
- Hidd el Robert, megfontoltam a dolgot. És nem lennél egyedül. Veled megy Sever és Logan is ha ke...

- Psszt...! - vágott közbe Robert. - Valami mozog ott a fák között.
- Mi az mit látsz? - kérdezte a prof és mostmár otthagyta iratait. Odagurult az ablakhoz, de nem nézett ki rajta. Erősen összpontosított és... Hatalmas dörrenés hallatszott. A parkban sétáló Bobby és Vadóc majdnem szívrohamot kapott. Azt hitték megint Robert szórakozik, azonban most nem ő lőtt, de a golyó megint nem talált célba. Bobby ahogy megfordult valami kis feketét pillantott meg maga előtt a levegőben, pont a szívénél. Odakapta a szemét a kerítés mögött fasorra, de nem látott semmit. Tompa puffanás hallatszott az épület irányából. Vadóc megpördült és Robertet látta az ösvényen rohanni. Sosem látta még ilyen feldúltnak. Olyan gyorsan rohant, ahogy csak tudott. Újabb dörrenés hallatszott, s most Vadóc arcánál állt meg egy golyó. Bobby most fogta csak fel mi is folyik, elkezdte az épület felé ráncigálni Marie-t. Robert ekkor ért oda hozzájuk.

- Rohanjatok a házba. Mesterlövészek vannak az erdőben! - mondta. S most ő is behunyta szemét, mint előzőleg a prof. Az első emeleti ebédlő üvegfala megtelt kíváncsiskodó diákok sokaságával. Mindenki egy újabb Robert-féle csínyt vélt a dörrenésekben. A férfi kezéből ekkor egy kis hullám indult ki szélsebesen. Olyan volt, mintha egy óriás kavicsot dobott volna a föld-tengerbe. A gyűrű nyomán kifordultak a földből a bokrok és a fák is kiszakadtak gyökerestül. Újabb három dörrenés hallatszott, s mindegyik golyó az üvegfalban állt meg, több ezer kis darabra repesztve azt, azonban össze nem tört. Több diák hanyatt homlok bukdácsolt ijedtében, de amikor látták, hogy a golyók nem jöttek át az üvegen, kíváncsian húzódtak vissza, s próbálták kilesni mi is folyik odakint.

Volt is látnivaló: Hangos, dobbanásszerű hang hallatszott, s mintha csönd állt volna be. Utána velőtrázó halálhörgések, fahasadás, fémes csattanás, majd hangos robbanás. Odabentről nem láthattak semmit, kivéve azok, akik már átszaladtak a másik szobába, s onnan kisérték figyelemmel az eseményeket. A dobbanás nem volt más, mint Robert egyik "hulláma", mely rohamosan haladt előre a mostmár kietlen tájon, s az erdő fái gyufaszálként röppentek el, s emberalakok röpködtek a faágak közt. Az egyiket a levegőben átszúrta az egyik angyalka kardja, mely nemrég még a park egyik szökőkútját díszítette. Egy másik ember nem volt ilyen szerencsés. Egy hatalmas fenyőből leszakadt darab szabályosan kettészakította, amikor a férfi megpróbált megkapaszkodni egy szikladarabban. Nekik csupán egy utolsó üvöltésre futotta erejükből. Robert azonban nagyon beleélte magát a dologba. Egy terepjáró csúszott az intézet felé, benne két emberrel. Látszólag megpróbáltak kijutni a járműből, de ez nem sikerült nekik. A terepjáró megállt középen, ahol az épületből kiszűrődő fény jól láthatóvá tette annak két utasát. Egy kopaszra borotvált fejű sunyi alak ült a volánnál, s kétségbeesve rángatta a kormányt, de hasztalan. Egyszer csak megcsikordult a fém kaszni, s oldalról, mintha csak óriás
játszana a kocsival, elkezdett összecsavarodni. Először a motorház hajlott el jobbirányba, majd az utastér is. A berobbanó szélvédő üres helyén ugrott ki a két férfi. Jól tették, mert az autó közvetlen ezután ( Robert egyetlen intésére) a levegőbe repült, s felrobbant, nappali világossággal beszórva a terepet. Logan és Kolosszus, nomeg Ororo és Jean jelent meg az intézet kapujában. A kocsiből megmenekült két férfi sután, botladozva menekültek az ex-erdő fele. Azonban hiába kapkodták lábukat, nem jutottak egy lépést sem előbbre. Jean emelte meg őket, s a talaj felett lebegtek pár centivel. Ez is elegendő volt ahhoz, hogy el ne szökhessenek. Logan ökléből admantium pengés csusszantak elő, s a grabancánál fogva elkapta az egyik "szárnyaló" egyént. Történetesen a kopaszt. A másik egy hosszú, rasztahajú fiatalember volt. Logan magasbaemelte kezét, szeme villámokat lövellt.

- Halljam ki küldött! - kiabálta. Azonban sok hatása nem volt a fenyegető kéztartásnak, mivel ellenfele már amúgy is halálra rémült, s nyögni sem tudott.
- Logan ne! - kiáltotta Xavier professzor, miközben maximális sebességgel gurult a park füvén. - Ezek csak bábok! Az igazi tettes már a kezdetekkor elhagyta a környéket. - mondta, s mikor odaért a férfihoz, lehajtotta annak fejét a mellére, s hátul, a tarkónál kis pecsétnyom szerű heg éktelenkedett.
- Ez Striker módszere! - kiáltott fel Scott, aki időközben lefogta a raszta srácot. - De hiszen ő meghalt!
- Így van. De úgy tűnik valakihez eljutottak a kutatási eredményei, és mostmár szintetikusan is elő tudják állítani a Jeason agya által termelt tudatbefolyásoló folyadékot. - hadarta a prof. Ekkor lépett oda Robert is.
- Én ki tudom szedni belőlük. - mondta
- Nem hiszem. A szer hatása felbonthatatlan. Csak annak engedelmeskednek, aki befecskendezte azt. S amint elmúlt a hatása, elfelejtenek mindent, ami addig történt.
- Akkor most mi lesz? - kérdezte Ororo, de a prof arcáról könnyen leolvasható volt, hogy erre még ő sem tudja a választ.

Miután a szer hatása elmúlt, a professzor módosította a két férfi emlékeit, s elengedték őket, egy az intézettől távoleső helyen. A történtek után senki sem merte kétségbe vonni, hogy Robert a legerősebb mutáns. Míg Magneto csak a fémeket tudta mozgatni, Robert képes volt bármit elmozdítani. Elmondása szerint a legnagyobb súly, amit eddig felemelt egy nyitható híd volt. A gyerekeket lenyűgözte, hogy milyen előrelátó is a férfi: Scott és a többiek azért nem mentek korábban segíteni, mert nem tudtak kijutni az intézetből. Amint azt később megtudták, Robert elővigyázatosságból lezárta az egész kastélyt, hogy nehogy hátulról lepjék meg őket, amíg páran lefoglalják a figyelmüket. S ezért álltak meg a golyók az egyszerű üvegben.

- Nem semmi az ürge! - mondta elismerően John - Ahogy felkapta azt a terepjárót!
- Egy egész épületet képes körbevenni valami láthatatlan fallal... - mondta halkan Bobby - Szerencse, hogy nem Magneto oldalán áll. Még csak az kéne, hogy a két legnagyobb kaliberű mutáns a háborút sürgesse. - a társalgásnak Robert vetett véget, mivel kezdődött a történelem óra.
- Mi a gond Magnetoval? - kérdezte Robert, miután ledobta jegyzeteit az asztalra, s kényelmesen elhelyezkedett a tanári asztal mögött.
- Öö... semmit tanár úr... - sütötte le a tekintetét Bobby. Nem hitte volna, hogy Robert hall mindent odakintről.
- Úgy tudom - állt fel Robert, s pár lépést tett Vadóc felé - hogy egyesek közeli ismeretségre tettek szert Magnetoval. Nos, annyit mondok, hogy egyes dolgok képesek örökre meghatározni az ember jellemét. Eric nem tudja túltenni magát a szülei elvesztésén. Azóta rögeszméje a hatalom. Úgy gondolja, hogy csak az erősek érdemlik meg az életet, s amint az látszik, a mutánsok erősebbek az egyszerű embereknél, ennélfogva Mr. Leshner teóriája szerint nekik nincs joguk élni az erősek kárára. Egyvalamiben egyetértek vele: a háború elkerülhetetlen. - hirtelen kinyílt az ajtó és Jean jelent meg mögötte.

- Jöjjön gyorsan a nappaliba! - mondta a nő, s már el is tűnt a folyosón. Robert értetlen képet vágott, de követte a nőt. Sok diák összenézett, s halkan a felnőttek után osontak. A nappaliban a professzor az ebédlő asztalnál ült, vele szemben a plafonnál a sarokban hatalmas képernyőjű tévé ment. Egy csinos bemondónő kommentálta a háttérben pergő képsorokat. Egy esti táj látszott, középen egy ember állt, felemelt kezekkel, s mindenfele fák röpködnek. Robert teljesen megkövült a képek láttán. Azonnal felismerte önmagát. Csak ennyit tudott kibökni végül:
- A háború elkezdődött.

Első felvonás

- A diákokat a lehető leghamarabb át kell telepítenünk valahova, ahol biztonságban lesznek. - hadarta Robert két nappal később, miután megérkezett egy egynapos útról. - Mistique szerint bármikor megérkezhetnek a kommandósok. És ahogy őt ismerem, elég bizalmas helyről szerezte az információt.
- Csak, mert Mistique ezt mondta, küldjem el a diákokat? Hova menjenek?! Sehol sincsenek nagyobb biztonságban mint itt, az intézet falai között! - jelentette ki a professzor.
- Én megbízom Mistiquben. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Robert - És biztos vagyok benne, hogy te sem szeretnéd mutánsgyerekek hulláival teleszórva látni az intézetet! Ez csak egy épület! Celebrot leromboljuk, építünk egyet máshol, egy új intézetben. Nem a háznak tartozunk felelősséggel, hanem egymásnak! Értsd meg Charles, ezt már nem lehet megoldani békés úton!
- Mindent lehet, csak akarni kell! - válaszolta a prof hűvösen - És tudom kinek tartozok felelősséggel.
- Ha van egy csöpp eszed, fogod az X-gépet és elmész a diákokkal. Én majd fedezlek titek.
- Hogyan vigyek el majd’ 80 diákot egy nap alatt?
- Te mondtad: mindent lehet, csak akarni kell! Értsd meg, én sem szívesen menekülök, de ha megjelennek itt a mutánsellenes katonák ezrei, nem lesz már több lehetőséged! Nem lesz több biztonságos hely, ahol összegyűlhetnek a különleges emberek! - hadarta Robert és öklével akkorát csapott az előtte álló asztalra, hogy az majdnem összetört. A professzor elgondolkodott. Arcán látszott, hogy meggyőzték az érvek.

- Rendben. Megteszem, amit kell, hogy bármikor elindulhassunk a diákokkal.
- Az nem elég! Most azonnal kell indulno... - halk szaggatott suhogás hallatszott odakintről. Robert odaugrott s kinézett. A kék égen semmi sem látszott, csupán csak pár békésen suhanó bárányfelhő. De a távolban feltűnt pár fekete pont. Helikopterek!! - üvöltötte Robert, s megfordulva nem találta az asztalnál a professzort. Kirohant a folyosóra, de sehol senki. Pillanatok múlva megtudta hova lett: a hangosbemondóban megszólalt az ismerős hang:
- Minden diák azonnal szedje össze az iratait és két percen belül találkozunk a hátsó udvarnál lévő kosárpályán! - pillanatokon belül minden a feje tetejére fordult. Kiváncsi diákok lepték el a folyosókat, s mind azt kérdezgették egymástól, hogy vajon mi ilyen sürgős. Kivétel nélkül mindenki teljesítette a professzor kívánságát. A tanárok pedig ( Jean kivételével, aki a diákokat terelte az X-géphez) bejárati nagykapunál gyűltek össze.

- Scott és Jean ti azonnal elindultok a diákokkal! Ororo, ha megkérhetlek csinálj egy kis sötétséget, hogy biztonságban felszállhassanak. Logan, te és Robert felügyelitek a diákokat. - adta ki a parancsokat a professzor. Szavait néma bólintások sora követte, s mindenki elindult végezni a dolgát. Ororo a parkba sietett. Megállt a központi salakúton, s erősen koncentrált. Szemei elfehéredtek, s lassacskán hatalmas szél támadt, s az ég is beborult. A távoli fekete pontok egyre nagyobbra nőttek, de a hirtelen beállt sötétségben már nemigen lehetett kivenni őket. Viharfelhők gyűltek össze, s óriási villámok cikáztak belőlük. Eközben már huszan beszálltak az X-gépbe, de sajnos azt nem tömegszállításra tervezték.
- Induljatok Scott! - kiáltott fel a gépre a professzor
- De hova?! Hova vigyem őket? - kérdezte Scott

- A lehető legtávolabb! - hallatszott a kicsit sem kielégítő válasz. Pillanatakon belül felhúzódott a rámpa és irányba fordult a gép. Az első csoport csupa kisdiákokból állt, 8-12 éves gyerekekből. Mindeközben egyre hangosabban hallatszottak az Ororo által keltett vihar dörgései, de már rotorhang is vegyült a morajlásba. Severék visszarohantak az intézetbe, Logannal, Kolosszussal és Roberttel. Az egyik lány csak úgy, mintha olyan természetes dolog lenne, a falon keresztül rohant be. Ororo is megjelnt a főbejáratnál. Hófehér haja kócos volt a széltől és meglehetősen fáradtnak tűnt.
- Leszállt pár a dombon túl, olyan egy mérfőldnyire innen! - mondta búsan
- Te mindent megtettél ami tőled telhetett. Most már mirajtunk a sor. - mondta Logan bátorítóan - Ha kell hát harcoljunk!
- A legfontosabb, hogy egyik diáknak se essen baja! - jelentette ki a professzor, bár hangján érezhető volt, hogy nem olyan biztos, hogy meg tudják védeni magukat egy hadsereggel szemben. - Scott nemsokára visszatér. A tengerparthoz közeli erdőben tette le a gyerekeket. Jean ott marad velük és Scott jön a következő húsz emberért. - minden bizonnyal "mentális infót" kaphatott a professzor Scottól.
- Nos Logan, Kolosszus, készen álltok egy kis mókára? - kérdezte mosolyogva Robert
- Csapjunk a lecsóba! - mondta Logan, s már ki is csusszant a hat éles penge az ökléből.
- Lehetőleg ne öljetek meg senkit! - kiáltotta utánok a prof - És vigyázzatok magatokra. Gyere Kurt, segítsünk a gyerekeknek.

Második felvonás - Káosz

Amikor kiértek a fényben fürdő parkba, Logan nagyokat szippantott a levegőből.
- Benzin. Autókkal is jönnek. - tájékoztatta többieket. Időközben Kolosszus bőrét vastag páncél futotta végig.
- Csak nyugodtan. Lelőni egyenlőre nem tudnak. - mondta higgadtan Robert. Szavait lövések sorozata követte. Húsz-harminc töltény állt meg előttük a levegőben. - Mint mondtam...
- Kolosszus menj be segíts a gyerekeknek. Nehogy hátulról támadjanak - mondta Logan
- Tudok segíteni nektek. - jegyezte meg makacsul a hatalmas férfi
- Odabent több hasznodat látják. - szólalt meg kissé erölködve Robert. Minden bizonnyal lekötötte az erejét, hogy megvédje magukat. Kolosszus szófogadóan berohant az épületbe.
- Jönnek már. - suttogta Robert - gyertek csak! - buzdította magát. Nem is kellett sokat várniuk. Pillanatokon belül megjelent az első pár helikopter. Villámgyorsan röpültek az épület felé, de mintha egyre lassultak volna. Sőt a rotor lapátjai elgörbültek, a gépek pedig zuhanni kezdtek. Alig kétszáz méternyire landoltak a parkban, s a becsapódást hangos robbanás követte. Törmelékek tízezre pattantak le a Loganék előtt álló erőtérről.

- Meddig bírod? - kérdezte Logan
- Még egy darabig. Készülj fel egy nagy repülésre. - Robert alig tudta kiszűrni a szavakat résnyire nyitott száján. Logan megforgatta nyakát, annak jeléül, hogy mindenre készen áll. A helikopterroncsból felszálló füstöt erős szél sodorta tovább. Minden bizonnyal Ororo tevékenykedett valahol újra.
- Ez azt jelenti visszaért Küklopsz. - kiáltott diadalmasan Logan. Robert azonban nem tudott válaszolni. Hatalmas dobbanás szerű hang hallatszott. Nagy hullám indult el az ellenség felé.

Pillanatokon belül kiabálás és halálhörgés töltötte be a teret. A házban lévőket bizony kirázhatta a hideg ezektől a hangoktól. Mindenhonnan futkosás és lövések zaja hallatszott.
- Gyorsan Logan, be a házba! - kiáltotta Robert és futásnak eredt. Logan kissé értetlenkedve, de követte őt be a főkapun.
- És hol marad a repülés? - kérdezte kissé szemrehányóan Logan
- Csodát ne várj. - válaszolta hűvösen Robert. Kapkodta a levegőt és kiverte a víz is.
- Gyertek gyorsan! - hallatszott a lépcső tetejéről a professzor hangja - Hátulról is jön pár teherautó. Kész hadsereg van itt. Scott éppen fel tudott szállni. Az épületet lezártam. - hadarta, s a főbejárat felé mutatott. Az ajtó befelé nyitva volt ugyan, de hatalmas van páncél védte a bejáratot és az ablakot is. Bizonyára a lövések durrogásától nem hallották meg amikor leeresztették.
- Ez nem állítja meg őket. - jegyezte meg Logan - A gyerekek hol vannak?
- Kurt, Ororo és Jean a pince egyik termében helyezte el őke... - nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis halk pukkanás kiséretében megjelent Kurt, alig pár centire a prof kerekesszéke mellett.
- A második emeleten már bejutottak! - mondta kissé zaklatottan - Több helyen is a tetőre ereszkedtek!

Egy csepp vér, egy utolsó dobbanás

- Ne aggódjatok gyerekek, nem lesz semmi baj! - nyugtatgatta a diákokat Ororo egy alagsori terembe, ahol meghúzták magukat.Az igazság azomban az volt, hogy ő jobban izgult mint a gyerekek. A kisebbek már elmentek Scottal, már csak a 15-18 évesek maradtak itt. Jean az ajtó holtterében álldogált, hogy az esetleges behatolókat azonnal ártalmatlaníthassa. Mindenki itt volt. Legalábbis azt hitték.
- Hol van Sever!? - tette fel a költői kérdést Vadóc, mikor körbenézett, s nem látta a fiút. A választ hamar meg is kapta. Valahonnan a felsőbb szintről irdatlan ordítás hallatszott, majd lövéssorozat, s egy elnyújtott, hörgéssel vegyes üvöltés. Fájdalmas csend élt be pár pillanatra. Kiáltások szakították fel a csendet, pár dörrenés, melyeknek következtében a plafonról lepattogott pár vakolatdarab. Mindenki halálra rémült a hangok hallatán, s talán nem is attól, amit a fegyverropogás jelent, hanem attól, hogy nem tudták mi is történik valójában. Ez a félelmetes tudatlanság kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni több diák számára. John azonnal felajánlotta, hogy körülnéz odakint, Dr. Grey azomban rögtön rendre utasította. Közelről halk lépések hallatszottak. Minden bizonnyal valahol az ajtó előtt haladhatott el az egyik katona.

Másodpercek múlva ez be is bizonyosult. Nyikkanásszerű kiáltás után nagy robajjal robbant be oldalt a fal. Egy barna foltot lehetett csupán látni, amint valami feketét szorít maga
előtt, s ahogy jött, úgy távozott is a másik falon keresztül. Maga mögött csupán csak a fal törmelékét és halálra rémült embereket hagyott.
- Szerintem ez Sever volt... - mondta mosolyogva John, s becsukta öngyújtóját. Mindannyian tudták, hogy a kilyuggatott pinceteremben tovább nem maradhatnak. Bár Jean bejelentette, hogy ő halad elöl, s utána jöhetnek csak a diákok, őket pedig Ororo fedezi hátulról. A "csatasor" folyton felszakadozott. Vadóc és Bobby már szinte rutinosan mozogtak az életveszélyes helyzetekben. De volt olyan is, aki szinte egyáltalán nem aggódott. Ilyen volt Kitty, aki képes volt a falon is átmenni, így rá nem is jelentettek veszélyt a fegyverek. Minden ajtónál ő leskelődött be a helységbe, nincs-e a közelben katona. Halk pukkanás hallatszott, s megjelent Kurt, s mellette Xavier professzor.

- Most mi lesz professzor? - tette fel azonnal a kérdést Ororo
- A garázsból induló alagúton keresztül el tudjuk hagyni a kastélyt. A járműveket már kivitték, de nem találták meg a titkos járatot. Logan és Robert már megtisztította az utat.
- Mi összefutottunk Severrel is. De elég rossz bőrben volt... - viccelődött John. A professzor azonban nem találta olyan mókásnak a dolgot. - De nem kell félteni. Elvégre a maga furcsa módján tud magára vigyázni. - folytatta csevegő hangon a fiú, s ahogy folytatták útjukat egy kis folyosón, újabb átszaggatott fal elé érkeztek. A lyuk mentén, a falból vastag vascsövek meredeztek ki mindenfelől. Fekete ruhadarab lógott róluk, s csöpögött belőlük a vér. Többen elfordították arcukat. Nem csoda, hiszen a látvány még egy erős idegzetű embernek is sok lett volna. A valamikori katona holteste cafatokra tépve hevert a szoba több pontján.

- Fúj... - húzódott el a faltól Vadóc, mikor megpillantott rajta egy nagy vérfoltot - Hát nem szivesen lennék az ellensége... és most nem is találkoznék vele szívesen.
- Pedig itt van!! - kiáltott fel a professzor és hátra kapta a fejét. Szinte a semmiből bukkant fel egy hatalmas véres pofa és a hozzá tartozó irdatlan állkapocs, vállak. A szörny villámsebességgel repült az egyik lány felé, s mielőtt reácsattanhatott volna a hatalmas agyarkoszorú, Sever megállt a levegőben. Persze nem önszántából. Örjöngve, morogva kaparta karmos lábával a padlót, hosszú karjaival kapálózott, de Jean időben elrántotta a lányt, s így semmilyen sérülés nem esett benne.
- Szóval itt kószálsz? - hallatszott Sever mögül Robert hangja - A vérszagtól teljesen megvadulnak és mindenkire rátámadnak, aki a közelükben van - beszéd közben lassan kihúzta a farkast a szobából, majd ő lépett a helyére, közben persze figyelt a lehetséges támadókra is. - A harmadik emelet már tele van katonákkal. A legjobb lesz ha közéjük ejtem.
- És ha megölik Severt?! - vetette közbe Jean
- Ha kegyed tud jobbat, kíváncsian várom az ötletét. - vágott vissza higgadtan a férfi. Mindeközben Sever egyre jobban kapálódzott - Nos akkor majd még találkozunk. - mondta Robert, s kilépett a véres ajtón át, s közben maga előtt lebegtette az örjöngő vérfarkast.

Pár perc telt csak el, miután elváltak Roberttől, de máris üvöltések sorozata, lövések hallatszottak valahonnan fentről, s mindez csak fokozta a diákokban az esélytelenség érzését. A professzor persze kitartóan állította, hogy mindenki épségben kijut a házból, s majdnem igaza is lett. Épp elérték a titkos ajtót, amikor megjelent egy katona. Akár húsz embert is el tudott intézni a prof egy egyszerű elmetrükkel, hát még egyel. Mikor felnyitották volna a kis csapóajtót, az hirtelen kirobbant, s Logan és Kolosszus ugrott ki a járatból.
- Arra már nem biztonságos. Felfedezték az alagút végét, már biztos tele van az egész járat. - hadarta Kolosszus
- Csapdába kerültünk! - kiáltott fel egy fekete hajú lány.
- Egy út van csak: ki kell törnünk. Charles nincs más hátra, harcolnunk kell! - szuszogta Logan. Kezei vállig véresek voltak.
-
Robertnek szólok, hogy kell majd egy kis segítség a lövések ellen. - válaszolta a prof, s behunyta szemét. Pár másodperc múlva újra kinyitotta, s arca újra a régi elszántságot tükrözte.
- Itt van Magneto. A park felől érkezett. Már leszerelte a katonák egy részét, de rengetegen vannak. Legalábbis ezt állítja Robert. - mondta, s lassan elindult a folyosón - Gyerekek jól figyeljetek. Amilyen gyorsan csak lehet, maradjatok együtt. Ha bárki is megtámadna titeket, használjátok az erőtöket, minden lelkiismeretfuralás nélkül. - utolsó szavai elérte a kivánt hatást: mindenki izgatottan várta az alkalmat, hogy bizonyíthassa képességét.
- Jöjjön hát a tüzes pokol! - kiáltotta John, s előkapta öngyujtóját. Bobby összedörzsölte kezeit.

Talán Robertnek köszönhetően, de senkivel sem futottak össze, egészen a parkra nyíló ajtóig tiszta volt az út. A házon belülről nem is hallatszott csatazaj. Jean nyitotta ki az ajtót, persze nem kézzel. A nap már rég lenyugodhatott, mindenesetre nappali világosság uralkodott a parkban. Autók, helikopterek lámpái, fényszórói sugározták be a terepet. S amint kirontott Logan és Kolosszus az ajtón, fegyverropogás kezdődött. Azonban egyiküket sem találták el, ugyanis Robert az egyik első emeleti ablakban guggolt, s erőteret vont a kiérkezők közé. Pillanatok múlva Magneto is megjelent, fölényesen lépkedett, s intésére autók borultak fel, fegyverek röpködtek, emberek tucatjai haltak meg.
- Scott itt vár minket az erdő mögött! - kiáltott fel a prof. Minden bizonnyal telepatikusan kapta meg az infót. Másodpercek múlva fel is tűnt az erdő felőli részen egy kis rózsaszín csík, amely egyenesen az égbe lövellt. - Amilyen gyorsan csak lehet, menjetek Scotthoz! -adta ki

Charles az utolsó parancsot. Szvaira John kinyitotta öngyújtóját, egyet intett, s kezében izzó golyóvál nőtt az apró lángocska, s elhajította az egyik teherautó fele, ahonnan szakadatlanul lőtt két ember. Bill, egy cingár gyerek pedig úgy cikázott a parkban mint a villám. Pillanatok alatt ott termett egy katona mellett, kb. egy másodperc alatt lesorozott neki vagy százat, majd kivette kezéből a fegyvert és rohant is a következőhöz. Bobby és a többiek pedig Ororoval kitartóan rohantak az erdő fele. Egy ízben megpillantottak egy katonát, aki gépfegyverével szorgalmasan lőtte társait. Ororo értetlenkedve nézte a jelentet, ahogy a férfi akrobatamutatványoknak beillő mozgással ütötte- rúgta le bajtársait. A választ hamar meg is kapta:

Mikor végzett az összes katonával, s férfi bőre mintha elcsúszott volna és máris Mistique állt előttük. Már vagy harminc méterre távolodtak az intézettől, mikor egy újabb autó faralt be melléjük, s az ablakából kihajolva sortüzet nyitottak rájuk. Mindegyikük hasra vetette magát. Vadóc, amikor felnézett, csak annyit látott, hogy valami nagy fekete röpült egyenesen feléjük, s az autón landolt, de úgy, hogy abból szinte csak egy fémlap maradt. Azonnal felismerték Severt, s mindenkinek ugyanaz jutott az eszébe: hogy a következő célpont őközülük kerül majd ki. Aggodalmuk azonban alaptalannak bizonyult. A vérfarkas ugyanis leugrott a roncsról és lassan átváltozott emberré. Mikor eltűntek hatalmas karmai is, egy mosolygó, kissé beteges külsejű fiú állt előttük. De csak pár pillanatig.

Egy kicsit megingott, majd szép könnyedén eldőlt, mintha csak valamilyen színészi meghallgatáson kellene imitálnia az ájulást. Vicky, egy fekete hajú lány, aki egyébként is igen belsőséges kapcsolatban állt a magyar fiúval, most felugrott a földről és futásnak iramodott. Pár méter volt mindössze közte és Sever közt, amikor hirtelen megbicsaklott és ő is elvágódott. Lövés érte az oldalán. Ott feküldt a fűben alig harminc centire Severtől. Vadóc is fel akart ugrani, hogy segítsen barátnőjén, de Mistique leszorított a földre, s kissé reszelős hangján így szólt:
- Őértük már nem tehetsz semmit.
- De nem hagyhatjuk itt!! Még él!! - erőlködött tovább a lány, s minthogy Mistique tudott Vadóc képességéről, kénytelen volt elengedni. A lány mégsem tudott felkelni: Jean szorította a földhöz.
- Induljatok az erdő fele, én hozom Vickyit. - mondta Jean és elkezdett kúszni. Sever keze megmozdult, s szeme is kinyílt. Lassan tért magához, de amit látott szinte megrémítette:

- Vicky! - kiáltotta elhaló hangon - Hé, kelj fel! - kiabálta, miközben megrázta a lányt a vállánál fogva. - Úr Isten! Téged meglőttek! - mondta, mikor meglátta a lány oldalán a sebet, melyből lassan szivárgott a vér. Sever behunyta szemét, összeszorította fogait és amilyen erősen csak tudott, egyetlen dologra koncentrált: "Meg kell, hogy gyógyulj, nem halhatsz meg!!" Ismételgette magában. Keze lassan elkezdett sárgásan izzani, s megérintette a sebet. Ilyenkor lassan el szokott állni a vérzés, ez azonban most nem következett be. Olyan erősen koncentrált, annyira szerette volna, hogy ha most utoljára, de sikerülne maggyógyítania Vickyt, de semmi sem történt.

Már nem érdekelte semmi, nem érdekelte, hogy körülötte teljes hevével dúl a háború, hogy Robert és Magneto vállvetve harcolnak, s így is alig-alig tudják visszaszorítani a rengeteg katonát, s hogy a professzorék már elérték az erdő szélét, ahol Küklopsz várta őket az X-géppel, most csak egyvalami érdekelte: most sikerülnie kell, nem szabad, hogy megint ekövetkezzen ami annakidején Lilivel. Vállát megrázta a sírás, a hiábavaló küzdés keserű érzése, a sikertelenség fájdalma, a múlt képei gyötörték egyszerre, de nem adta föl. Könnyei ellenére makacsul ismételgette magában, hogy sikerül, hogy most nem vallhat kudarcot, s valóban. Kezén az izzás lassan felkúszott karjára, vállára, s beterítette egész testét. Egyetlen izzó lénnyé vált, s így ölelte át Vickyt. A látvány nem mindennapi volt, még a professzorék is felhagytak a meneküléssel, s messziről látták, ahogy Vicky lassan megmozdul, s ahogy átfúrja Sever torkát egy golyó. Az izzás azonnal megszűnt.

A golyó átfúrta a fiú nyakát, de nem esett össze azonnal. Karja lehullt a lány immár begyógyult oldaláról, szemét a csillagos égre emelte, s a nyakából ömlő vér ellenére teljesen érthetően szólalt meg magyarul:
- Lili, úgy hiányoztál! - s előrebukott a hideg fűre, amelyet eddig Vicky vére áztatott. Teste végleg elernyedt. Vicky tátott szájjal nézte a jelenetet, s bár nem beszélt magyarul, Sever minden szavát örök életre megjegyezte.

Utolsó felvonás

Mindenki megmenekült. Magneto, Robert, Logan és Kolosszus közös erővel megfutamította a támadókat. A csata rengeteg áldozattal járt. Mindenhol füstölgő roncsok, vérbefagyott holttestek hevertek. Az intézet fala tele golyókkal, lyukakkal. Üveg egyik ablakban sem volt már. Amig tartott a harc, a kisebb diákokat Ororo aprócska hétvégi házába menekítette Scott, alig negyven mérföldre az intézettől. A professzor sokáig nézte a félig lerombolt kastélyt. Egész életét az intézetnek, s a diákoknak szentelte. Sosem hitte volna, hogy ennyire elfajulnak a dolgok. A sajtó is hamar értesült a történtekről. Sokáig kellett bejárnia a városba, s Dr. Grey mindig mellette volt. Pár nap alatt újra lakhatóvá tették a kastélyt, és most először Magneto és Mistique is maradtak vacsorára. Vicky sokáig nem szólt senkihez. Majd egy napig látszottak Sever vércseppei az arcán.

Végül Kurt mentette ki a frontvonalról, s emiatt haragudott is a kék lényre. Sem Ororo, sem Dr. Grey nem tudta jobbkedvre deríteni. Egy alkalommal aztán az irodájába hívatta Xavier professzor és majd’ két órán át beszélgettek. Amikor kijött az irodából, egy cseppet sem látszott boldogabbnak a lány, de első útja a fürdőbe vezetett, s egy kiadós fürdés után lefeküdt aludni. De hosszú-hosszú órákig csak a plafonra meredt, s törte a fejét a professzortól hallottakon. A történtek után ét nappal volt hajlandó először enni, mikor Jean már kénytelen volt megfenyegetni, hogy infúzióra kell kapcsolnia ha nem eszik semmit.

Rengeteg dolog megváltozott az intézetben. A diákok csendben, szellem módjára közlekedtek, Scott nem volt hajlandó autóba ülni, pedig ez nála általában a betegségek kezdeti tünete volt. Severt a parkban temették el, ott ahol meghalt. Robert elmagyarázta Sever utolsó mondatának értelmét, amely talán méginkább fokozta a gyászt. Ez a mondat került a márvány sírkőre is, melyet Logan és Kolosszus helyeztek el a temetés után. Kurt némán állt a sír mellett, kezében rózsafüzért szorongatott, s minduntalan imákat mormolt.
Robert mindenben segített Xavier professzornak, s minden szabadidejét Mistique-kel töltötte. Az lett volna az általános, hogy a diákok közt pillanatokon belül futótűzként terjedt volna a hír, de most egy vállrándítással vették tudomásul a dolgot. Az azomban mégis kitudódott, hogy Robert hamarosan elutazik és valahol külföldön egy másik mutáns iskolát fog alapítani. Amikor erről kikérdezték a diákok, Robert elárulta, hogy ő és Mistique, továbbá Kurt lesznek az első tanárok, de nem ő, hanem Charles Xavier alapítja meg a második Különleges Képességekkel Rendelkezők Intézetét.

Hiába minden vigasztalás, fölöslegesen múlt oly gyorsan az idő, egyvalami örökre emlékeztette Vickyt arra a napra, amikor elvesztett egy jó barátot. Egy nyaklánc, rajta a barátságos kis kereszttel, s azon a két szóval: "Örök emlék"

Vége