A háború csillagai 1. rész

Friss hírek

Charles Xavier elégedetten tette le újságját, s fordult oda Jean Greyhez:
- Úgy tűnik Sever elérte célját. Nap mint nap jelennek meg cikkek róla. Persze nem név szerint említik meg. - mondta, s a nő elé tolta az újságot. Öblös szalagcím, s alatta egy mosolygó kisgyerek képe: "Újabb csoda Magyarországon" hirdette a főcím. Jean átfutotta a rövid ismertetőt a kép alatt:

"... immár nyolcadszor történt megmagyarázhatatlan gyógyulás Magyarországon. Ott járt tudósítónk Catherine Lottwats, s érdeklődött az esetek összefüggéséről: - Mind a nyolc esetben olyan emberek gyógyultak meg, akik halálos, visszafordíthatatlan betegségben szenvedtek. A tegnapi napon is egy kisvárosi kórház fiatal lakója gyógyult meg, aki immár negyedik éve szenvedett vérrákjával, s most büszkén állíthatja: teljesen egészséges. Minden eset különböző kórházakban történt, s szinte kizárólag azokkal, akik anyagi helyzete sem volt megfelelő a betegségük kezelésére. „ - olvasta fel hangosan a cikket Jean Scottnak és Ororonak, akik időközben megérkeztek az irodába.

- Szerencse, hogy elküldtük vele Mr. Wagnert. - mondta Scott
- Minden bizonnyal nagy segítségére van. - válaszolta a prof és lassan kigurult kerekesszékével íróasztala mögül. Ő sikeresen használja képességét a jó cél érdekében. Csak attól félek, hogy elkapják, s valaki még a saját céljaira használná eme kiváltságos tehetséget... Készüljetek egy öreg barátom fogadására! - mondta kis hallgatás után. Minden bizonnyal gondolatai tovaszaladtak Sever felé, s hirtelen esett vissza a valóságba.
- Még mindig nem árulta el, ki is az az "öreg barát". - jegyezte meg Ororo - És ha ő is mutáns, akkor miért nem csatlakozott még hozzánk?
- Egy kicsit makacs az öreg. De nagyon bölcs... Sok szörnyűséget látott már. Talán túl sokat, s ez egy kicsit befeléfordulóvá tette. Kinézete kicsit félrevezethető lehet... Fiatalabbnak tűnik mint amilyen valójában . - mondta a prof és kigurult irodájából. Az ajtóból még visszaszólt: - A holnapi nap folyamán együtt megyünk el elé a reptérre.

A saját sors a legrosszabb

- Siess! - sürgette Kurt Severt. Az ablak mellett ált, alakját sötétség borította. Nem véletlen: kék bőrét és hosszú farkát mindenki elől el kellett rejtenie, csak úgy, mint arcát, mely leginkább egy kobold ábrázatára hasonlított. Így hát most is mint mindig, hosszú kabátba burkolta testét, s mélyen arcába húzta csuklyáját, míg Sever egy ágy mellett térdelt. Az ágyban egy nő feküdt. Éjjeliszekrénye helyén rengeteg műszer biztosította a nő életbenmaradását. Csak a légzésmérő csipogott halkan, s csupán a nő egyenetlen szuszogása törte meg a csendet. Sever lehajtotta csuklyáját, s a beteg fölé hajolt. A nő arca a felismerhetetlenségig összeégett. Bal szeme ökölméretűre dagadt, karjait hólyagok tömkelege borította annak bizonyítékául, hogy valahol bizony nagy tűz volt, s ez a szerencsétlen nem tudott időben elmenekülni...

- Az újságok tehát nem tévedtek... - suttogta Sever s feltűrte jobb kezén pulcsija ujját. - Akkor hát jöjjön a sors keze. - mondta, s behunyta szemét. Erősen koncentrált. Ezt elárulta ajkának remegése és összeszorított szemének rezgése. Keze lassan izzani kezdett, narancssárga színt öltött, s megvilágította a nő arcát, amit Sever gyengéden megérintett. Az érintés alatt lassan kisimult a bőr, az égéshegek és hólyagok eltűntek, s helyüket átadták a halványbarna, hamvas bőrnek. Lassan terjedt szét a gyógyító hullám a nő kezén, hasán és mindenhol, ahol a tűzvész nyomai voltak. Mindez csupán egy perc alatt történt... Lassan halványodni kezdett az izzás, majd kihunyt a fény. A légzésmérő egyenletesen csipogott, jelezve, hogy a nő nemcsak külsőleg gyógyult meg. Ezzel szemben Sever falfehér volt és kiverte a hideg veríték. Amikor felállt az ágy mellől, majdnem összecsuklott a lába. Ijedtében levert egy, az éjjeliszekrényen álló műszert, ami a néma csöndben bombarobbanásként tört szét a taposóval borított padlón.

Kurt kilépett az árnyékból és odaállt Sever mellé, hogy felsegítse. A nő ekkor ült fel ágyában, szeme kissé kába volt a különböző gyógyszerektől, de amikor meglátta Kurt nem épp bizalomgerjesztő ábrázatát, akkorát sikoltott, hogy a polcon álló pippetták összekoccantak.
- Jól vagy? - nézett Severre Kurt, figyelembe se véve a halálra rémült nőt.
- Persze... Jól vagyok... - nyögte halkan a fiú, arca és seszínűvé vált szeme azonban elárulta őt.

A kórterem ajtó szinte berobbant, s egy szekrény méretű biztonsági őr rontott be rajta. Sever csak ekkor vette észre, hogy az ágy szélén kucorgó nő a nővérhívó gombot nyomkodja eszeveszetten.
- Megállj! - kiáltotta az őr. Nem láthatta rendesen kivel is van dolga, mivel Severéket homályba burkolta a félig elhúzott függöny árnyéka.
- Mennünk kell. - mondta halkan Kurt.
- Nem mentek sehová! - ordított az őr, s a villanykapcsoló után matatott. Meg is találta azt, s felkattintotta. Mivel szeme a sötéthez szokott már, beletelt néhány másodpercbe mire ki tudta venni az előtte álló emberalakokat. Egy hosszú valami körvonala rajzolódott ki először. Ez Kurt farka volt, bár a férfi ezt akkor még nem tudta. A hosszú valami egy lelógó ballonkabát alatt tűnt el. Amikor meglátta Kurt arcát, ő is felkiáltott, s eldördült kezében a pisztoly.

A golyó egyenesen Kurt felé repült, de Sever elélépett, s a vállába fúródó golyó egy szörnyet szabadított ki.
Szeme vérbe fordult, kezét fekete szőr nőtte be szinte egy pillanat alatt. Arca azonban szenvedést tükrözött.
- Nem!! - üvöltött fel, s hátrálni kezdett. Az őr talán épp azt latolgatta, hogy újra lőjjön-e, de Kurt megragadta Sever karját, s halk pukkanással eltűntek.

Egy koszos kis utcában kötöttek ki végül. Sever vállára szorította kezét, de így is nagy ütemben szivárgott alóla a vér.
- Ilyenkor nem véd meg a vérfarkas vér... - mondta Kurtnek, mikor észrevette annak kérdő tekintetét. - Az csak akkor működik ha legalább részlegesen átalakulok... vagy ha elönt a düh.
- Sürgősen orvoshoz kell menned. - jegyezte meg Kurt, miközben jobbjával zsebében kutatott rózsafüzére után. Minden gyógyítás után elmormolt egy rózsafüzért, fölajánlva jócselekedeteit a betegekért. Kurt megtiszteltetésnek vette, hogy Severrel tarthat, s valamelyest hozzájárulhat az emberek gyógyulásához.
- Nem mehetek orvoshoz... tudod jól. Rögtön kérdezősködnének. Az pedig nem lenne hasznos. Nem lophatjuk az időt. Minden el van tervezve: irány Lengyelország. Krakkóban van egy gyermekkórház ahol rászorulnak a mi segítségünkre. - jelentette ki Sever, s felegyenesedett, mintha ezzel is nyomatékosítaná, hogy köszöni szépen jól van!
- Rendben van. - hagyta rá a kék lény. - De a golyót akkor is ki kell venni! - emelte fel a hangját. Sever kissé meglepődött. Sosem hallott még ilyen hangnemet Kurttől. Az általában nyugodt, s barátságos fickó parancsoló tekintetét nem lehetett kikerülni
- Akkor most mit csinálunk? - meredt vissza rá Sever
- Meglátogatjuk Xavier professzort.
- Viccelsz?! Nem fogok órákon át utazni egy lőtt seb miatt!
- Nem is tart órákig. Csak egy pillanat. - mondta halkan Kurt és egy fényképet vett elő kabátja zsebéből. Az a Xavier intézet ebédlőjét ábrázolta, amint körbeüli a nagy sokaság. Indulásuk előtt készült a fotó, az utolsó együtt töltött estén. Sever ekkor adott Vickynek egy ősrégi nyakláncot, amelyen egy kereszt medál volt, s abba belevésve két szó: "Örök emlék"
S most a boldog társaságról készült képet bámulta meredten, szemét behunyva koncentrált, s kezével intett Severnek, hogy szorítsa át.
- Azt hittem csak oda tudsz teleportálni, amit látsz! - aggályoskodott Sever, mikor megértette, hogy mire készül Kurt.
- Hiszen ezt az utcát sem láttam a kórházból. - hallatszott a válasz - Bízz bennem. Gyakoroltam... - egy pillanat múlva elragadta Severt a sötétség, mintha előre repülnt volna, de nem érzett semmiféle menetszelet, mintha forgott volna, bár nem tudott semmihez sem viszonyítani. Élvezte ezt a békés csendet, s a sötétséget. "Csak Kurt ne kapaszkodna annyira a vállamba..." - gondolta magában

Öregember nem vén ember

Már minden készen állt a vacsorához. Ororo és Jean a terítéssel foglalatoskodtak, miközben pár diák az étkészletet és az evőeszközöket pakolta ki a hatalmas tölgyfa asztalra. Scott és Xavier professzor pedig ádáz szócsatát vívtak az X-gépen esedékes újításokról. Mr. Summers váltig állította, hogy immár bővítésre szorul a repülő, s hogy meg lehetne oldani pár pótülés beszerelését, hogy szükség esetén többen is utazhassanak. Xavier professzor azonban makacsul ragaszkodott véleményéhez, miszerint nem szabad túlterhelni a gépet, elvégre az nem egy utasszállító. De csak ők ketten voltak ilyen paprikás hangulatban, mindenki más vidám csevegésbe vegyült. Az egyik gyerek azzal szórakoztatta a többieket, hogy ujjával megbökte a leveses tálat, s kis leves-balerina emelkedett annak színére. sokan nagy tapssal jutalmazták a mutatványt. Bobby, egy felsőbb évfolyamos diák hozzáérintette mutatóujját a tálhoz, mire annak tartalma pillanatok alatt megfagyott, a balerinával együtt. Ororo azonban nem örült a játéknak, mivel
így újra meg kellett melegítenie azt.

Már mindenki elhelyezkedett az asztalnál, ki-ki a maga helyére, amikor kivágódott az intézet főbejárata, olyan hangerővel, mintha berobbantották volna. Még az emeleten lévő ebédlőben is dobhártyaszaggatónak tűnt a hatalmas zaj. Többen fel is kiáltottak ijedtükben. Scott és Logan azonnal a lépcsőhöz siettek, ám a professzor nyugalomra intette őket:
- Ez csak Robert. Mindig szeretett a meglepetés erejével megjelenni. - monda mosolyogva. - Igazam van, barátom? - kiáltotta ki a folyosóra
- Így van, Charles. - hallatszott kintről egy fiatalos, kissé reszelős férfihang.

Kis idő múlva megjelent a váratlan vendég az ebédlőben. Magas, fekete hajú és körszakállt viselő, meglehetősen jóképű férfi állt az ajtóban. Poros utiköpenyt viselt, kalapja hajdanán fekete lehetett, de az itteni erős napsugarak kikezdték színét, s a sok por is csak szürkítette a szövetet. De ami a legmegfogóbb volt, hogy szeme egyetlen hollófekete gömbből állt, s ez kissé rémisztően hatott egyes diákokra.
- Pofás kéró - mondta a férfi ahogy körbehordozta tekintetét a termen. (Csak abból lehetett sejteni, hogy fejét is körbeforgatta.)
- Gyere, foglalj helyet köztünk! - intett a professzor, miközben visszagurult az asztalfőhöz, s helyet szorított maga és Scott között. A férfi levette poros köpenyét és kalapját, s letette az esernyőtartóba.
- Megtisztelsz, hogy közöttetek ehetek - mondta mosolyogva. Valami egészen különös volt abban a mosolyban. Bizalmat és biztonságérzetet sugárrzott magából. Az egész férfi megjelenése határozottságot és magabiztosságot sugallt. Mielőtt leült volna a sebtében előkerítette plussz székre, meghajolt az asztalnál ülők felé, amolyan régi szokás szerint. Sokan furcsállták is a gesztust, nem tudták ilyenkor illik-e viszonozni a köszöntést.

- Merre jártál mostanában? - kérdezte a professzor, minden bizonnyal a hangulat oldása érdekében. Sokaknak csak most tűnt fel a férfi teljesen fekete szeme, és ez nem éppen barátságos fogadtatást váltott ki a diákokból.
- Erre-arra... - mondta Robert, miközben Jean felé tartott egy körettel teli tálat. - Eric fiam még mindig rendetlenkedik? - tette végül hozzá
- Erről majd később tárgyalunk. - válaszolta a prof kicsit komor arccal. Minden bizonnyal nem szeretett volna mindent megosztani az asztalnál ülő diákokkal. Robert figyelmét azomban máris lekötötte a népes gyereksereg, ami az egyre bővülő iskolát oly hangossá és valamilyen fokon boldoggá is tette. Xavier professzor sokszor hangoztatta, hogy addig jó csak az intézet, amíg vidám gyermekkacajjal van teli. Amint elcsendesedik a hely, kihal minden.

- Legyen szíves a tálat... - szólalt meg Scott két székkel arrébról. Robert mosolyogva teljesítette a férfi kérését. De amikor átnyújtotta a kért edényt, fekete ingujja felcsúszott, s kézfején láthatóvá vált öt halványzöld szám. Scott azonnal megértette mi is az. Robertnek is feltűnt mi kötötte le a férfi figyelmét, s most még nagyobb mosoly jelent meg arcán.
- Nem, nem vagyok zsidó. - mondta - Vagy azt hiszi keresztényeket nem vittek munkatáborba? - kérdezte, s most maga is szedett krumplit.
- Nem... öö elnézést... - válaszolt Scott, s arca lángban égett a szégyentől. Nem hitte volna, hogy ennyire feltűnően bámulta volna...
- Ugyan semmi gond... - nevetett hangosan Robert - Nem hitted volna mi? Immár a 107. évemet taposom. Túléltem két világháborút és még mindig itt vagyok. Mindezt csupán egyvalaminek köszönhetem. Az erőmnek. De most inkább vacsorázzunk. - nézett tárnyérjára, s mohó pillantásokat vetett a fűszeres pulykamellre. - Előre is gratulálok a szakácsnak! -mondta - Ilyen gusztusosan elkészített ételt utoljára 80-ban láttam Xavier professzor nemtudom hányadik születésnapi összejövetelén. - szavaira Dr. Grey a füléig elpirult, mintha szimpatizálni szeretne Scottal.

Nem esett több említésre méltó szó a vacsorán. Szép csendben eltűntek a finomabbnál finomabb ételek, s hatalmas edénykupac gyűlt össze az óriási tölgyasztalon. Ororo meg is jegyezte:
- Mire leszedem a terítéket én is 107 éves leszek...
- Hadd segítsek! - állt fel Robert
- Igazán nem kell. - sietett a válasszal Ororo, de amikor meglátta Xavier professzor arcán azt a huncut mosolyt, amit megpróbált elrejteni, inkább hagyta a férfit érvényesülni. Valami olyasmire várt, hogy elindul majd a férfi és összeszedi a tányérokat, és a maradékokat. Ez azomban nem következett be. Robert kitartotta tenyerét, mintha meg akarna állítani valaikit, ujjai azomban a föld felé néztek. A tányérok elkezdtek össze-vissza csúszkálni a foltos terítőn, mindegyik meglátogatta az asztal közepén álló tálat, amelybe a maradékot kellett önteni, majd szépen egymásra csúsztak, s végül rendezett toronyban álltak meg Ororo előtt. Mindez olyan gyorsan és kaotikusan ment végbe, hogy nem is maradt sok idejük felfogni mi történt. A gyerekek kitörő tapssal fogadták a mutatványt. Egyikük még azt is megjegyezte, hogy ha takarítani is ilyen gyorsan tud, akkor meglátogathatná a szobáját.
- Ügyes! - mosolygott Jean, s "kilebegtette" a tányér hegyet a konyhába.
- Ugyan már, imádok felvágni - kacsintott a nőre Robert, s most a professzorhoz fordult. - Nekünk még meg kell beszélnünk pár dol... -el kellett harapnia a mondat végét, mivel halk pukkanással az asztal felett, a mennyezet közelében megjelent Kurt, s az őt szorongató Sever.

Már épp becsapódtak volna az asztalba, s az azon álló narancsleves kancsókba, amikor hirtelen megálltak a levegőben. Robert "kapta el" őket. Lassan a földre engedte őket. Xavier professzor gyorsan odagurult hozzájuk.
- Mi történt!? -kérdezte aggódva, amikor meglátta, hogy Sever vérzik.
- Ránk lőttek. Az egyik kórházban. -hadarta Kurt. Sever alig állt a lábán, minden bizonnyal megviselte a nagy utazás. Az asztalnál ülő diákok közt halk moraj futott végig. Erősen élt bennük az emlék amikor Sever egymaga elverte Scottot, Logant és "Kolosszust". A morajnak Dr. Grey megjelenése vetett véget. A nő elterelte a hálókörletbe a gyerekeket, s azonnal felindult az orvosiba Severrel. Robert és Kurt pedig a professzor irodájába mentek, ahol is a Kurt elmesélt mindent töviről hegyire, mi hogy történt.
- Sever képes meggyógyítani az embereket -magyarázta Robnak a prof - Hasonló dolog ez mint a hipohondereknél a betegségbeképzelés. Olyan érzelmeket ébreszt az emberben, ami serkenti a test regenerációját. De fogalmam sincs, hogy hogyan. Ja és még valami: Sever vérfarkas... én is csak dajkamasének hittem a legendát, de vedd komolyan, kérlek - jegyezte meg a professzor, látva Rob mosolygó arcát

- Ismertem többet is... régen azért hitték, hogy a harapással kapja meg az ember a kórt, mert mindenki úgy emlegette, hogy vér útján terjed. Ez csupán félig igaz. Csak örökölni lehet. Harapás útján nem lehet elkapni. - mondta a férfi, s felhúzta egyik nadrágja szárát. Hatalmas sebhely éktelenkedett a vadliján. - Elég erősek... Ja és a hiedelemmel ellentétben; nem halhatatlanok és nem tudnak a falon mászni, mint ahogy azt a mostanában megjelenő filmekben előszeretettel híresztelik. Csupán csak nagyon hosszú az élettartamuk. Olyan kétszáz év... jó esetben... ha nem találkoznak senkivel, akinek sikerül ebből a számból lefaragnia.

- A lényeg az, hogy Severnek sikerült meggyógyítania jó pár haldoklót, sőt még Vadócon is segített. Talán ez a legnagyobb csoda amit tett. Vadóc képességénél fogva képes ellopni mások életerejét, ha azomban mutánshoz ér, annak különleges képességét is birtokba veszi egy időre. De nem tudta befolyásolni erejét... bárkihez hozzáért, annak menthetetlenül elvette életerejét. Sever azonban elérte, hogy mostmár bárkit megtapinthat. Ezután Sever elindult Kurttel, hogy kamatoztassa tudását. Azonban minden gyógyítás után szervezete legyengül. -magyarázta a prof íróasztala mögül. Könyökére támaszkodott, s ujjait összeérintve elgondolkodott, majd pár másodperces szünet után folytatta monológját - Úgy tűnik minden gyógyítás után fogy életereje. Arra gyanakszom, hogy Sever maga alatt vágja a fát, s nem fogja megérni a 200-at. Még akkor sem ha nem öli meg senki.
- Szomorú... - mondta együttérzően Robert - Nem mindennapi képesség. Alkalomadtán elbeszélgetek a kölyökkel.
- Ahogy gondolod. - válaszolta a professzor - De most ideje nyugovóra térni. Válassz egy szobát az emeleten.
- Nem lehetne inkább a földszinten? - kérdezte Robert - Tudod, háborús ártalom. - a professzor felhúzta szemöldökét, s arcán megjelent a faramuci mosoly.
- Csak nem vendéget vársz? - kérdezte mosolyogva
- De. Egy nem mindennapi vendéget. - válaszolta Rob, és felvette a földről poros motyóját és kisétált az irodából.

Romantikus betörő

A vacsora végezte után hamar kiürült az ebédlő, ki-ki elvonult dolgára. Már éjfél is elmúlt mire elmúlt minden zaj. Zuhanyzás után Robert benyitott szobájába, amely közvetlenül a konyha melletti első szoba volt. Eredetileg Betegszobának készült, de régóta nem volt lakója, így átrendezték hálószobának. Egyszerű bútorzat, franciaágy az ajtó mögött. Szemben a falon kis ablak ontotta be a friss nyári este minden hűsítő szellőjét. Így tiszta ruhában és felfrissülve sokkal otthonosabban érezte magát itt a Xavier intézetben. Kibámult az ablakon, s a nyáréji félhomályban valami megmozdult a kerítésen túl. Robert azonnal tudta mi, illetve ki is az. Hamar ledobta cipőit s bebújt ágyába, s úgy tett, mintha az igazak álmát aludná. Nem telt el így tíz perc mikor halk, szinte hallhatatlan neszezés ütütte meg a fülét. Közvetlen ezután puha valami nyomódott a padlónak, amely csupán csak sóhajnyit reccsent meg. Aztán kis ideig néma csönd állt be, majd mintha fiókot húztak volna ki. Robert hirtelen felült ágyában, s megpillantotta betolakodóját. Egy barna hajú, ártatlan kék szemekkel bámuló kislány állt az éjjeliszekrénynél, mely az ágy lábánál állt az ajtóhoz közel.

- Ugyan már, erre semmi szükség. - mondta halkan Robert.
- Miről beszél bácsi? Engem Scott professzor küldött, hogy szóljak, hogy a zuhanyzó a második emeleten van. -mondta meglepődve a kislány
- Ugyan hölgyem, ha megkérhetem a saját arcát mutassa. - Robert felállt, s egy lépést közeledett a "kislányhoz". Azomban annak helyén pillanatok alatt feltűnt egy kék bőrű, piros hajú kecses nő - És kérem kímélje meg magát a hiábavaló erőfeszítésektől. Tudtommal azért jött, hogy megismerjen engem. Nos, ennek lett volna egyszerűbb módja is, mint az ablakon bemászva. És egy ilyen elbűvölő személyiséget a nap 24 órájában hajlandó vagyok fogadni. - Mistiquenek meglehetősen tetszettek ezek a hízelgő mondatok.
- Maga el akar engem csábítani? - kérdezte érdekes, már-már reszelős hangon.
- Csak ha nincs ellenére - válaszolta Robert és az éjjeliszekrény melletti asztalkához lépett, s kihúzott alóla egy széket. - Kérem foglaljon helyet. Ne menjen el úgy, hogy ne teljesítette volna a "küldetését". - mondta. Mistique, vonakodva bár, de leült. Szemét nem vette le Robertről. Nem igazán hitte el, amit lát. Egyáltalán nem számított arra, hogy vendégül fogják látni, ott ahol hívatlanul jelent meg. - Nos, mit szeretne tudni rólam? -kérdezte Robert, s leült az asztalka mellé. Szék ugyan nem volt ott, de úgy tűnt, mintha kemény tárgyon ülne, s meglehetősen kényelmesen.

- Most, hogy így kérdi, nem is tudom hol kezdjem... - mondta habozva Mistique. - De minden bizonnyal magának sem az a terve, hogy a térdére fektet és elfenekel. - most az ő arcán jelent meg az a tipikus női mosoly, amely oly sok férfit képes felajzani.
- Valóban nem tennék ilyet. Jobb módszereim is vannak... - válaszolt mosolyogva Rob
- És megtudhatnám milyen módszerek? - kérdezte Mistique - tetszett neki a kialakult helyzet, s Robertet is elég jóképűnek találta ahhoz, hogy megérje neki itt fecsérelni az idejét.
- Először is meghívnám egy italra, de sajnos kakaós tejen kívül nincs semmi itthon. Szóval, ha nem szégyell ilyesmit inni egy vénember társaságában, örömmel kiszolgálnám. - mondta Rob. Egy cseppet sem döccentette ki megszokott, magabiztos formájából az abszurd helyzet. És jól esett neki a kacérkodás is.
- Megtisztel. - mosolygott Mistique. Pár pillanat múlva beröppent két üveg hideg kakaóspalack, egyenesen a hűtőből.
- Azt hiszem ezzel választ is adtam egy kérdésére. - nézett Rob Mistique sárga szemébe. A nő nem válaszolt, hanem szájába vette a palackhoz járó szívószálat, és amilyen kívánatosan csak tudta, megszívta az italt. - Ha azt hiszi, hogy erre beindulok, akkor nagyon jól hiszi! - mondta Rob.

Még sok mindenről szó esett aznap éjjel, amit nem szeretnék részletezni, inkább a kedves olvasó fantáziájára bízom. Annyit azért elárulok, hogy másnap reggel, mikor Mistique visszatért Magnetohoz, s az kérdőre vonta, mi tartott ennyi ideig, s mit sikerült megtudnia a jövevényről, a nő csak ennyit válaszolt: "Szereti a kakaós tejet." Megnetó persze nem érte be egy ilyen kitérő válasszal: "Csak ennyit?!" kérdezte - Nem. - fordult vissza Mistique. "Fölül szeret lenni"

Folyt. köv.