Daodan beküldött történetei

- A messzi nyugatra van, ne álljatok meg, induljatok most! Az egyetlen esélyetek, ha előbb értek oda ti, mint ő... Most mindennél nagyobb szükségetek lesz egymás segítségére, és e hat szót jól véssétek az eszetekbe: Csak az Élet számít, semmi más.
Több napra elegendő tömegtelen élelmet kaptok, hogy ennetek se kelljen, csak induljatok most... mi tehetetlenek vagyunk Zalerathtal szemben, immúnis a mágiára.

Hirtelen szétröppentek gondolataim, nem volt testem, mi tartana egyben? Elvesztem majdnem, és utolsó érzésként, hisz ez lapult legmélyebben, az Élet utáni vágyam magammal vihettem. Szép lassan a sok fontosságot magamba sűrítettem, az elvakult hátráltatókat (a sok egyéb, nem szükséges gondolatot) gyorsan elvetettem...

Már mindent tudok, ennek fejében: Nem csalódhatok, nem Élhetek reményben. Az utolsó ember megtanulta a hibát: Nincs értelme a létnek, ha keserű a világ. Eddig ragaszkodtam földi Életemhez, most, hogy egyedül vagyok, mennék a lelkekhez. Méltán hagyom itt szeretett hazám, a legjobb ember mondja végső szavát: Végre az én lelkem is megtanulta a leckét: Utódaink nélkül mit ér az öröklét? Végre megértettem, az egyértelmű jelzést: Az örökÉlet sem tarthat mindörökké! ...

Csütörtökön volt huszonnegyedike, így Sanyinak volt még egy kis ideje. Az ajándékokat már hétvégén megvette, legalább ezzel nem kellet bajlódnia. Amikor hazaért meglehetősen fáradt volt, ez okból rögvest álomra hajtotta a fejét. Éjszaka elég kellemetlenül aludt, hiszen azért mégis csak egy tanárát meggyilkolták, ráadásul pont az ő távozása után...

A bíró először nem értette a dolgot, aztán gyenge kifogásokat keresett, ám lehet, hogy beszédében ártatlannak tüntette föl magát, gondolatai mindent elárultak, mindent. Felhevített testét már semmi nem menthette meg, azonnal a földre rogyott és meghalt. Egyetlen szót sem szólt arról, hogy miért ítélte el a férfit, de nem is kellett. A történet minden részlete már ott volt az ő fejében is, fájdalmas emlékek villantak be...

Senkit sem érdekelt, hogy egy összetört ember mit Élt át, hogy ez történt vele, hogy ezzé vált. Mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, nem a mi gondunk, hagyjuk a szenvedőre. Miért is kéne segíteni? Nem is ismerjük, semmi közünk hozzá...

Ismét kikerült az utcára, de most nem a koldulással folytatta. Kisebb üzletekből „vette kölcsön” a fölösleget. Természetesen ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, a rendőrség pár héten belül elfogta, és pár hónapra le is csukták, hogy elmenjen a kedve a további lopásoktól...

Reggel kiáltásokra és kardcsattogásra ébredek. A párbaj... már elkezdték nélkülem...
Gyorsan odasietek, hogy lássam, kik vívnak. Két izomagyú... Mikor az egyik felülkerekedett a másikon, egy íjász lépett a csatamezőre, ellenfélre várva... hmm... egy íjász, ez pont jó lesz a kalandozásaimhoz, és bemegyek hozzá...

Napról napra egyre jobban érzem magam, a sérüléseim gyorsabban gyógyulnak, mint gondoltam volna, minden nap egy új emlék is előtör. Ma például az jött elő, hogy melyik irányba menekült a vezérük. Egyelőre nincs jobb dolgom, tehát ha itt a városban nem lesz szükség rám, én felkutatom azt a nagyszakállú vezért, és egyetlen csapással végezni fogok vele, sok mesében hallottam már, hogy a gonosz így meg úgy kínozta a főhőst, és addig megmenekült valahogyan...

Felvonult a szobájába és megpróbált lemenni az asztrálsíkba, sikeresen... Valóban lement, látta ott az összes embert, az egész világon. De volt pár ember, úgy szám szerint öt, akiknek az aurája nem piros volt, hanem zöld...