Az elvesztett idő

AZ ELVESZTETT IDŐ

1. rész: A reménytelenség, avagy az Asztrálsík születése. . .

1.fejezet: Az eltűnés

- Tessék?
- Szólt valaki?
- Igen, csak az, hogy akkor eljössz a ma esti buliba? Kérdezte Emili.
- Hát ő… nem hiszemén nem vagyok ilyen bulizós típus.
- Na légyszi gyere el tök jó buli lesz és ott lesz minden barátom és barátnőm.
- Oké elmegyek, de ne számíts semmi jóra tőlem.
- Puszillak, csá!
- Helló!
Hí… már ennyi az idő!
Kelen a feketés szürkés ruháját vette fel. Ő egy fiatal, jóképű kissrác. Elindult, hát, hogy elérje a következő buszt. Egy furcsa külsejű embert látott meg, mikor leszállt. Gyorsabb iramban menni kezdett, de hiába, a csuklyás alak mindig ott állt előtte.
- Maga kicsoda?
- Érted jöttem
- Hogy-hogy? Ezt nem értem.
- Úgy, hogy én vagyok a m…
A furcsa alak eltűnt és egy járókelő ment el Johly előtt. Befordult az utcára és már messziről látható volt a buli hangulata. Bemegy a diszkóba.
- Á, hello Kelen!
- Hello Emili.
- Gyere, ott vagyunk a pult előtt!
- Oké.
- Hello.
- Csá, Kelen!
- Cső, hogy vagy?!
- Kösz, jól.
A fiú így, hogy nem történt számára semmi érdekes, leült a pulthoz és majdnem elaludt.

„A félelemnek nincs semmi értelme, gondolj bele! Ha te tudsz valamit, amitől félsz és más nem tudja, akkor te csak azért félsz, mert tudod, hogy mi az ábra. Tehát nem kell félni, hanem a tudásod ismeretében cselekedni. Persze ez csak akkor igaz, ha cselekedhetsz a tudásod szerint, ha nem, akkor minek félni, úgyis bekövetkezik, amitől tartotok! Kérlek benneteket, hogy ne féljetek!”

- Kelen, gyere már táncolni, most megy a kedvenc zeném!
- Oké, máris megyek!
Elég jól ropják kettesben a táncot, az biztos! Hangos zene szól egy tam-tam ütemmel!
Mikor már sokat táncoltak és ölelkeztek és csókolóztak, akkor már Kelen úgy gondolta, hogy jobb lenne már haza menni, mert holnap lesz a nagy nap.
- Szia, Em, akkor még találkozunk, na hello!
- Hello Kelen, szeretlek!
- Én is!
Azzal a srác elindult haza, közben sötét felhők kerekedtek és egy-két percen belül már zuhogott is az eső.
- Kelen megerőltette magát és leült majd erősen koncentrálni kezdett. Egy nagy levegőt vett és nagy nehezen feltápászkodott, és este tizenegy órakor elállt az eső.
Vasárnap volt, és mivel nem lehetett semmi értelmeset csinálni, ezért Johly elvonult a szobájába és elkezdett elmélkedni.

„Három erőforrás létezik. Az egyik a nap energiája, ebből meríthetünk fizikai erőt. A másik a felhő, ebből nyerhetünk védelmet biztosító aurát. A harmadik a növényvilág, ebből meríthetünk mentális energiát és nyugalmat. Ha együtt van a három erő, tehát ha süt a nap, zöldellnek a növények és fehér felhők vannak az égen, akkor lehet kérni erejüket a fent említett problémák megoldására.”

Másnap korán kellett kelnie, hiszen ment az iskolába. Beért a suliba és bement a matek terembe.
Már éppen kezdődött az óra.
- Jó napot tanár úr!
- Szervusztok.
A tanár elkezdte magyarázatát a Pitagorasz-tételt, de ez nem túlságosan érdekelte a fiút és így egy kicsit elkalandozott a gondolata.

- Kelen?
- Igen, tanár úr?
- Tehát mi Pitagorasz tétele?
- Ő… A négyzet + B négyzet = C négyzet?
- Ezt kérdezi vagy mondja?
- Mondom.
- Nem pontos, de kielégítő válasz.
Tehát, ha a faltól a létra huszonnyolc centiméterre van és köztük negyvennyolc fok van, akkor milyen hosszú létra kell ahhoz, hogy felérjen az egy méter magas fal tetejéhez?
Csingiling… Ó már is kicsöngettek… hát menjetek!
A következő óra történelem óra lesz Erzsike nénivel, aki elég furcsa tanárnő.
-Jaj ne, töri jön. – mondta Kelen.
Remélem, nem én fogok felelni.
A szünet szokásosan és unalmasan telt el. A történelem órán, szerencsére nem felelt senki, hanem haladtak tovább az anyaggal. Ez az óra sem volt izgalmas, most a második világháborút tanulták. Már csak három órájuk volt hátra, ez egy könnyű nap náluk. A többi tanóra is ugyanilyen monoton hangulatban telt el. Ám a mai napon egy nagyon érdekes dolog történt . . . éppen ahogy Kelen várt a buszmegállóban, egy disznókat szállító teherautó kanyarodott, de megbillent, és felborult, hirtelen nagy tömeg gyűlt oda, aztán egy ember hívta a tűzoltóságot, mert pár perc múlva már ott is voltak. Az utat pont elállta a teherautó, így a busz nem tudott a buszmegállóig eljönni. A disznók kiszabadultak a kocsiból és ott rohangásztak az úton. Ekkor egy kicsi fényvillanás volt érzékelhető . . . ám senki nem tudta, mi lehetett az. Mivel a busz úgysem tudott odamenni, Kelen közelebbről is megnézte a balesetet, és a legérdekesebb az volt, hogy nem volt a teherautóban a sofőr.
Kelen így kénytelen volt gyalog hazamenni, ez az ügy nagyon foglalkoztatta, hogy vajon összefügg-e az autóvezető eltűnése és a fényvillanás. Pár óra múlva, már otthon is volt. A tévében is bemondták a hírt, hogy a teherautóból eltűnt a sofőr. Egy amatőr felvételen mutatták, lelassítva, hogy két fényvillanás követi egymást nagyon kis idő elteltével. Az elsőben a sofőr jól láthatóan mozdulatlanná dermed, a második után már nem látszódik. A szakértők szerint a sofőr kimászott, de mivel sokkot kapott, ezért vagy eszméletlen, vagy nem emlékszik semmire. Persze akadnak olyanok is, akik arra gondoltak, hogy ez egy ufó jelenség.
Kelen elkezdett félni, ugyanis gondolta, hogy ha mással megtörténik, akkor megtörténhet vele is.

Nagyon nyugtalanítónak találta az esetet. Gondtalanul telt el a hét többi napja. Semmi különös nem volt észlelhető. Telt, telt az idő és egyszer csak elérkeztünk a karácsonyig… mindenki nagyon várta már ezt a pillanatot, végre egy kis szünet. A fiú a családjával töltötte a karácsonyt, ajándékba egy új karórát kapott, meg egy jó kis noteszt és egy tollat. A szünet felhőtlenül, és nagyon boldogan telt az egész család számára. Szilveszterkor egy buliba volt hivatalos, amit Emili szervez. Kelen elhatározta, hogy ebben a buliban fogja mélyíteni kapcsolatát Emilivel… Eljött hát a nagy nap. Sok reménnyel indult a buliba Johly. Nagyon jó volt a buli kellő sok ital és jó társaság mellett Kelen is feloldódott, de Emilivel nem igazán sikerült mélyíteni a kapcsolatát, a lány még nem akarta. Ám megígérte a fiúnak, hogy két hét múlva, ha elutaznak a szülei, átjöhet és folytathatják ott, ahol most abbahagyták. Kelennek fülig ért a szája, mikor vége lett a bulinak nagyon boldogan ment haza. Mindennek örült, nem lehetett olyat mondani neki, amitől megsértődött volna. Eltelt az első hét, és jött a második, minden teljesen gondtalanul telt. Szerda reggel szörnyű álma volt: azt álmodta, hogy éppen utazik a buszon, és csak két fényvillanást lát, de ekkor felébredt. Eléggé félve indult az iskolába, mert általában amit álmodik, be szokott következni. Az órák szinte nyugtalanítóan unalmasan teltek. Amikor a fiú haza indult úgy gondolta nem kockáztat, és inkább gyalog nekivágott az útnak. Hosszasan mendegélt, ám hirtelen egy hihetetlenül rossz érzés fogta el, a háta borsódzni kezdett, és könnyezni kezdett a szeme.

Hirtelen meglátott egy villanást… ebben a pillanatban lejátszódott előtte az egész baleset a disznókat szállító teherautóval, és eszébe jutott, hogy mindjárt jönni fog egy másik villanás és talán meghal, vagy eltűnik, belegondolt, hogy mit gondolnak szülei, eszébe jutottak a barátai, még utoljára felidézte szerelme arcát… és várta, hogy a második villanás bekövetkezzen, persze mindez századmásodpercek alatt zajlódott le a fejében…egy másodperc se telt el és már jött is a második villanás. Az autósok ugyanúgy mentek el a járda mellett, mintha mi se történt volna, hisz nem láttak semmit. A madarak ugyanúgy csiripeltek tovább, a nap szintúgy ragyogott, mint eddig… semmi sem változott, csak eltűnt valaki. Emili várta a szombat estét, de Kelen nem tudott elmenni. A szülei várták otthon, de nem tért haza, az iskolában is hiányolták, de ők sem látták többet.
Persze aznap még nem tűnt fel senkinek semmi, kivéve a fiú szüleit, hisz Kelen mindig otthon aludt. Ők már este hívták a rendőrséget, a mobilján nem tudták elérni… Természetesen a rendőrség tehetetlen volt, hisz Kelen eltűnt ebből a világból.



2. fejezet: „Szép új világ”
Zöld… minden zöld volt ott. Semmit nem értett az egészből. Most mi történt? Senki sem tudta. Kelen egy zöld fűvel borított pusztán találta magát. Nem volt nála semmi, csak a ruházata meg a táskája és a mobilja. Természetesen az első ötlete az volt, hogy felhívja szüleit, de ez nyilván nem sikerült, hisz egy másik világba került. Nem is tudta, hogy először mit csináljon, mire gondoljon, merre induljon. Nagyon kimerült lett az utazástól, igaz ő semmit nem csinált közben, hisz csak egy pillanat volt az egész, így lefeküdt a táskájára és elaludt.

„Memento moris… magyarul ennyit tesz: Emlékezz a halálra, tehát élj úgy, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnál, - mondta Horatius. Mit tennél, ha egyszer csak egy másik világban, egy teljesen új helyen találnád magad, ahol az eddigi ismereteid szinte semmit sem érnek, mert máshogy működik ez az új hely? Hát én eléggé kétségbe esnék, és megpróbálnám minél hamarabb megtanulni az új világ rejtelmeit, ebben az ügyben még Kelen sem tud bölcs tanácsokat mondogatni… ez neki is új.”

Azt álmodta, hogy a házában van és alszik. Felébred, és elmeséli szüleinek, hogy milyen badarságot álmodott, mert hogy ez tökhülyeség, hogy valaki egyszer csak átkerüljön egy másik dimenzióba. Ám ekkor felébredt, egy hideg szellő futott át a hátán, mikor újra körülnézett, könnybe lábadt a szeme és ezt gondolta:
„Hazajuthatok-e még, egyáltalán?” Felvette a táskáját és elindult az egyik irányba. Úgy gondolta, hogy már nincs sok értelme az életének. Pár dologra már hamar rá kellett jönnie. Az egyik, hogy ez a világ állandóan változik, igazából nagyon gyors a leforgási ideje, a növények gyorsan nőnek, kihullnak, elpusztulnak, az állatok gyakran születnek és halnak meg. A növények csak lágyszárúak ebben a világban. Az állatok pedig nagyon sokfélék, de Kelen egyelőre még csak egy fajtával találkozott, egy olyan fajjal, ami a légyhez hasonlít a leginkább, azzal a különbséggel, hogy sokkal nagyobb és növényevő. Amikor egy fűszál felsértette a bőrét, észrevette, hogy a sebei a megszokotthoz képest, körülbelül százszor olyan gyorsan gyógyulnak. Ennek örült, de még mindig szomorú és magányos volt. Egyedül vándorolt, tovább közben nem volt semmi hang, egy idő után már őrjítőnek találta, hogy az összes hanghatás ami éri a fülét, az nem más mint a szél suhogása, és a növények hajladozása, ahogy fúja őket a szél. Pár óra gyaloglás után azt is észrevette, hogy nem éhes és nem szomjas, valamint az is furcsa volt, hogy nem fáradt ki. Ekkor egy vízió tört rá.

Egy semmibe csöppent, ahol minden fekete volt. A háttér eltűnt és csak az élőlények voltak láthatók.
„Talán ez egy másik látási mód ebben a világban?” gondolkodott Kelen… Kicsit megdörzsölte a szemét, aztán vissza is került a „zöld” világba. Aztán megunva ezt a hátborzongató csendet, elordította magát:
- VAN ITT VALAKI?
Senki nem válaszolt, ezzel csak azt érte el, hogy egy másik fajta állat is megjelent előtte, nagyon érdekes élőlény volt, első ránézésre több darabból állt, amik egymás körül keringenek, és egy fénycsóva kötötte őket össze. Aztán hirtelen eltűnnek, és megjelennek, egyetlen egy villanással… „Talán ők tudnak utazni a dimenziók között?
Mindegy, így se úgy se tudnak engem is utaztatni, vagy mégis?” Kelen ilyen gondolatok között őrlődött.
Kicsit lepihent, és újra a fekete világba került, ahol csak az állatok voltak láthatók, különös pirosan izzó fényben.
Látta, hogy ilyenkor, mikor idekerül, néhány állat furcsán kapadozik, mintha enne valamit. Mivel jobb dolga úgysem volt, ő is elkezdett kapálózni és mozgatni kezdte az állkapcsát. Felemelő érzés kerítette hatalmába, a szívét elöntötte a boldogság és a nyugalom, fáradtsága nyomban elmúlt és úgy érezte, mintha ezzel a módszerrel energiát lehetne gyűjteni. Jól érezte magát, de ez a boldogság eszébe juttatta, hogy mennyire haza szeretne jutni.

Ebben a fekete semmiben sok állat is látható volt, a távolból. Visszatért, de egy másik helyen kötött ki. Két lehetőséget látott maga előtt, az egyik az az, hogy másik helyre teleportálódott vissza, a másik az volt, hogy ugyanott van, csak a környezete változott meg. Ez az egész még mindig felfoghatatlan volt a számára, visszaemlékezett, hogy éppen szerda volt, és hogy szombaton találkozott volna Emilivel, és hogy hazamenet közben történt a két villanás, és újból eszébe jutott a baleset a teherautóval, aztán elgondolkozott azon, hogy miket tanult az iskolában, csakhogy azokat a tanulmányokat ebben a világban abszolút nem tudta hasznosítani.
Elővett egy füzetet, és felírta, hogy: 1.nap a különös világban: Szerdán kerültem ide, néha átkerülök egy fekete világba, ahol csak az állatokat látom, itt energiát tudok gyűjteni . Gyorsan változik ez a világ, sok benne az energia és az életerő.
Azzal eltette a füzetet és rájött, hogy ez a világ teljesen unalmas, még, de azt is tudta, hogy hamarosan megtalálja a boldogságot itt is. Megint eszébe jutott a sofőr, hátha ő is ide került. Tovább indult… Nemsokára egy olyan tájhoz érkezett, amilyet még soha azelőtt nem látott, még hasonlót sem. Örömében elkezdett ordítozni, végre a sok-sok zöld után szeme végre más színt is pillanthatott. Egy folyót vett észre, de nem akármilyen helyen volt a folyó, Kelen húsz méter magasból nézett le a folyóra, és ami még szebb volt, hogy a túlparton gyönyörű szép, színes földet vett észre, ahol a növényeknek nemcsak zöld volt a száruk, hanem kék, barna meg sárga. A folyó másik oldalán színes kis állatkák repdestek és szaladgáltak. Nagyon tetszett neki a látvány. Mivel nem volt nagy a folyó keresztmetszete és nem volt ott fa, ezért átdobta a táskáját a túlpartra, mert inkább ez egy nagyobb patakocska volt, minthogy folyó, aztán nekifutott és átugrott. Kellemes illat terjedt ezen a vidéken, a friss fenyőéhez hasonló, de annál még finomabb. A talajt itt nem is fű meg moha borította, hanem teljesen puha és lágy növényzet, leginkább a gombafonalakhoz volt hasonlítható. Kelen úgy gondolta, hogy legjobb lesz, ha eltesz párat ezekből a különleges érdekességekből. Még mindig teljesen magányos volt, de most már kezdte felfogni ennek a világnak a lényegét. Már este fele járt az idő, de még mindig teljes volt a világosság, a mobilja már kilenc órát mutatott, aztán gyorsan ki is kapcsolta, hogy minél több ideig tudja használni, bár tudta, egyszer lemerül majd és talán soha nem tudja majd újratölteni. Keresett egy kényelmes helyet, a „gombafonalakból” párnát söprött össze magának, és megpróbált aludni.

„Mi az élet értelme? Én úgy gondolom, hogy az, hogy boldogan élj, mindenki másban találja meg a boldogságot, valaki a szerelemben, valaki a szórakozásban… Bár tényleg igen nehéz lehet elérni azt az állapotot, hogy kimondd: Boldog vagyok. Talán egész életedben nem mondod ki, hogy boldog vagyok! Szerintem érdemes a rossz dolgokat elfelejteni, és csak a jóra emlékezni, mert igazából RAJTAD múlik, hogy boldog vagy-e vagy sem.”

Másnap reggel vidám volt az ébredés Kelen azt álmodta, hogy otthon van a családjával, és az iskolába jár, és hogy találkozik Emilivel. Aztán még egyszer rájött hogy ez nem álom, és hogy ebben a zöld világban van. A mai napon folytatta útját, bár semmi célja nem volt. Abban a pillanatban valami iszonytató morajlást hallott. Hátranézett, és látta, hogy az eddigi zöld táj nagy része már pirosban van, és a piros résznél a növények elszáradtak. A vörösség tengerszerűen áradt végig a tájakon, és folyt, de nem fogyott el, Kelen jobbnak látta, ha elkezd futni. Sajnos a vörösség elég gyorsan terjedt, a fiú tiszta erejéből futott, de a vörösség még tartott, futott, futott és futott már elég közel volt hozzá a víz, aztán…

Újból a fekete világban volt és eltűnt a vörösség, a fiú csak remélni tudta, hogy nem akkor fog visszakerülni, amikor még tart a vörösség. Most is elkezdett kapálózni és „enni”, megint csak érezte az átható energiát. Pár percig lehetett a feketeségben, közben úgy érezte, mintha hatalma lenne a feketeség fölött, azt még nem tudta, hogy mit lehet csinálni , de érezte a lehetőséget az egészben. Utána egy szempillantás alatt újra a „zöld” világban volt. Mivel elment már a vörösség, ezért abbahagyta a futást. Sokáig bolyongott még céltalanul, aztán eszébe jutott a naplója, így hát elővette a füzetét és beleírta: 2. nap a zöldvilágban: Akkor ma földi időszámítás szerint csütörtök van. Most már értem a lényegét ennek a világnak: Szerintem az, hogy ott a fekete világban minél több energiát gyűjtsünk magunkhoz, mert annál több mindent tudunk majd megváltoztatni ott. Sajnos ez az energia szerintem nincs kapcsolatban ezzel a világgal közvetlenül, tehát nem tudom módosítani. Ma már nemcsak zöld növényekkel találkoztam, hanem mindenféle színes növényekkel is. Volt még egy furcsa dolog, valami nagy vörösség „folyt utánam” de inkább nem vártam meg, hogy mi történik ,ha elér…
Eltette a füzetet, aztán tovább indult céltalan útján. „Vajon még milyen megpróbáltatások várnak rám?” Fogalma sem volt, akkor még nem sejtette hogy mi fog vele történni.
Újra egy egyszínű zöld terephez ért, ahol minden ugyanolyan untatóan egyhangú volt. Ám a távolban valami fényvillanásokat meg más színeket vett észre, gyorsabbra fogta a tempót. Mikor odaért, nem mert hinni a szemének. Egy tükröt látott, és színes növényekből egy üzenetet: „Erre mentünk” és egy nyíl mutatott egy irányba. Kelen nem is tudta, mit gondoljon, lehet, hogy már nincsenek ebben a világban az üzenet írói, ha egyáltalán többen vannak, de lehet hogy még itt vannak. A nyíl irányába elkezdett rohanni, tudta, hogy újabb nyomra fog bukkanni. Ment a megadott irányba, de még semmit nem talált, pedig már vagy félórája futott. Bár úgy gondolta, hogy úgysincs semmi célja, úgyhogy folytatta útját a megadott irányba.

Egy újabb félóra elteltével, egy újabb nyomra bukkant, megint csak egy nyíllal és egy üzenettel: Erre gyere! Hát most már sprintelt örömében, már - már az is megfordult a fejében, hogy másik emberrel fog találkozni. Most már nem érdekelte az idő, hogy reggel van-e vagy éjszaka a földi időszámítás szerint, csak ment a nyomok után, óráról órára egyre több nyomot talált, de még mindig csak azt mutatták, hogy erre és nem mondtak semmi konkrétat. Közben Kelen azt is észrevette, hogy a letépett növények sokkal lassabban bomlanak el, mint a nem letépettek. Napokon át kutatta a jeleket, míg egyszer csak a következő üzenet állt a földön: „Nemsokára itt leszünk” és az egy héttel ezelőtti dátum. Ezek szerint már „csak” egy hét és utoléri az üzenet íróját. Napok teltek el közben, Kelen meg is feledkezett naplójáról, így inkább egy nyomnál elővette és újra írni kezdett. 2. hét a zöldvilágban: Emberi nyomokat találtam, és már követem azokat napok óta. Lehet hogy más emberekkel is találkozni fogok??? :) Tegnap egy olyan nyomot találtam, amin az egy héttel korábbi dátum állt, akkor ez azt jelenti, hogy úgy másfél hét alatt utolérem őket. Na inkább most tovább is indulok…
Tovább futott hát a nyíl által mutatott irányba. Semmi érdekes nem történt vele napokon át, de napról napra többet tudott meg a világról. Rájött, hogy a feketeségben lehet irányítani a többi állatot, hogy hova menjenek. Több „vörösséggel” még nem találkozott, de azért óvatos volt. A naplóját minden nap elővette, követte a nyilakat és néhány nap elteltével talált egy nyilat, melyen a tegnapi dátum állt, örömében teljes erejéből futni kezdett. „Már csak egy nap van hátra. . .”


3. fejezet: A találkozás. . .
Eltelt egy nap és bekövetkezett a csoda. Kelen megpillantotta az üzenet íróit, igen, többen voltak. Még messziről látta őket. Látott egy idős férfit, két fiatal férfit és egy nőt…
A nő igazából inkább lány volt, körülbelül Kelennel egyidős lehetett, a két férfi húsz – huszonöt év körüli, az idős úr pedig volt vagy hetven éves.
Odament hozzájuk és így szólt: Helló!
- Szia!
- Gudn tag!
- Buon Giur!
- Hi!
- Huh… Ti hogy kerültetek ide?
- Tudod, az a nagy villanás, aztán bumm… -mondta a lány.
- Igen, tudom, de miért pont mi? Van benne logika, vagy teljesen véletlenszerű volt?
- Kicsit törni magyart, de nem lenni logika benne, áhogy mondtad, teljesen véletleszerü. –Mondta az egyik fiatal férfi.
- Igen, azt biztosan állítom, hogy nem volt logika abban, hogy mi kerülni ide a helyre. . . –mondta a másik férfi. . .
- Huh, nehéz lesz megszoknom, de legalább már nem vagyok egyedül.
- Ti mióta vagytok itt?
- Így szólt a lány: Már vagy hét hónapja, én már teljesen elvesztettem a reményt, hogy valaha is Hazaérek.
- Szóval nincs visszaút? 
- De van! Ahogy idekerültél, úgy teljesen véletlenszerűen vissza is kerülhetsz. . .
Egyébként Fred vagyok…- mondta az egyik férfi.
- Én lenni George!
- Jó napot kívánok, én Frederico úr vagyok.
- Az én nevem. . . Artemisz nem nagyon használt név, de anyám azt akarta, hogy valami egyedi nevem legyen…
- Engem Johly Kelennek hívnak.
Mikor kérdeztem, hogy hogy kerültetek ide, akkor arra gondoltam, hogy mit csináltatok előtte, közvetlenül előtte?
- Én éppen ültem a gép előtt, és jött a villanás. – szólt George.
- Én anyukámnak segítettem a kertben gyomlálni, amikor jöttek a villanások, még arra sem volt időm, hogy a kapát leejtsem, de most már örülök neki, mert így legalább van egy kapám.
- Én a halálos ágyamon feküdtem, azt hittem, hogy ez a halál, de ez még rosszabb, az örök szenvedés, szörnyű fájdalmaim vannak minden porcikámban. . .
- Hát, én. . . a kést kerestem éppen, hogy öngyilkos legyek, de pont mielőtt megtaláltam volna, kétszer villant a világ és most, itt vagyok. . .
- Értem, tehát semmi különleges tevékenység, ami ide vezetett. . . illetve nem értem, na, de mindegy.
Ti mit tudtatok meg eddig az itteni világról, biztos többet tudtatok meg hét hosszú hónap alatt, mint én. . .
- Rengeteg furcsaságra és érdekességre jöttünk rá, az az alap, hogy ott a feketeségben csinálhatsz mindent, mondom: mindent! – Imígyen szól Fred.
Ott a feketeségben magadat erősítheted a leginkább, ezért van az, hogy a regenerációd olyan gyors. . . De az, hogy a növények miért pusztulnak el olyan gyorsan, erre még nem találtunk indokot.

Ott a feketeségben létrehoztunk egy, hát még egyelőre csak egy kis szobát, ahol összejöhetünk, ugyanis ha előjön a feketeség, akkor mindenki oda kerül. Igaz, akár szándékosan is le lehet menni a feketeségbe. Olyan, mint amikor alfázol, csak sokkal erősebb, és mélyebbre kell menni hozzá. A vörösség meg egyszerűen megmagyarázhatatlan a Föld fizikai törvényei szerint. . .
Tehát nagyon koncentrálj, amikor a feketeségben vagy, mert akkor erősítheted magad és akár akkora energiára tehetsz szert, hogy fákat ugorhatsz át. . .
A vörösségről meg annyit, hogy ha elér. . . nem látunk többet viszont.
- Értem, tehát kerüljem a vörösséget és koncentráljak a feketeségre. (Hmm. . . vajon az a kis szoba hogy nézhet ki?)
Na, és egyébként mivel tengetitek mindennapjaitokat?
- Hát épp ez az! Unatkozunk, bár igaz minden nap találunk valami különlegeset, ma például találkoztunk egy új fiúval, képzeld Johly Kelennek hívják, a lány elmosolyodott.
- Tehát, nagyjából összefoglalva mentek és nyomokat hagytok?
- Igen! – felelte George.
- Ez szörnyű, hogy bírjátok, én majd beleőrültem a csendbe, az ürességbe a „zöld”-be és a sok érdekességbe, meg a feketeségbe és a vörösségbe. . .
- Nem volt könnyű, főleg nekem, már azt hittem, hogy ilyen a halál, erre kiderül, hogy egy öröklétbe csöppentem, igen a megtalálásod tiszteletére szeretném, ha ledöfnétek és felégetnétek és a hamvaimból mindenki kapjon egy kicsit és amelyikőtök hazajut, az szórja szét a mi világunkban, így rendelkezem végakaratomban!
Senki sem kérdőjelezte meg az öreg akaratát, mindenki fájó szívvel, de beleegyezett. . .
George-nál volt egy kés, azzal minél kevesebb fájdalommal a nyakánál átszúrták Frederico urat és Fred öngyújtójával és néhány szárazabb növény segítségével felgyújtották az öreget.
Kelen a kajás dobozkájába tett egy kis hamut. (Remélem, ha hazajutok, szét tudom majd szórni a hamvakat. . .)

Tovább indult a csapat, ám ez a világ egyre unalmasabbá vált számukra és nem találtak benne érdekes dolgokat, az állatok is ugyanazok voltak, a növényvilág sem változott, azt se tudták, hogy hol vannak.
Kelennek már réges-régen lemerült a telefonja, így még az időt és a dátumot sem tudta megmondani. Nem történt semmi... unalmas volt a világ, ezt ők is tudták, igaz, jókat beszélgettek de ez még mindig kevés volt egy teljes nap eltöltésére…
Egyszer csak megint jött a feketeség. Most már Johly is onnan indult, ahonnan a többiek. Ezt az időt most nem az „evéssel” töltötték, hanem azzal, hogy a fiúnak bemutassák az ő általuk létrehozott szobát. Tetszett neki a szoba, elég otthonosra sikeredett, bár még csak egy egyszemélyes szoba volt. Pár másodperc múlva megint a zöld világban voltak. Ekkor a fiúnak briliáns ötlet pattant ki ragyogó elméjéből:
- Eszembe jutott az, hogy fejleszthetnénk a feketeséget, létrehozhatnánk új szobákat és mivel a zöld világ unalmas, ezért lemehetnénk gyakrabban a feketeségbe... Ez nagyon tetszik, hogy a feketeségben mindig együtt vagyunk fizikai helyünktől függetlenül.
- Igen, ezt én is pompás ötletnek tartom. -szólt Fred.
- Akkor, mire várunk? Hogy kell lemenni a „feketeségbe?”
- Csak koncentrálj arra, hogy minden eltűnik és csak az állatkák és mi maradunk, minden más fekete... De mire kimondta volna a mondat végét, már ott is voltak...
- Itt is tudunk beszélni! Én magamnak létrehozok egy másik szobát, eddig nem tudtam, hogy mire jó az itt felhalmozott energia, illetve azt, hogy mire lehet felhasználni. –mondta Kelen.
- Azért ez nem ilyen egyszerű, nagyon sok energiára van szükség. Mi is azt az egy szobát négyen egy héten át építettük...
- Ó, hát nem baj, akkor most energiát gyűjtök. Ha direkt jöttünk le, akkor korlátlan ideig maradhatunk, és akkor megyünk föl, amikor csak akarunk?
- Úgy tudom, igen. - felelt George.
- Hát ez nagyszerű! – örvendezett Kelen. Akkor addig maradok, míg el nem nyelem az összes energiát.-mosolyogva mondta.
- Tőlem, de az rengeteg idő lenne. . .
- Nem baj, időnk mint a tenger. . .
- Ez igaz!

Kelen gyűjtötte az energiákat, és végül is egy napi kemény munkával elkészítette a saját szobáját. A többiek meglepődve tapasztalták, hogy mennyire jó érzéke van a feketeségben az energiaszíváshoz.
Napról - napra minden nap csináltak egy szobát, végül felépült az első „energiaház.” Aztán, mivel jobb dolguk nem volt, újabb házakat építettek energiából. Közben persze ügyeltek arra, hogy ne legyenek a feketeségben túl sokat, mert a zöld világ is szép volt azért. . .
Idővel a fiú egyre jobban érezte, hogy beleszeret Artemiszbe. Meg kell hagyni, a lány sem volt közömbös iránta. Pár nap múlva megtörtént az első csók. . .
Egyikük sem tudta elfogadni, hogy itt ragadtak, de vonzódtak egymáshoz és legalább ezzel is jobban telt az idő.
Kelen már vagy két hónapot töltött az új világban. Észrevette, hogy már nem is annyira hiányzik neki az otthona és, hogy Emilire is egyre kevesebbet gondol. Ennek örült. Úgy érezte, hogy akár egész életét el tudná tölteni itt. Bár igaz, hogy abban a világban örökké élnek az emberek, úgyhogy inkább mégis haza akart jutni. Tudta, lehet, hogy nem jut haza többé, de a lelkük mélyén mindannyian érezték, hogy egyszer még hazajutnak. Igazából egyikük sem tudott elszámolni azzal a lehetőséggel, hogy örökre itt maradnak. . .
Az egyik nap egy szelesebb napra virradtak a fiatalok. Ekkor már egy egész kis várost felépítettek energiából. Ekkor Kelen így szólt:
- Mától legyen a feketeségnek a neve: Asztrálsík, amelyen keresztül kommunikálhatnak az élőlények. Bár igaz, itt sem látom, a mi világunk bélieket, de mintha hallottam volna apám hangját, mintha azt mondta volna, hogy ne add föl fiam, egyszer még hazajuthatsz. Nem szabad feladnunk, egyszer még hazajutunk!
- Kelen, úgy hiszem, igazad van, én is így érzem, hogy egyszer még hazajutunk, de mikor jön el az a nap. . .
A fiatalok a teljes reménytelenségben és bizonytalanságban indultak tovább aznap, a hideg szél fújta az arcukat, Kelen ekkor felpillantott és az otthonára gondolt. . . Még mindig minden körülöttük zöld színű volt, nem értett még sok mindent, de most már legalább barátok között volt, akik segítették. Mindannyian az eltűnés napján tűnődtek, valamint az idekerülésről, gondolkoztak az eddigi életükről, és kétségek között keltek útra. . .

2. rész: A hazajutás avagy Kelen és Artemisz. . .

1.fejezet: A hazajutás. . .

Johly és Artemisz viszonya egyre bizalmasabbá, közelibbé vált. Érezték, hogy szerelmesek egymásba. A fiú sem gondolt Emilire és Artemisz sem gondolt régi szerelmére. A csapat sokáig vándorolt, és csak több hét elteltével történt valami, de akkor egy nagyon egyedülálló esemény ment végbe. . . azok a furcsa lények, amiket még az első napon látott a fiú, a két kis gömbből álló állatkák amiket csak egy fénycsóva köt össze, szabályszerűen táncoltak, mivel a fiataloknak jobb dolguk nem volt, leültek és elkezdték bámulni. . .
- Fred, ilyenkor mi van ezekkel az állatkákkal?
- Asszem, náluk ilyen a násztánc és most van a párzási időszak, ez eléggé hasonlít egy földi állat szokáshoz.
- Gyönyörű, ahogy táncolnak, bárcsak le tudnám őket fotózni. . . na mindegy úgy sincs nálam semmi.
- Nálam sincs semmi, de inkább csönd és nézzük, hogyan táncolnak.
- Jó...

Körülbelül egy órán át táncoltak a kis fénylények. Mindenféle táncmozdulat és villanás meg eltűnés szerepelt a táncukban. Mindenkinek tetszett, de semelyikük sem felejtette még el eredeti célját: „Haza kell jutnom!” Igaz most már mondhatni könnyedén tudták múlatni az időt, mert az asztrálváros megfelelő mennyiségű szórakozást nyújtott mindannyiuk számára.
Az a vörösség, közben kiderült, hogy nagyon ritka jelenség és csak bizonyos időszakokban tör elő.
Kelennek eszébe jutott, hogy az iskolában nem sokat tanult és most mennyi mindent ismert meg pár év leforgása alatt, mondhatni egy egész új világot fedezett fel. Teljesen úgy érezte, hogy ha egyszer hazajut, újra kell majd tanulnia mindent. Már annyira hozzászokott, hogy az asztrálvilágban kicsit energiát gyűjt aztán annyit fut, amennyit csak akar, vagy a sebeit egy szempillantás alatt gyógyítja meg. Tudta azt is, ha hazakerül, színt kell vallania a szülei előtt, nagyon megértők a szülei, de egy olyannyira mesés dolgot, hogy valaki egy másik világba került, még ők sem hinnének el. Mit mond majd nekik? „Helló anya egy másik világban voltam...” Ez kicsit még a maga számára is nevetséges volt. Valami jó mesét is kár lenne kitalálni, hogy világgá ment vagy akármi, mert Kelen nem olyan fiú volt aki csak úgy elment volna otthonról.

Eszébe jutott még egy dolog: Ha volt a teherautós balesetnél két villanás, akkor lehet, hogy még most is itt van a sofőr és ő is ugyanolyan kilátástalan helyzetben élt, mint ők.
Teltek múltak a hónapok, elérkezett a hetedik, majd a nyolcadik év most már egyre jobban élvezték az asztrálsíkot. Megtanultak bánni vele és nagyszerű produkciókra voltak képesek a segítségével. Szaltókat ugrottak, vagy úgy mozogtak, mintha nem lenne gravitáció. Tetszett nekik az ittlét, de túl kevesen voltak ahhoz, hogy értelmes életet alakítsanak ki a zöld világban.
Egyik nap a fiú egy különös álomra virradt: látott két villanást, az egyik után még arra sem volt ideje, hogy annyit mondjon, hogy csá. . . és a másik már jött is, és egy pad mellet nyitotta ki a szemét. Ugyanolyan kimerült volt, mint az első utazásakor. . .
- Kelen ébresztő! - A lány egy csókkal bátorkodott ébreszteni a fiút.
- Jó, ébren vagyok, szerelmem!
- Örülök neki, hogy ennyire szeretsz. . .
- Én is, mit is kezdenék nélküled. . .
- Na keljél, mert indulnunk kell, most valami egészen különlegeset láttunk, most nem két villanás volt, hanem vagy egymás után hat. . .
- Micsoda!? Hat villanás, akkor az azt jelenti, hogy. . .
- Mit jelent??? – Mindenki kíváncsian várta a választ.
- Azt jelenti, hogy ma végre haza jutok.

Ekkor a fiú szívét a lehető legjobb érzés töltötte el, érezte, hogy a szívét melegség tölti el, szinte már érezte szerető családja gondosságát. Érezte, hogy elveszett, de most visszakerülhet régi életébe.
- Hogy érteni, hogy most hazajutsz? – George mondta
- Hát ha nem két villanást láttatok, akkor ez azt jelenti, hogy többen is érkeztek ide, és ha többen érkeztek, akkor el is fognak távozni, és meg is álmodtam, hogy ma hazajutok, akkor is megálmodtam a dolgot, amikor idekerültem. . .
- Hát akkor viszlát, Kelen, ha tényleg jön a villanás, jó haver voltál, és köszi, hogy felépítetted velünk az első asztrálvárost.
- Artemisz, tőled válok el a legfájóbb szívvel, de tudom, hogy jó helyen vagy. Légy jó és remélem, még látjuk egymást.
Azzal megcsókolta és olyan szorosan és egyszerre mégis gyengéden ölelte meg, hogy szinte érezni lehetett a szomorúságot.
- Én is nehezen válni tőled Johly. . . De te legalább hazatérsz. . .
Még utolsó együttes kalandként mindenki rohanni kezdett a villanások centruma felé, és mikor odaértek, valóban három másik személyt pillantottak meg, abban a pillanatban, hogy Kelen szemébe hatolt az a foton nyaláb amely tartalmazta azt, hogy új emberek kerültek e különös vidékre, azzal egy időben volt még egy villanás, ami már Kelen körül képződött, és valóban még annyit sem tudott kimondani, hogy csá. . . még annyi ideje volt, hogy a szemét Artemisz felé fordítsa és egy búcsúpillantást vetett rá... Majd jött a második villanás és. . . a fiú teste egy örökkévalóságra különvált a zöld világtól és soha többé nem került vissza oda, szívében boldogság és nyugtalanság lakozott. Az álma igaz volt, kinyitotta a szemét és az első tárgy, amit megpillantott, egy pad volt... Sosem hitte volna, hogy valaha is ennyire fog örülni egy padnak, de most valami más volt. Nem úgy nézett arra a tárgyra, mint egy ülőalkalmatosságra, hanem úgy tekintett rá, mintha maga lenne a megváltás, a bizonyíték, hogy visszatért az eredeti világba, attól a perctől fogva Kelen számára a pad vált a legkedvesebb szimbólummá...
Máig sem tudni, hogy mi történt Freddel, George-gal és az új jövevényekkel... Nem tudni élnek-e vagy már meghaltak...
Kelen kimerült volt és nagy nehezen tudott csak odavánszorogni a padhoz. Az utazásban elfáradt. A padon nem tudta, mennyit hevert, de másnap kipihenten ébredt.
- Legalább ő már egy jobb világban van... - szólt Fred.
- Igen, és ha ő visszakerült, talán mi is hazaérkezhetünk... - mondta Artemisz.
- Jó neki...

Másnap azzal indult Johly napja, hogy megpuszilta a kajásdobozát, és visszaemlékezett Frederico úrra. Majd kinyitotta a dobozkát és szélnek eresztette a tetemből visszamaradt hamvakat. . . Beleképzelte magát a helyzetbe, hogy már majdnem meghal és aztán egy örökkévalóságba csöppen, de így már jobb Frederico úrnak , gondolta.
A szemét oly sok színhatás érte egyszerre, barna, szürke, fehér, kék, rögtön hunyorítani kezdett, mert nyolc év alatt a szeme elszokott az efféle fényhatásoktól.
A füle is harsogásnak érezte azt a mindennapi zajt, hogy közlekednek az autók vagy hogy csiripelnek a madarak. Pontosan ugyanoda érkezett vissza, ahol volt a két villanás, pont az iskola és a háza közé, gondolta, hogy ott folytatja, ahol abbahagyta, így elindult hazafelé. Egy óra múlva már otthon is volt. . . Becsöngetett. . . Szíve hevesen kalimpálni kezdett. . . Érezte, hogy hamarosan látni fogja szüleit amikor: ajtót nyitottak. . . az anyja állt ott, és amint megpillantotta gyermekét, rögtön sírva fakadt;

- Kelen, hát tényleg te vagy az? Ennyi év után? Mit csináltál? Hol voltál?
- Anya, hogy is mondjam el . . . A lényeg, hogy nem voltam itt, tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de egy másik világban voltam, és nem, nem őrültem meg, hanem tényleg ott voltam!
- Értem, de hogy-hogy átkerültél egy másik világba? Ezt nem értem. . .
- Én sem, teljesen váratlanul és véletlenszerűen jött. Az egyetlen bizonyítékom, hogy nem öregedtem. Ez elég meggyőző azért, nem?
- De. . . de akkor is olyannyira hihetetlen. . . pedig tényleg nem öregedtél egy napot sem.
- Apa hogy van? Ő hogy viselte a dolgot?
- Apád. . . nagyon nehezen viselte, hogy elvesztette a fiát, de most talán örülni fog neked.
- Helló apa!
- Fiam? Tényleg te vagy az, nyolc év után?
- Igen! Képzeld, egy másik univerzumba teremtem, és ott éltem nyolc évet, az egyetlen bizonyítékom, hogy nem öregedtem...
- Hmm... valóban ugyanolyan fiatal vagy, mint voltál, de most, hogy visszajöttél, majd el kell kezdened újból az iskolát...
- Tényleg... akkor most újrajárom majd a gimit?
- Igen! De most még mindig nem hiszem el, hogy hazatértél, mesélj milyen volt ott?
Kelen elmesélte apjának, hogy csak zöld színt látott ott, meg hogy létezik az Asztrálsík, és furcsa állatok is élnek ott. Az apuka meglepő türelemmel és élvezettel hallgatta a történeteket. Megbeszélték, hogy majd ha a fiú felnő, megírja könyvben az egészet.

Johlynak eszébe jutott, hogy le kéne mennie itt is az asztrálsíkra, ki kéne próbálnia. Felvonult a szobájába és megpróbált lemenni az asztrálsíkba, sikeresen... Valóban lement, látta ott az összes embert, az egész világon. De volt pár ember, úgy szám szerint öt, akiknek az aurája nem piros volt, hanem zöld. Kelen rögtön oda összpontosította figyelmét, azok körül volt az asztrálváros is. Igen, ők voltak azok, de nem hallották őt. Kelen üdvözölte őket és elmondta, hogy jól van, de nem érkezett válasz. Megpróbált energiát gyűjteni itt is, de érezte, hogy ez sokkal kisebb hatással van rá, mint a zöld világban volt. Sok időbe telt, hogy megszokja, hogy alig gyógyulnak a sebei és hogy nem tud akármeddig futni, mert kifárad , de végül megszokta. . .

2. fejezet: Az iskola kezdete

Az a pár hónap, gyorsan elrepült a nyári szünetből, a szünetét a volt osztálytársaival töltötte és persze nem felejtette el felkeresni Emilit... aki addigra már kész nő volt és Kelen nagy sajnálatára már volt férje és családja. Amikor megtudta, nem sokat búslakodott, mert tudta, hogy ez fog történni, de ő is ezt tartotta természetesnek. A szünetben sokat elmélkedett még a zöld világról, és a többiekről, ám egy szép napon úgy ébredt fel, hogy iskolába kellett mennie. Igazából kivételesen örült neki és kíváncsi volt, hogy milyen lesz az „első éve” a gimnáziumban. Érdekelte, hogy milyen osztályba kerül, és hogy a tanárok mennyit változtak nyolc év alatt.

Nehezen kelt fel, nem sok kedve volt felébredni, eszébe jutott, hogy mennyire is utálja a sulit, de megpróbált megbékélni a gondolattal... Végül elindult hát a buszmegállóba. Az iskolába menése során nem történt semmi különleges, vagy említésre méltó dolog. Megállt az iskolakapu előtt, egy nagyot sóhajtott, majd átlépett a kapun... Elindult hát a portához, hogy hova kell mennie, melyik teremhez. Mikor megtudta, felment a második emeletre, ahova mennie kellett és ott már voltak páran az új osztályából... gyorsan odasietett a fiúkhoz és kezet rázott velük és bemutatkozott.

Mivel ő nem öregedett, így nem is tudhatták, hogy ő már igazából nyolc évvel idősebb náluk, ez a dolog jókedvre derítette Kelent. Aztán a szeme az ott lévő lányok felé kandikált. Az első lány, akit megpillantott, egy gyönyörű, szőke, magas és szépmellű lány volt ő, belőle csak úgy áradt a szépség... Aztán a fiú szeme tovább pásztázta a lányállományt. A következő lány nem tetszett neki, egy szintén magas, de egy lópofájú görbe tartású lány állt ott. A harmadik lány megint tetszett neki, egy alacsony fekete vállig érő hajú, formás alakú, jó kiállású és szép arcú lány volt ott. A negyedik lány nagyon ismerős volt neki... Egy nem túl magas, jó alakú, szőke hosszú hajú lány volt az. Pont úgy nézett ki, mint Artemisz... De Kelen nem akarta elhinni, hogy ez létezhet. Odament ahhoz a lányhoz, de nem szólt semmit... a lány elmosolyodott majd így szólt:
- Ismerjük mi egymást?
- Háááát... szerintem igen!
- És honnan?
- Hogy hívnak téged?
- Artemisznek...
- Artemisz, tényleg te vagy az, hát ez nagyszerű! De hogy lehet, hogy egy osztályba kerültünk?
- Azt nem tudom, biztos a véletlen műve, mint a világváltásunk 
- Ennek nagyon örülök, legalább most minden nap vidáman jövök majd a suliba.
- Igen, sokat álmodoztam rólad, hogy még egyszer látlak és most... végre valóra vált.
Még hosszasan beszélgettek a fiatalok, szerelemről és minden másról, aztán egyszer csak becsöngettek.

Az osztályfőnöki óra elkezdődött, az osztályfőnök bemutatkozott:
- Jó napot kívánok! A nevem Margácsi Evelin, de hívhattok nyugodtan Evelin néninek.
Körülbelül negyven-negyvenöt éves lehetett ez a tanár, de rendesebbnek tűnt, mint az előző. Kelen és Artemisz egymás mellé ültek és sokat beszélgettek órán is, annyit beszéltek, hogy ezt már a tanár sem állta meg szó nélkül:
- Kelen és Artemisz... látom nagyon jóban vagytok. . . talán ismeritek egymást valahonnan?
A két fiatal szerelmes egymásra nézett majd elmosolyodtak. . .
- Hát... tanárnő... mondjuk úgy, volt egy közös kalandunk...