BURGONYA adatai

Az osztályok bevonulnak az iskola épületébe, egyik a másik után. A lányt is elnyeli az üvegfolyosó. Azóta lebontották. Én még kinn maradok, senki sem hiányol, mert már nem tartozom ide. Nincsenek kartotékjaim, hiányzok az osztálynaplóból. Az eget nézem, mely bíbortolulásos és vérlila, figyelem a zöldkarimájú szivárványt, és a gombafelhő örvénylő, már foszladozó alakját. Arra gondolok, ha elér a pokol szele, s elsodor, mi lesz a szellememmel – ha ideér a tűz, a mindent felemésztő, elporlasztó...

A nő szája úgy szívott, mint egy harcsáé. Duzzadt ajkai gyűrűként feszültek rá a fitymafékemre. A karnevál pörgött köröttünk, s én átláttam az arcán, a nyál göbös csomóin, a föld érdes szilíciumpajzsán. Ázsiában millió és millió lány térdelt a Jangce és a Sárga folyó teraszain, melleik kibontva, hangjuk vérző panasz volt az égbe, a feketedő, szuvas égbe - s szakadt rongyú katonák tántorogtak elő a Mekong deltájából...

Hogy kerültem ide, nem tudom. Kör alakú helység volt, frankón, mint a Pantheón, vagy mi. Kilenc lány és nő ült körbe, Habsburg-címert viselő bársonyszékeken, mindegyikükön szoknya és szvetter. Térdeik illedelmesen összezárva, szemeik lesunyva, orcájukon bíbor pír. Középen egy csillag alakú emelvényen állt a Csősz, pásztorbottal, eltúlzottan kálvinista vonásokkal, ködmönben és bőrszandálban. Kezében egy duplacsövű vadászpuskát tartott, melyen fel volt húzva a kas. Nadrágját büszke, élénk...

Felvidultam, hogy végre emberi lényekre leltem. Ennek a párocskának az összetevői voltak az első humanoidok, akikre ebben a különös utcácskában leltem. A nyulakkal zsúfolt héder óta eltelt jó néhány órában, napban vagy tíz városnyi nagyságú épületet jártam be, és egyikben sem bukkantam semmire. Nemhogy emberre, élőlényre sem: sőt, néhány 1982-as Newsweeken kívül, amelynek címlapja Margaret Thatcher és egy szobaboy közti afféron csámcsogott, semmire sem...

Jóóóreggelt kívánunk minden kedves olvasónknak! Marius Erato vagyok, a meleg román srác, akit BURGONYA író úr két hanyagolható írásában való szerepeltetés után legújabb művében méltóztatott végre meggyilkolni. Ennek apropóján készítettem vele az alábbi interjút.
Legutóbb egy éve tettem nála látogatást, és meglepett, hogy most egészen más körülmények között kaphattam diktafonvégre...

A mester a sajtpapírt gombóccá gyűrte hatalmas öklében, a spanglit a földre söpörte. Szíve kihagyott, így a második infarktus után ez már nem vicc. Megragadta az első sört, és intett a félrészeg feleségének, menjen csak a varrószakkörre. Még hogy varrás! Tudta már az igazságot, de türelmet kényszerített magára. Eljön majd az asszony ideje is...

- Úgy nézel rám, mintha lenne. Tudod, kibékültem a feleségemmel. Nem szeretném elveszíteni, és végül is nem ígértem neked semmit. Kíméletlenül őszinte vagyok, világos? A feleségem szerint mindig is ez volt a legjobb tulajdon… szóval, szerintem ilyen esetekben ez a leghelyesebb, amit tehetünk, érted?
- Persze – válaszolta a nő, és arra gondolt, immár nem először, hogy vajon milyen halállal fog ő meghalni...

1998-ban az akkor már szklerózis multiplexben szenvedő Beltford csillagász beküldött egy cikket a Science magazinba, amelyben újból ismertette, mi fog történni kilenc év múlva, és ezúttal az okokon is eltöprengett. Véleménye szerint valami „gigantikus erő száguld a naprendszer felé az univerzum ismeretlen mélységeiből, és szívó hatást fejt ki, amely összekócolja a bolygók röppályáit, mint a szél egy fiatal, szűz lány haját.” ...

Szó, ami szó, a nagymester szemre való férfiú volt. Kigyúrt teste volt, hiszen folyamatosan hadakozott a livónokkal, lengyelekkel, poroszokkal, oroszokkal – bár meg kell hagyni, a fogai már rohadásnak indultak.
Végül az egyik lány – lehetett vagy tizennyolc éves, sudár, barna – leköpte Karl Bessart von Triert .
- Fritz! – süvöltötte – Nem kapni meg a sunámat!
A nagymester letörölte képéről a turhát, aztán hidegen elmosolyodott.
- Rendben, Mädchen – intett...

Késő félned, kedvesem:
napok folynak el a szépszagú sötétben,
a homály ringlói hullanak.
Fakult mosolyod árnyékában
elhanyatlok a vasláng nap alatt...