Az eljövetel

Az emberiség mindig úgy tekintett a tengerekre, mint hatalmas, kéklő víztükrökre, hatalmas bálnák és apró rákok hazáira, amelyeken csodálatos hidakat ver a naplemente. Egyesek úgy nevezték őket, hogy A Magány Fedetlen Csarnokai. Megint mások prózaibb elnevezésekkel illették őket. De voltak – ha nem is sokan – akik úgy vélték, a tenger kultikus színtér, és ha valaha is létrejön majd a kapcsolat az ember és nyugállományba vonult teremtője között, az a tengeren fog megtörténni.
Ez óriási tévedés volt.


***

Még 1986 nyarán történt, hogy K. C. Beltford amerikai csillagász megállapította, hogy 2008 augusztusában az óriásbolygók – a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz – pályái el fognak hajlani, és képtelenül excentrikus elliptoidokban metszik majd egymást. A jelenségre nem tudott magyarázattal szolgálni, de ha szolgált volna, a legtöbb embert akkor sem érdekelte volna a dolog – akkor a világ Diego Maradona kezezős góljával volt elfoglalva.
1992-ben a Tibeti Satori szövetség rejtjelezett üzenetében különös dologról tájékoztatta a külföldön tartózkodó lámát. A szerzetesek úgy tapasztalták, Brahma suttogása, a kozmikus űr hangja, jelentősen felerősödött. Olyannyira, hogy a szent hang, amelyet addig csak a legalább hetven éve fejen állva meditáló szerzetesek hallhattak, immár a zöldfülű kezdők számára is hallhatóvá vált.

1998-ban az akkor már szklerózis multiplexben szenvedő Beltford csillagász beküldött egy cikket a Science magazinba, amelyben újból ismertette, mi fog történni kilenc év múlva, és ezúttal az okokon is eltöprengett. Véleménye szerint valami „gigantikus erő száguld a naprendszer felé az univerzum ismeretlen mélységeiből, és szívó hatást fejt ki, amely összekócolja a bolygók röppályáit, mint a szél egy fiatal, szűz lány haját.”
A cikk sosem jelent meg, viszont a csillagászt pszichiátriai kezelés alá helyezték. Írásának tartalma ugyanakkor kiszivárgott, és kisebb tüntetést is tartottak a fehér Ház előtt, azt hangoztatva, hogy a kormány el akarja hallgattatni a zsenit, aki megjósolja a világvégét. Az igazság azonban az, hogy Beltford valóban olyan bolond volt, mint egy tüzelő nyúl, komplett őrült, skizofrén és szociopata, bár ettől függetlenül kétségkívül igaza volt.
2002-re a tibeti szerzetesek becsukták agyukat az űr hangja előtt, mert már nem tudták tovább hallgatni anélkül, hogy ne éreznék úgy, eggyé válnak vele. Ez még korai lett volna. Tudták, hamarosan eljön a nagy nap, amikor az emberiség végre túlhalad „felelőtlen, neurotikus” állapotán, és egyesül Istennel.
Ez a nap a megjósolt időpontban el is jött. Isten megjelent, de nem a világtengerek felett, hanem a kertemben, egy viharos estén.




***

(itt most néhány dologra nemigen emlékszem, de bizonnyal ágálva szóltam, minden vizek bajnokához)

- Ó, az emberi faj és a sötétség! Lámpák adománya. Istenem, hát hogy élhettünk ezer meg ezer éven át, fény nélkül az éjszakában? Imbolygó mocsárárnyak, állatok morgása, éji csaholása közepette, várva, hogy húsunkba tépjen valamely idegen, ellenség, s nekünk nem volt más, mint karomtól fosztott végtagjaink ideges kalimpálása az ismeretlen tér irányaiba…
Előbb semmit nem láttam. Fényárhoz szokott szemeim előtt vörös ragyogás, kétségbeesés verdesése. Bal lábam belerúgott valamibe. Alig fájt, de megijesztett. Hol vagyok. Hol. Fejemben a gondolattöredékek még mindig iszamósan siklottak fel le, ó, üres szalmabélkobak, te… rettegés. Nyugalom. Parancs a szívnek. Tág pupilláim, valamit fogjatok be. A zene nem halkult. Sörösüveg üvegpadlón szilánkosra zúzódása, távoli, éles csörömpölése. Fecó bazmeg, hogy lehetsz ilyen béna hahaha. Hiénák zúgolódnak. Vah! Fáradt vagyok. Elindulok.
És lassacskán rájöttem, hogy valóban látok, szürke árnyképeket ugyan, de… kifolyt a sör, felrúgtad Isten! 32-es lába volt. Egy Istennek nem kell nagyobb láb. Lábak, szárnyak, víziók…

- Amikor még kisebbek voltunk, unokahúgommal gyakran játszottunk együtt, és ilyesféle mondókákkal szórakoztattuk egymást:

De szép pulyka, büszke, nyakas,
Megbaszta egy narkós kakas!
Felfalták a szegény Dózsát,
Nem hagytak, csak análrózsát!

Ez az utolsó mondat természetesen nem stimmel, nem nagyon, hiszen Az ANÁLRÓZSÁJÁT lenne a helyes, de ritmus parancs, oltáron áldozni helyes, oltárra szarni jó.
Jaj, káromlóm, engem ezért most elvisznek, bezárnak, kerékbe négybe, karóra, keresztre fel, kemény az ostor. Igen igen hugi, mint mikor játszásból lehúztuk egymás bubububugyingóját…


333


„Szép vagy isten, szépek a kezeid, szépek a körmeid, s leheleted friss, mint dús arcú tenmagad. Minden aranyad felhasználom, mit nékem adsz, s bordád közé döfök, amint lógsz a keresztfán. Köszönetet mondok neked mindenért, mit valaha nékem adtál. Emlékszel az öltöző szekrényére, mit találtam benne? Óvatosan emeltem ki, míg lobogott a sötét folyosón a neonfény. Ellenőriztem a címkéjét. Minden rendben volt.


Nyaranta igen nagy
meleg lepi el a tájat.
A folyón száguld fel, el Janiék
gombasütődéje mellett,
az átkelőnél,
a postahivatalon át,
a vezetékek dönögése alatt.

A strandokat ellepték
a bikinis lányok.
Krisztus-hajú kreatúrák bújkálnak
a bokrok alatt.
A hálószobák
mögött napszívta szőnyegek
árvák, redőny lehúzva.
A hangyák
elhagyják a bolyt, felhőket
jósol az ég.
S ha leszáll az est,
a folyó vízszagúan
tovamozdul. Várja őt a tenger,
hívja őt a tér.

666666666666666666666666666666666666666666

Tudják mit? Először én is szépnek hittem. Már este volt, talán éjszaka, s táncoltak a csillagok az égen, mint tenger vízén a delfinek. Szóval ragyogott, szépnek tűnt, s én úgy véltem, magával visz. De a ragyogás hamar elhalványult, és sötét lett az arca. És csúnya. Ronda vagy, te isten! Igazság szerint olyan volt az ábrázata, mint házikedvencemé, nyolclábú Henriké, aki a sarokban tanyázik. Szemébe mondtam, ő csak nevetett. Azt mondta, vele kell mennem. Bah! Nem féltem, nem mondtam ellent. Szárnyai voltak, az ég szerelmére, szárnyai!

S valóban röptetett. Röptetett a vágyban, a fényben, az ég felé, s odalenn meteorzápor ázatta a vörös földet. Láttam odalenn a siklóernyősök végzetét. És szántam az anyókát, aki a virágjait árulta az út mellett, a végtelen, hófehér út mellett, mely ragyogott a sötétben, mint a zafír, és emlékeztem, igen emlékeztem milyen illatot sodort a szél, mikor leálltunk ott a kocsival és hancúroztunk, és rágyújtottunk és hideg szendvicseket ettünk.
Viszlát világ, és bőrödön az illat volt oké, friss, mint a tenger. Róma kékje, békéje oké, oké, oké viszlát.