Fogaskerék utca - Vérnyulak és sav-bázis egyensúly

És hallgatott az éjben,
Mely körülvette őt,
Míg mosolyogva állt meg
Az elmúlás előtt.

Juhász Gyula: Nietzsche


Aureliusi késői korban, a körhinták nyarán, bekanyarodtam a kisváros főutcájának egyik sarkán. Ódivatú tábla figyelmeztetett, hogy a tóban tilos a fürdés, noha tó nem volt sehol. Egy nyitott fedelű csatornanyílásból viszont hangzatos polka áradt.
Megálltam tétován. Középosztálybeli zombikkal belakott zöldövezetre számítottam, de valami egészen más tárult a szemem elé. A hozzám legközelebbi, leanderekkel befuttatott kerítésen csicsás betűkkel ez állt: COGWHEEL STREET.
Jártam itt 97-ben, jártam itt 2001-ben. Három évet még csúsztam is. De most itt vagyok, kedves normalitás.
Megtettem az első bizonytalan lépéseket a különös utcán. Nyelvem a szájpadlásához tapadt, cipősarkam kopogott. Egy esőztető berendezés, locsolóseprű, amelynek művészneve úgy vélem spicces kobra lehetett, vidáman forgott körbe egy előkertben. A cseppek mint prizmák, megtörték a fényt, akár a tündöklő öröklétet. De fluidális cserépdarabkák, különös rendezőelvet követve összeálltak, míg az első nagyobb házig értem.

Kopogás nélkül nyitottam be a rendhagyó homlokzatú tanyaház főbejáratán. Az épület szárnyai kétoldalt a távoli horizontig nyújtóztak, de arrafele kerítésbe áramot vezettek, és a kapukat lelakatolták. Feszengve sündörögtem előre, noha mostanra átöltöztem, bőrzekét és farmercsizmát, sárga nyakkendőt és antantövet viseltem. Frissen borotvált koponyám ragyogott a porpásztás fényben. Az őrkutyák kenneljeiben csak döglött, kopoltyús vérebeket találtam. Vérük alvadt tócsájának bíborvörös színén vígan vízisíztek a molnárkák.
Az előtéren túl egy hatalmas karámban nyulakat tartottak. Az állatok tömegével nyüzsögtek a számukra szűkös helyen, mint romlott húsban a férgek. A legtöbbjük belső vérzéssel küszködött, vagy influenzával, miután különös gazdáik távoztak, s megszűnt számukra a gyógyszeres oltalom. Rengeteg nyúl azonban külsőleg is vérzett: árpás szemhéjaik, sárgás szaruhártyájuk alól szivárgott a vörös anyag, folyt a fülükből, végbelükből, összeszennyezve szép fehér bundájukat. Narkósok módjára felpörgetett idegrendszerük közel állt a végső összeomláshoz. Rengeteg állat őrült, véres baszásba kezdett. A kanok tövig verték a nősténynyufik véres segglyukába magas fordulatszámon sürgő, serény csékjüket. A teret betöltötte a fülhasogató nyívás és visítás kakofóniája.
Kihátráltam a karámból, és meglepetten felkiáltottam, amikor majdnem elkaszált egy hatalmas, albínó denevér. Az előtérben egy fogasról leakasztottam egy régimódi, Thököly-szabású mentét, felpróbáltam, és mellkasomat megfeszítve nyújtózkodtam benne. A tükör előtt felvontam a szemöldökömet, és megfésülködtem. A cipellőmnek is elkél a bagaroll, gondoltam, s lehajoltam, arrébb rúgva egy nem emberi csecsemőt, aki éles fogaival már éppen rágcsálni kezdte volna a lábikrámat.
Félórával később egy felsőbb tudatú ember lépett ki a tölgyfaajtón, körülvéve haldokló és megőrült nyulak kétségbeesett sikolyaival.


***

Üvegpadlón férfi és nő, elmélyült kísérlet.
Felvidultam, hogy végre emberi lényekre leltem. Ennek a párocskának az összetevői voltak az első humanoidok, akikre ebben a különös utcácskában leltem. A nyulakkal zsúfolt héder óta eltelt jó néhány órában, napban vagy tíz városnyi nagyságú épületet jártam be, és egyikben sem bukkantam semmire. Nemhogy emberre, élőlényre sem: sőt, néhány 1982-as Newsweeken kívül, amelynek címlapja Margaret Thatcher és egy szobaboy közti afféron csámcsogott, semmire sem.
A földön heverő párocska nőtagja úgy negyven körül lehetett. Lila haja és kifestett arca volt. Meztelen volt, óriási löttyedt mellei szétterültek a mellkasán. Fonnyadt combjai között egy sármos, ősz halántékú férfi térdelt, és valamit matatott. Közelebb léptem, hogy jobban lássak.
- Mondd azt, hogy dália! - szólalt meg az őszülő férfi, a nőnek címezve szavait.
- Dália! - lehelte a nő, mire a férfi kihúzta a kezét a combok közül. Aztán egy ujjai közé csippentett lakmuszpapírra szegezte a tekintetét. Elégedett mosoly terült el az arcán.
- Egen, lúgos, mint mindig. A dália lúgos kémhatású, rendben van. Lassan is, gyorsan is. Nagyszerű. - Azzal megfogott egy tollat, és a mellette a padlóra nyitva lefektetett füzetbe jegyzetelt valamit.
- Jól van - mondta aztán a férfi, újra felemelve a lakmuszpapírt. - Most mond azt - de lassan! - hogy Mangalarga marchador.

A nő lehunyta a szemét és lágy hangon ismételte: - Mangalarga marchador...
Amint kimondta a szavakat, a férfi türelmetlenül ragadta ki a papírcsíkot a nő lába közül. Megnézte, és elkeseredetten felüvöltött.
- Savas! Basszameg! Két kibaszott másodperc alatt, amíg kimondod annak a brazil lónak a nevét, megsavasodik a pinád! Szerinted ebből mit vonjak le, miféle kurva kö-vet-kez-te-té-se-ket??
- Csak arra gondolj, megváltozik a húgycső fekvése, jóuram.
A férfi megragadta a nő vállait, ujjai belemélyedtek a puha, szétfolyó húsba.
-Az agyad dolgozik, s lehet, ha csak leírnád, akkor is megtörténne. A lágyság, puhaság, szekreterek, picsa tudja, metélőhagyma, ezeknél kétség sem férhet a lúgossághoz. De a lovak savasak. A szamarak savasak. A rohadt koitációs segédeszközök ph-ja 3 körül. Szerinted ez mi módon bizonyítja az entrópiát?
- De facto, hatolj belém, jóuram.
Ősz halánték megragadta a ványadt combokat, vállára emelte őket, s toronyugró módjára előrelendült, bele a barlangba, melynek kémhatása savasról lúgosra, majd ismét savasra váltott.
- Sosem érjük el a nullát, sem a tizennégyet! - üvöltötte a férfi, míg csípője acélosan, kíntól megmeredve rángott. - A jó pina hét, a jó pina hét, a jó pina olyan mint a fehér holló, mi szájnak ingere, Mangalarga, most mond te kurva, Mangaaa...
Ezután szem elől tévesztettem őket a lecsapó kénes-savas szagfüggönyben. Szédelegve kihátráltam az ajtón, a Fogaskerék utcára, amelyre már leszállt a sarki hosszúságú éjszaka.