A szoba

- Biztos vagyok benne, hogy annak idején előre tisztáztuk a dolgot. Ugye? – kérdezte a férfi, miközben a padlót bámulta.
A nő csak nézett rá.
- Sohasem ígértem komoly érzelmeket – folytatta a férfi. - Legalábbis nem hinném. Talán a legvadabb pillanatokat leszámítva. Magányos voltál, bizonyos értelemben én is, nincs miért szégyenkezned. Jól elvoltunk az ágyban. Mi a probléma?
- Nincsen probléma – felelte a nő.
- Úgy nézel rám, mintha lenne. Tudod, kibékültem a feleségemmel. Nem szeretném elveszíteni, és végül is nem ígértem neked semmit. Kíméletlenül őszinte vagyok, világos? A feleségem szerint mindig is ez volt a legjobb tulajdon… szóval, szerintem ilyen esetekben ez a leghelyesebb, amit tehetünk, érted?
- Persze – válaszolta a nő, és arra gondolt, immár nem először, hogy vajon milyen halállal fog ő meghalni. Ez azért nem tisztességes: nem tudjuk, hogyan születtünk (csak mások elbeszéléseiből), és nem tudjuk, mikor, és hogyan ér véget az út. Egy kocsi roncsaiban? Kórházi ágyon? Lelőnek? A mindenit neki, jogom lenne tudni. Negyvenöt vagyok. Lassan ideje, hogy foglalkoztasson a kérdés.
A férfi még mindig nem nézett a nőre, úgy folytatta.
- Remélem megérted, hogy miért teszem ezt - Mélyet sóhajtott, mint aki erőt gyűjt. - Sosem szerettem beléd. Szimpatikus voltál, és szerettem a testedet. Ahogyan… te is az enyémet. De ideje, hogy elbúcsúzzunk egymástól. Remélem, lesz benned annyi tisztesség, és elengedsz. A feleségemnek nem kell tudnia a történtekről. Nem is miattam, tudod, a gyerekek miatt.
A nő kibámult az ablakon, ahol egy fa hullatta a leveleit. Szomorú volt. Mi van, ha már csak néhány éve van hátra? A bal mellében mostanában mintha csomót érezne. A vérzése egyre rendszertelenebb. Néha migrén tör rá. Ó, istenem, add, hogy ne az legyen.
A férfi felállt, és bizonytalanul a nő vállára tette a kezét.
- Tudom, ez most komoly megrázkódtatás számodra. Szeretném, ha nem gondolnál rám haraggal. Nem bántam meg egy percet sem, de egyszer eljön az idő, amikor tovább kell lépni. A változás az élet része.
A férfi elhallgatott, arca fintorba rándult, majd sietve hozzátette: - Akkor, megyek is… próbálj boldog lenni, és elfelejteni engem.
- Szia – felelte a nő, és tovább bámulta a fát és a leveleket.
A férfi halvány mosollyal megszorított a nő vállát, majd csendben kilépett az ajtón.
A nő arcára ráncot vetett a pillanatra beszűrődő fény.
Bárcsak egy ilyen fa alá temetnének, gondolta. Majd azon kezdett tűnődni, volt-e vele eddig valaki, itt, a szobában.