Dramolett Marienburgban

1

1321, Marienburg

A hatalmas marienburgi lovagvár ott tornyosult a Nogat folyó partján. Büszkén lobogtak tornyain a német lovagrend lobogói, lándzsák villantak a szórt északi fényben. Az erőd falai alatt birkákat nyúztak és gerendákat szegecseltek. Néhány lovag félmeztelenül fürdött a folyóban. Karl Bessart von Trier nagymester a vár egyik tornyából tekintett le az általa mocskosnak népeknek tartott szlávok és poroszok lakta síkságra.
Kiírtjuk őket, gondolta megvetően. Kiírtjuk mindet.
Hanem, a Weichsel (Visztula, ahogyan a kutya lengyelek meg kasubok mondják) felől egy menetoszlopot látott kígyózni. Mellettük lovasokat vett észre, ahogyan dárdáikkal döfködik az összeláncolt embereket. Foglyokat hoznak, gondolta Karl Bessart von Trier. Nagyszerű. Pompás szórakozás ígérkezik a mai napra.

Nyár vége volt, és meleg. A raktárak tele vannak télire. A kis jégkorszak még nem köszöntött be. A nagymester megigazgatta rendkeresztjét. Még néhány év, s eljő a teutonok világuralma, miénk lesz a keleti élettér, bölcselkedett.
Lehágott Marienburg tornyának lépcsőin, hogy a Nogat-parton fogadja a hadifoglyokat.
A Landmeister kíséretében érkeztek. Egy Weichsel menti kis kasub falucska lakó lehetettek, csupán néhány fegyverforgatásra alkalmas férfit látott, hát, nem nagy zsákmány.
- Von Rottenstein! Hát ennyit tud elémvetni?
- A harcosokat lemészároltuk, kommandante! Ezek maradtak csupán.
Karl Bessart von Trier végigmérte a foglyokat. Sok gyerek, néhány férfi, öreg és mintegy tucat fiatal nő.
- Na jól van, Rottenstein, a hajadonokat hagyja itt, a többit nyilazza a folyóba.
- Jawohl! – kiáltotta a kommandante. A kasubok sírtak, de végül mindet likvidálták húsz percen belül, a nőket kivéve.
Karl Bessart von Trier alaposan szemügyre vette a színe előtt maradt hat nőt. Három közülük különösen csinos volt, de a többiektől is meredezni kezdett vörhenyes szőrzet borította nagymesteri fallusza.
- Frauen – mosolygott rájuk. – Legyenek az ágyasaim.

A nők elkerekedett szemmel néztek. Szó, ami szó, a nagymester szemre való férfiú volt. Kigyúrt teste volt, hiszen folyamatosan hadakozott a livónokkal, lengyelekkel, poroszokkal, oroszokkal – bár meg kell hagyni, a fogai már rohadásnak indultak.
Végül az egyik lány – lehetett vagy tizennyolc éves, sudár, barna – leköpte Karl Bessart von Triert .
- Fritz! – süvöltötte – Nem kapni meg a sunámat!
A nagymester letörölte képéről a turhát, aztán hidegen elmosolyodott.
- Rendben, Mädchen – intett a szolgáinak. – Kerékbe törni.
A lány szemében félelem csillant. – Ne. Azt ne.
De von Rottenstein harcosai már gurították is a nagy kereket, néhány katona pedig elkapta a lányt, aki sikoltozni kezdett.
- Ne! Ne! Az úré vagyok! Szolgálom! Bármit megteszek…
- Késő – mondta Karl Bessart von Trier.
A lány karjait és lábát kicsavarták, aztán vasrudakkal eltörték, úgy gyömöszölték be a kerék küllői közé. A lány szívszaggatóan üvöltözött a fájdalomtól. Aztán még rá is szögezték a kerékre, a végén pedig felgyújtották. A lány szemei kidülledtek, nyelve megfeketedett, húsa porcogósra olvadt. Végül legurították az egészet a Nogat partján, bele a folyóba.
- Na ki merészel még büdös fritznek nevezni?
Senki nem merte.
A nagymester elvonult a másik két lánnyal, fel a privát hálótermébe.


2

Karl Bessart von Trier kéjesen figyelte, ahogyan a barna, csinos kasub lány letolja a szoknyáját, és közben félénken nézi őt. Kettesben voltak a hálóteremben. A másik lányt útban felfelé lelökte a lépcsőn, mert úgy döntött, túl nagy a segge. A lány sikítva zuhant a mélybe, kiáltásának egy nagy reccsenés vetett véget. Kitört a nyaka és azonnal meghalt.
- Megdugsz, uram? – kérdezte az életben maradt lány.
- Nem, le fogod szopni a faszomat – közölte a nagymester, és kigombolta a bőrnadrágját. – Mi a neved?
- Vanessa, uram…
- Ne hazudj, te kurva! Én meg Jonathan Swift vagyok, nem?
- Igaz is uram, tulajdonképpen Velmira…
- Mindegy, mi a neved, szopni fogsz, te szláv kanca.
A meredő fallusz nem volt éppen puncinedvesítő látvány. Szerencsétlen lány már messziről érezte a szagát: tulajdonképpen nem volt büdös. Mármint nem facsarta az orrát, vagy ilyesmi: arra csak a friss, kosszal izzadtság képes. A lovag faszát azonban már olyan régen érte víz, hogy a szag még csak ecetesnek sem volt mondható: enyhe – noha átható -, ám szerfelett kellemetlen odort árasztott: napon rohasztott pézsmapatkány bűze ilyen.

A lány azonban, aki látta, hogyan végezte a pajtásnője, ezt még elviselte volna. Ám amikor közelebb lépett hozzá a férfi, és az arcába tolta a pöcsét, meglátott egy kis fehér kukacot, amint kikígyózik a duzzadt herék alatt terjengő bíborlila daganatból. A látvány a szaggal keveredve megtette a hatását: rárókázott az amúgy tekintélyes méretű, gyulladt makkú hímtagra.
Karl Bessart von Trier bedühödött, és fejberúgta a lányt.
- Kis kurva. Nem láttál még vérbajt? – sziszegte. Aztán elgondolkodott, és szinte motyogva hozzátette: - Hát, talán valóban nem láthattál, elvégre még vagy száz, kétszáz év, mire igazán elterjed…
A lány ijedten kuporgott a földön, és vérző száját törölgette. Ruhájának öle nedves volt a hányadéktól.
A nagymester sóhajtott, és visszagombolta a nadrágját.
- Francba a nőkkel. Őrség! Máglyára vele.


3

Velmira sikított. Nem tudta, mi mást tehetne. Egy faoszlophoz kikötözve állt, alatta éppen rőzséből máglyát raktak, ő pedig a világ összes kankós faszát lecidázta volna, csakhogy szabadulhasson innét. Ez őrület. Elevenen elégni… Istenem!
Karl Bessart von Trier kissé odább, egy pódiumon állt, acélos germán állát felszegte, és az alkonyi fényben fürdő Marienburg vérvörös falait bámulta. Úgy érezte magát, mint Wotan az Istenek alkonyában… mit meg nem adott volna most egy mélynyomóért és egy Wagner lemezért!

Amikor emberei végeztek a rőzsehordással, és belobbantották a máglyát, a nagymester a szélre bízta erős hangját, és beszélni kezdett:
- Én, Karl Bessart von Trier, Hochmesiter der Ordo Teutonicus, Velmira Vanessát, tizenéves nőnemű kasub, alávaló rabszolga szláv mocsári keverék vend szukát, kötelessége megszegése okán tűz általi, kínnal teli halálban részesítettem. Förtelemmel múljék ki, most és azonnal, ámen.
- Istenem, ments meg! – sikoltotta Velmira, aki hasztalan küzdött, kötelékeiből nem szabadulhatott. A lángok nyaldosni kezdték meztelen talpát. A fájdalom majd az eszét vette. Érezte sülő húsának borzalmas szagát…
Karl Bessart von Trier-nek hatalmas erekciója támadt, ahogyan a lány kínlódását figyelte. Nem sajnálta csöppet sem. Tanulja meg a sok Schweinehund, nem kérés a germánok parancsa!
Velmira lába már felhólyagzott, a bőre nagy darabokban feldagadt, megpörkölődött, elszenesedett. A lány hátravetette fejét, és torkaszakadtából üvöltött.

És végül, már a halál küszöbén, mikor a lángok már az arcáig csaptak, látomása támadt. Látta a marienburgi várat, olyan vörösben, mint most, ahogyan a lemenő napban, a máglyatűz ködén át ragyog… de már furcsa, zajos repülő gépeket is látott felette, amelyekből tárgyak hullanak, amik végül felrobbannak a kastély felett. Téglák, gerendák záporoznak, és mindent elemészt a tűz. Jajkiáltásokat is hallott, méghozzá – Ó, mily boldogság! – németül. És a kép hirtelen kitágult: felülről látott mindent, a Nogat völgyét, a Visztula folyását, a Frisches Haff öblét és fél Samlandot. És minden lángolt, pusztult: és németek menekültek a vérben úszó földön, nyugatnak, egyre nyugatnak.

Velmira még sikoltott, de belül már mosolygott: amikor a tűz elérte az arcát, és szemgolyói kipukkantak, a belső szemével még mindig látott: az utolsó kép a lovagvár volt, de most már furcsa kocsik álltak előtte, amik elé nem fogtak lovat, és az út mentén egy táblán Malbork állt, a vár lengyel neve.
Eljön tehát – gondolta még a lány, közvetlenül a halál torkában. – Eljön a végzetetek, német állatok… még néhány száz… év… és… óh, édes szláv anyám… baszódj meg, Hochmeister…
A századok lassan peregnek. A kutyák hamar felzabálták összeégett húsát.