Fogaskerék utca - A karnevál és a látomás

Az utca megváltozott. Kétoldalt, a harmincméteres tamarindafák alatt biedermayer bazársort állítottak fel félmeztelen munkások, akik már dohányozva, és kígyókkal játszadozva hevertek odább a RÖNKÖS előtt. Az apró gránitdarabkákból kirakott kövezet fölött villanyfüzéreket feszítettek ki, amelyek vörös és barna fénye elhalványította a csillagok ragyogását. S csak most figyeltem fel az utca templomára: ősi stílusban épült, egyszerű, ám fenyegető díszítésekkel zsúfolt roppant architektúrája tömören nyújtózott az égbe a fűszeres és a méterárú bolt között. Ablakaiból cseppfolyós fény áradt, s az orgona sikolyai szűrődtek ki tompán.

Az utcát ellepték a fehér, és barnaruhás emberek. Sörcsapokból folyamatosan folyt a nedű, korsókba és a járda mellett patakokban az eldugult kanálisokba. Kambodzsai fű és latinos táncok verejtékének szaga terjengett. Mert táncoltak is. Álarcokban, maszkokban, és ráncok nélküli arcokkal. Sok százan voltak, és még ezrek meg ezrek érkeztek.
Meghatározhatatlan szorongástól báván támolyogtam végig az utcán. Időnként egy-egy női kéz nyúlt ki utánam, hogy megragadjon, és magával vonszoljon a pokol legmélyebb bugyraiba. Tiltakoztam. De még mennyire! Házasságért és gyerekekért könyörgő szempárok imbolyogtak a szinglik maszkabálján. De ez nem az én utam, az szikár, csak szárazdörgés nem hoz esőt.

A körhinta mellett – lovagolj meg egy falloszt, csüccsenj egy női ölbe! – egy összehajtható széken egy középkorú asszony ült, és nyalókát szopogatott. Szemével intett, hogy menjek közelebb. Isten tudja miért, oda is mentem, s leültem mellé.
- Régen láttam erre ennyire eleven embert – mondta nekem, és megkínált egy nyalókával. – Ezek itt már csak anyjuk számára élnek. Ha volna még anyjuk. Látod ott azt a lányt? Azt a piros sálasat. Kyarának hívják, minden pasival lefekszik, és heringek fejét rágcsálja lámpaoltás után. Az ablakában mindig van egy kaktusz. Azt hiszi, varázserővel bír, s megóvja majd.
- Mitől? – kérdeztem fásultan.
A nő előrehajolt, eldobta a nyalókát, és gombolni kezdte a sliccemet.
- Ma éjfélkor beindítják a hegyek közt az LHC-t. Ütközni fognak a protonok, s itt többen úgy vélik, már el is kezdődött a világ tágulása. Az agy előbb tágul, mint a tér, s az idő az egészre csak ráforog. Egy sugárzó vonal szeli majd át a melleket. Nem támad fel Napóleon, de megismerhetjük a gyerekkorunkat. Hát nem nagyszerű?
- De – feleltem, s a farkam már az asszony szájában volt. 1993-ra gondoltam, amikor a barátaimmal a várért csatáztunk. Amikor Csehszlovákia meghasadt. Amikor elismerte egymást Izrael és a Vatikán. A slágerlistákat a Haddaway döngette. Ó, micsoda év volt. Visszatérhetne, de
én már öreg vagyok, hogy efféle boldogságra vállalkozzam.

A nő szája úgy szívott, mint egy harcsáé. Duzzadt ajkai gyűrűként feszültek rá a fitymafékemre. A karnevál pörgött köröttünk, s én átláttam az arcán, a nyál göbös csomóin, a föld érdes szilíciumpajzsán. Ázsiában millió és millió lány térdelt a Jangce és a Sárga folyó teraszain, melleik kibontva, hangjuk vérző panasz volt az égbe, a feketedő, szuvas égbe - s szakadt rongyú katonák tántorogtak elő a Mekong deltájából. Helikopter dönögése hasította meg egy vén kor szellemfátylát, átszárnyalta napok és vérző ínyű sárkányok körözését az éteri térben.
S mikor gernyóm fehér ragacsa kibuggyant a húgycsövemből, s a nő jóízűen a torkára engedte, én már ott sem voltam. Ágy az agyban, só a fűben, Mangalarga marchador.


***

Álomban az idő lassul, másként telik, szétfoszlik, mint a fájdalom az ópium kalapácsának csapásai alatt. A templom porladó tornyának helyén nőtt ki a földből az irdatlan forgó tölcsér, az égbe szökő gáztorony - olyan volt, akár a végzet ujja. A méregpor zöldessárga abroncsformába rendeződött, majd elnyúlt, mint a karamell, csillagszilánkokat és holdörvényt hintve a barna éjszakai égbe. Térdelve néztem ezt a csodát, szembogaraim kiégtek a bennük tükröződő lángoszloptól. Úgy néztem fel rá, mint egy kisgyerek az óceánjáró oldalára, egy kikötőben, mondjuk Southhamptonban.

Nem volt hangja. A robbanásnak egyáltalán nem volt hangja.
Az utca szalagja megrogyott, majd a magasba lendült, mint egy lobbantott keszkenő – hangya nagyságban záporoztak az épületek, az emberek, az asszony, akinek szívószerve immár elvált húsomtól. Emelkedni kezdtem, mellettem két tehén, tejtől kövér emlőkkel, és madarak, sistergett a millió és millió szárny. Aurelius késői korban, napvirány és Belzebúb, feloldódva szól minden az ébredőben.
Mániákusok tornya! Szent sugár, képzelgések fertőzése. Rossz hír, a világegyetem elkapta a tábeszt. Megbomlott a sav bázis egyensúly, kiszáradnak a Cirrus Minnor rétjei, ó gyermekkor delelője. A soha fel nem épülő város legendája. Emelj, emelj erő, mágikus hasadás, dicsőítsük újra fantáziánk szerét.
Elrepültem a varázsbusz mellett, és éreztem a kipufogó szelét.

Fény sebességével egy golyvaszilánk mészkőbocsain beleheltem a fokhagymát de ágaskodva szállok a puritánok temploma felett sánkér mondom babonásan és felriad a csoszogás kisöccse putrivágányú palaszikvíz borrágói suhannak surrogón a negyvenhárom keshedt teve ponyvamételyei közt három oszlott fillér törli bakancsát s egyenetlen tempójú pólyasárkányok vegyülnek homárszagú falban végcélból és hullahoppkarikákból harkály köhögöm mutasd ki a ludas Töhötöm szikkadtan hurkát edz a ganéj a horkolóknál tömpe vádlikkal tiktakolnak a gerébek akárha balzsamot töröl ki a vízió a föld óraműveiből fabrikálnak a darabontok egy jótánnyi hangyalesőt bejelentik kintornában ablakpárkányra fokhagyma kihordja őket a viselős létszámkiépítés marokba körbehegeszti nyúltszívő terrabájtokkal a Titán ősfenyőit csóvánként fesel a vén madarat riasztó kenőcső aknanyomásos naposcsibe akár a pászkamártás de józan akár szövege is lehetne a dalnak érzem a tejút postásai és atomjaim szellemei falnak pestis tevék égbevetve Kaffánál lehull fájdalom vésze Genova de ez most mindent felülmúl.