Hidegzuhany

Egy késő májusi reggel azzal a meggyőződéssel ébredtem, hogy új futócipőt kell vásárolnom. Illetve nem is meggyőződés volt ez, hanem szinte irreális kívánalom, ami bizony mindenkit elkap olykor. Amikor ez történik, olyan, mintha mattot kapnánk: éppúgy nincsen választásunk, mint egy alkoholistának, amikor pohár kerül a keze ügyébe. Ilyenkor két dolgot tehetünk: vagy megadjuk magunkat a késztetésnek, vagy megpróbáljuk húzni az időt, hogy elmúljon a sürgető vágy. Én magam ez utóbbiban azonban sosem voltam igazán jó.
Volt persze egy racionális oka is, hogy cipővásárlásra adjam a fejemet: idén már vagy négyszáz kilométert tettem a régi surranómba, ami nem egy világbajnok táv, mindenesetre a jó pár éve gyűrt Adidas-t kellően megviselte. A jó cipő fontos, ha futunk, és én nem akartam veszélyeztetni az őszre tervezett maratoni versenyemet. A lényeg azonban mégiscsak az volt, hogy nemrég jelentős összegű pluszpénzhez jutottam, és megengedhettem magamnak, hogy vásároljak valami nagyobb értékű dolgot. Nem kell ahhoz boltkórosnak lenni, hogy néha kitörjön rajtunk a vásárlási láz.
Bementem tehát a városba, és az egyik nagy sportszerüzletben kiválasztottam magamnak egy remek Mizunót.  Nem volt olcsó, de amikor felpróbáltam, úgy éreztem, mintha a lábamra öntötték volna. Vagyishogy, mintha suhantam volna a föld felett, amikor tettem vele néhány kisebb próbakört az eladótérben. Mutatós kék-sárga színekben pompázott, szellőzése, csillapítása tökéletesnek tűnt, így azonnal meg is vásároltam. Mire a templom harangja elütötte a delet, már vissza is értem vele a faluba, ahol laktam.
Elfogyasztottam egy könnyed ebédet, de már evés közben alig vártam, hogy futóruhába bújjak, és kipróbáljam új szerzeményemet. Fél kettő körül neki is indultam. Egy laza dombfutással kezdtem, fél kilométerenként megállva, hogy nyújtsak egyet. Nem szeretem az időt bemelegítésre pazarolni, így ezt futás közben szoktam elintézni: nálam működött a dolog. Mire jócskán felhevülve felértem a települést szegélyező hegyvonulat tetejére, úgy éreztem, sosem volt még ilyen kényelmes futócipőm. Vigyorogva, lassú kocogással ereszkedtem le a hegyről, hogy aztán megostromoljam a szemközt lévőt. Kétszer megálltam, hogy igyak az itt még mindig fellelhető nyilvános kutakból, aztán futottam tovább. Jó nagy kört tettem a település körül, és remekül éreztem magam. Az edzést végül több mint 10 kilométeres távval zártam, és úgy éreztem, ennyi tökéletesen elég lesz. Az új cipő beavatási szertartása megtörtént, én pedig úgy értem haza, hogy szinte spriccelt rólam az izzadtság.
Kivettem egy sört a hűtőből, és egyetlen hajtásra lehúztam. Nem iszom túl sok sört, de futás után mindig leküldök egyet: ha jéghideg, semmi nem esik ennél jobban. Legfeljebb talán az ezt követő zuhanyozás.
Jókedvemet némi bosszúság felhőzte el, amint a fürdőszoba felé sandítottam. Be kell mennem oda, ez nem kétséges, de ott vár rám Zuhi. Zuhival pedig nem szeretjük egymást.
Körülbelül két hónapja (nem sokkal azelőtt, hogy hatalmas veszekedést követően elköltözött volna egy ismerőséhez) a barátnőm, Ági nagy mosollyal jött haza, kezében egy dobozzal. Én már eleve gyanakodva méregettem, mi lehet ez már megint (szeretett vásárolgatni a drágám, akkor is, ha nem igazán telt rá), és mivel észrevette az arckifejezésemet, hamar lehervadt a mosolya. Mindenesetre kibontotta a dobozt, és bemutatta nekem Zuhit.
Az internetről rendelte, magyarázta. Hogy igazából nem kerül semmibe, mert ha írunk róla egy tesztet két héten belül, akkor ajándékba adják. Én pedig, aki ott álltam egy sörrel a kezemben (nemrég jöttem meg a futásból; jó sokat futottam mostanság) ezt még el is hittem. Viszont az új jövevény egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet.
Bazi nagy, és rémesen ronda zuhanyrózsa volt. Úgy nézett ki, hogy egy anakonda feje. Állítólag víztakarékos és nagyon modern. Nem tudom. Ami tény, hogy a barátnőm egyből leszerelte a régi tust (fogalmam sincs, hova süllyeszthette, azóta sem találom), és feltette Zuhit. Annyira kényelmetlen volt a fogása, hogy a következő hét során minden egyes tusolásom alkalmával kicsúszott a kezemből, és a lábujjamra esett. Persze lehet, hogy ebben szerepet játszott Ági viharos távozása miatti ideges kézremegésem is. Az igazi probléma mégsem ez volt.
Úgy két héttel Zuhi érkezését követően Ági az emalijeit nézegette, és amikor kiment a klóra, nyitva hagyta a böngésző ablakát. Én pedig, engedve a gonosz kisördögnek, rápillantottam a monitorra. Nem, nem láttam más férfiaktól érkezett emaileket. Találtam viszont egy figyelmeztető üzenetet a forgalmazó cégtől, miszerint a zuhanyfej vételárát a barátnőm szíveskedjen néhány napon belül kiegyenlíteni. Máskülönben összeakasztják egymással a bajuszukat, a cég meg ő. Egészen pontosan 11000 forintot kellene átutalni Zuhi ellenértékeként. Ha nem érkezik meg a pénz a számlára, akkor biztosan jön a zuhanyrendőrség, vagy a fene tudja, mi történik. A tesztelésről meg ingyenességről szó sem volt abban a levélben.
No, én ennek olvastán a hűtőhöz sétáltam, és kivettem onnan egy sört. Most nem futottam, hogy megérdemeljem, de nem érdekelt. És amikor Ági kijött a fürdőből, kezdetét vette az összecsapás. Közöltem vele, hogy egy hülye, felelőtlen, sőt hazudós kurva, aki állandóan elbassza minden pénzünket. Ő visszavágott, hogy én sokkal több pénzt dobok ki futásra, és különben is egy önző, érzéketlen barom vagyok. Én erre közöltem vele, hogy amennyiben magával akar játszadozni, egy vibrátor is olcsóbb lett volna, mint egy tizenezres zuhanyrózsa.
A szóváltást követően Ági lelépett. Azóta sem láttam, én viszont nagyjából már visszanyertem a lelki nyugalmamat. Azt hiszem, a futás segített át a mélyponton. Zuhit nem cseréltem le: nem mondanám, hogy megkedveltem őt, de elfogadtam a fürdőszoba részének. Különben sem tudnám visszatenni a régit, mert fogalmam sincs, hogy hova keveredhetett.
Most tehát, az új futócipővel végzett kellemes edzést követően, elindultam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak.
Ledobtam átizzadt ruháimat a mosógépbe, és beléptem a kabinba. Zuhi már várt rám, bámult azzal az ocsmány vízfejével, és közben mintha valahogy kárörvendett volna.
Megnyitottam a melegvizet, meg némi hideget, és hamarosan szinte teljesen forró vízben áztam, ahogyan azt szerettem. A zuhanyrózsából ömlő víz tagadhatatlanul jólesően masszírozta a bőrömet. Zuhin volt vagy hatféle fokozat, de nem bajlódtam vele, hogy állítgassam. Annyira azért nem voltunk jóban. Amíg áztam, megkívántam még egy sört, de igyekeztem kiverni a fejemből a dolgot.
- Miattad lépett le a csajom – közöltem Zuhival.
Dehogy miattam, felelte. Frankón hallottam a hangját a fejemben. Annak az oka csak is te vagy. Te, meg a rengeteg… futásod.
Nem vitatkoztam vele. Ha az ember egy zuhanyfejjel vitatkozik, abból komoly gondok lehetnek. Azt előbb vagy utóbb még az emberek is szájukra veszik.
Tovább folyattam magamra a vizet, amikor megéreztem a változást.
A víz. Sötét lett. Fekete.
A megdöbbenéstől megszédültem. Végignéztem magamon, és láttam, hogy mocskos feketeség csorog végig a testemen, ami már nem is tisztán víz, hanem valami ragacsosabb anyag…
Felkiáltottam, szabad kezemmel a hajamhoz kaptam, amibe szinte beleragadtak az ujjaim. Másik kezem ujjai görcsösen rászorultak Zuhira, de eltartottam magamtól, és akkor láttam, hogy az egész fejét beborítja ez a nyálkás, szurokszínű dolog. És a zuhanyrózsa már nem is csak vizet okádott magából, hanem apró élőlényeket. Némelyik nem is volt olyan apró, és szörnyű, kopogó hanggal csapódtak a zuhanytálcának.
Üvöltve dobtam el Zuhit, ami nagy csattanással ért földet a mocorgó, fekete rovarok között, és a víznyomástól úgy vergődött, mint egy megőrült kígyó.
Ki akartam törni a fülkéből, amelyből már homályosan sem lehetett kilátni, úgy elborította a mocskos massza, de a lábam a rémülettől mintha megfagyott volna. Már kiáltás sem jött ki a számon. Meztelen talpam körül apró bogarak nyüzsögtek, éreztem szörnyű, idegen érintésüket. Némelyik akkora volt, mint egy szarvasbogár, de semmire sem hasonlított, amit valaha láttam. Akadt olyan, amelyik repülni is tudott, ellepték a mellkasomat, torz szárnyaikkal csapkodva, és amikor végül megtört a bénultságom és felsikoltottam, egyikük egyenesen a számba repült. Nyelvemen éreztem, ahogyan zümmög és vergődik, és belecsíp az ínyembe.
Tágra nyitottam a számat, és az imént megivott sörrel együtt kihánytam a lényt. Talpamat az ismeretlen bogarak fullánkjai szurkálták, én pedig üvöltve, sikoltozva téptem fel a kabin ajtaját, és közben éreztem, hogy meg fogok őrülni, meg fogok…
Újabb velőt rázó üvöltés tört ki belőlem, amikor megláttam a fürdőszobát.
A rovarok (itt már voltak köztük patkány méretűek is) az egész helyiséget ellepték. Ott araszoltak a falon, az apró ablakon, a mosdókagylóban, nyálkás csíkot hagyva maguk után. A vécécsészéből egy szénfekete, kígyószerű iszonyat meredt rám, amelynek egyetlen szeme volt, és óriási fogai. A sarokban macskaméretű pók szőtte hálóját. A padlót idegen, zöld tojások borították, némelyik éppen repedezett, valami már készült előbújni belőle.
Nem akartam látni, mi van azokban a tojásokban, semmit nem akartam, csak elmenekülni. Hátrasandítottam, és láttam, hogy Zuhi fenyegetően, gonosz vigyorral magasodik fölém, hogy rám tekeredjen, hogy ne hagyjon szabad utat nekem… Kétségbeesve vetettem magam a fürdőszobaajtónak, gyanítva, ha azon túl is ott vannak ezek a borzalmak, akkor nekem végem, bizonyosan végem.
Feltéptem az ajtót, és aztán…
Sötétség.
A sötét jó. Az íz nem jó.
Végignézek magamon. Remegve heverek az ágyon, egy hányástócsa közepén. Remegő kezemben egy üveg vodka. A padlón sörösdobozok. A falon pedig a bogarak, de már kisebbek, haloványabbak, és nem úgy tűnnek, mint akik árthatnának nekem. És úgy hallom, hogy nyílik az ajtó.
Ági imbolygó alakja jelenik meg. Az arcán megvetés, szánalom… de talán némi gyengédség is. Igen, talán valami, ami segíthet rajtam.
- Jaj te… nem hagyod abba? Nem hagyhatnád már abba?
Hányásízű, cserepes ajkaim nehezen formálják a választ.
- Nem megy. Próbálom… de akkor jönnek. Akkor látom őket.
Ági hosszan néz, füle mögé túrja hosszú, sűrű haját, és dühében belerúg a padlón heverő dobozokba. Velük együtt néhány bogár is szerterepül, de ezt persze a nő nem láthatja.
- És én még pénzt küldtem neked. Mert azt mondtad, abbahagytad, és újra futsz. Hogy lehettem ilyen hülye? Öt éve maratont nyertél Amszterdamban, bazmeg. Most meg? Nézd meg magad! Mi történt? Mi a lófasz történt veled?
A nyelőcsövemet égeti a gyomorsav. A fejem lüktet, a feketeség egyre ritkul, aminek nem igazán örülök.
- Nem kellett volna… Zuhit… megvenned.
Ági hitetlenkedve néz rám.
- A zuhanyrózsára gondolsz? Az három éve volt. Három éve vettem, miután te részegen tönkreverted a fürdőszobát. És amikor megvettem az új tust, utána engem is megvertél. Akkor lett elegem belőled. Mellesleg neked nem kellett, úgyhogy el is vittem magammal.
Egy darabig undorodva méreget.
- Szerintem azóta nem is igen fürödtél.
Három éve? Nem lehet… nem lehet, hogy három éve. Keresem az új futócipőmet a földön, de csak hányásfoltokat, üvegeket és csikkeket látok. A bogarak eltűntek. Hálaégnek. Számhoz emelem a vodkát.
- Te szar – Ági elsírja magát, és az ajtóhoz sétál. Még mindig jó alakja van. Három éve volt? Úristen.
Kezét a kilincsre teszi, ismét végigtúr a haján. Aztán lassan, nagyon lassan hátrafordul, és meglátom szörnyű valójában.
Éjfekete haja alatt nincsen arca igazából, csak szája van, és szemei, és vigyorog. Felüvöltök, a vodka kiesik a kezemből, és vonszolom magam a szennyes ágyon, mint valami csiga, hogy kikerüljek borzalmas tekintete sugarából.
Amikor megszólal, olyan, mintha a hangja egy mérgezett folyó fenekéről érkezne.
- Vissza fognak jönni. Mindig vissza fognak. És meg is érdemled.
Aztán eltűnik. Nem tudom, kiment-e az ajtón, vagy elbújt valahova, de nem is érdekel. Most nincs itt. Bebújok a sarokba, és összehúzódom nagyon picire. Érzem a szoba pia, húgy és penészszagát, de semmi nem érdekel, csak a sötét. Megint sötét van. Ez a lényeg.
Elbóbiskolok. Előtör valami régi, homályos emlék, ahogyan átszakítotok valami célszalagot. Hogy erős vagyok, és gyors voltam és ünnepelnek. Aztán már soha többé nem szakítottam át mást, mint a zárjegyeket az üvegek nyakán. És…
Nem számít. Alszom egyet. Talán olyan mélyet, hogy semmi nem jöhet már utánam.