Caplana

Caplana, a szép, tornyos város. A Tyer partján terül el, néhány mérföldre Tyerapaltól, a folyó északi oldalán. A középidők óta élénk kereskedelem és ipar jellemzi: no és a gabona, a búza és a rozs óriási hozama, hiszen a Tyer hatalmas ívű kanyarulata gazdag földeket ölel körbe. Magas, ősi falak próbálják védelmezni a síkságra épült várost, a polgárok házait, a palotákat, a lenyűgöző könyvtárat, melyben a régi pergamenek Xwandia legendáit mesélik el…
A köd hirtelen szertefoszlik. Valaki jön lefelé a lépcsőn. Kiszakadt zoknis, papucsos lábat látok. A lépcsőfokok nyikorognak, nyikk-nyikk-nyikk. Angol lépcsők. 
A túl vékony test fölött gyötört arc és kusza hajzat. Ráférne erre a lányra a pihenés.
- Te vagy az drágám? Mit csinálsz itt? Késő van. Hallottam a baglyokat…
- Mármint a kutyát.
- Hallottam, hogy nem alszol. Hideg van.
Hideg, és metsző szél fúj. A kerti medencét borzolja. Reggelre vékony jégréteg borítja majd. A szemközti téglaház kéményei felett a felhőkből kikandikál a hold.
- Csak elszívtam egy cigit. Menjünk.
Újra nyikk-nyikk. A lány fenekét nézem, ahogyan mozog a megnyúlt tréningnadrágban. El kellene kapnom, de most valahogy nincsen kedvem. Viszont Caplanában már biztos lement a hold.
Magam előtt látom a város fehér tornyait, és képzeletben felkapaszkodok rájuk. Odafentről a végtelenbe látok. A város falain túl síkság nyújtózik a sötétlő láthatárig, a folyó szinte csak sejthető, széles csík, a csöndben hollószárnyak suhogása hallik. A levegőben édes illat terjeng. A várudvarból valami tompa döndülést, majd káromkodást hallok – az egyik részeg kovácsinas felborított egy vaslemezt. Az egyik kapualjból üzekedés neszei szűrődnek felém. De mindez alant van, én pedig a fenn. A felhők mozdulatlanok a homályban, és tudom, hajnalra a köd is leszáll. Tejfehér lesz a város, a puszta és a folyó, a nedvesség úgy átitatja a ruhát, mintha csak esőben ácsorogna az ember. Aztán a nap majd magasra hág a tisztuló égen, és délre talán oly tiszta lesz, hogy még a Romoggen-i hegység távoli, fűrészfogas ormait is látni lehet majd. Ha egyszer eljutnék odáig, minden rendben lenne. Romoggen kietlen, néma világában béke van. Talán egyszer. Csak türelem.
A szobában nehéz szag terjeng. Kinyitom az ablakot és beárad a friss levegő. A lány ledobja a melegítőt, egyszerű fehér bugyit látok, majd eltűnik a paplan alatt. Megmosom a fogam, iszom egy pohár vizet, majd én is lefekszem. Pompás érzés kinyújtóztatni a tagjaimat, nem is éreztem eddig, hogy ilyen fáradt lennék. Hiába, nehéz a munka Londínium városában. 
A lány  felém fordul, szemei apró barna gyémántok a sólámpa fényénél.
- Akarod?
Megcsókolom a homlokát. Nyirkos a bőre.
- Holnap. Fáradt vagyok. 
Megadón bólint. Elfordul és én tudom, még sokáig nem alszik el. Ahogyan én sem.
Mert Caplana városa már alig látszik. Romoggen felé sodródom és boldogságot érzek, de a hegység sehogy sem akar közeledni. Eltelik egy idő, mire elfogadom, számomra az túl  távoli, elérhetetlen. Viszont alattam a Tyer megváltozott. Már nem olyan tiszta és széles, nem látszanak a mezők, tanyák, sem Tyerapal hatalmas kereskedővárosa. Egy másik várost látok, melyet éppúgy kalmárok laknak ősidők óta, mint Xwandia termékeny folyóvidékét. A Temze barnán, mocskosan, dagálytól duzzadtan szeli ketté. És leszáll rá a sötét.