Oliver és Balabán

  Az ablakot lassú eső verte, miközben a férfi kinézett rajta.
  Július vége volt. A teherautók már elhagyták a lenti parkolót, és az most üresen terpeszkedett odalenn. A pocsolyákkal teli, repedések szabdalta betonplaccon túl nyárfák szegélyezte út kanyargott a hegyek felé. Jobb oldalán egy bódé állt, HAMBURGER felirattal. Az ártábla láthatólag ferdén lógott a kiadóablak mellett: s ha a férfi ellát odáig, feltűnt volna neki, hogy az árak nagyjából a húsz évvel ezelőtti állapotokat tükrözik. 
  A férfi, akit Olivernek hívtak, elfordult az ablaktól. Beleroskadt egy fotelbe. Körülnézett az aprócska szállodai szobában. Nem látott semmi különöset, bár egy szörnyfej egy pillanatra kidomborodott a falból, és elvigyorodott.
  Oliver kinyitott egy üveg sört, és belekortyolt. Nem sokkal később kinyílt az ajtó. Egy szürkéskék öltönyt viselő férfi lépett be. A kezében papírokat tartott. 
  - Jó napot Oliver. Jól érzi magát? – köszöntötte élénken a söröző férfit.
  - Nagyszerűen. Hogyan állunk?
  - A műtrágyát szállító teherautók 11:50-kor elindultak. 
  - Nem vagyok vak.
  - Estefele érkeznek meg az elosztóba, majd elviszik az üzembe. Tudja, oda, ahol azok a sárga lámpák vannak.
  Olivernek bevillant a sár. A nehéz, okkerszínű sár, amely körbevette azt a rengeteg acélt. Egyszer cigarettázva várakozott ott három órán keresztül. Fél doboz cigarettát szívott el akkor.
  - Ezt értem. De miért hoztak engem ide el ezért Pálmaföldről?
  - Mert a Tengerpart már nem megbízható. Egyesek tudomást szereztek arról, hogy…
  - Tudom miről. Figyeljen, nem tudna hozni egy hamburgert? Éhes vagyok.
  - Szólok a szobaszervíznek. 
  Oliver felállt, és a mocskos, esőmosta ablakon keresztül a romladozó büfére mutatott. 
  - Nekem onnan kell. Ne felejtse, a  koktélom ott buggyan meg az izzó déli napon.
  A szürkéskék öltönyt viselő férfi kihúzta magát. Megnőtt vagy fél métert. A szeme megvillant.
  - Oliver. Nem szabhat feltételt. Dereng valami egy vizisízőről? Amikor a dagály volt?
  Oliver kezében megállt a sör. Tudta, hogy az öltönyös fickó – Balabán – most olyasmit mondott, amire muszáj visszaemlékeznie. Aznap – ma? – reggel az Ocean Beachen egy csíkos strandszéken heverészett. Mellette kisasztal és azon puncsoktél. Szájában szivar. A közelben néhány feszes combú szőke, akik bármikor a rendelkezésére álltak volna. A tenger párás sávban ért össze az éggel, és a hullámok lágyan ostromolták a fehér homokot. Minden klappolt. De a bőrmelengető napfényes csendet zaj törte meg. Egy motorcsónak. Szokatlan volt, mert erről a partszakaszról ki vannak tiltva, és neki, te jóég, ez nem tűnt fel. És a motorcsónak mögött  egy fiatal srác, aki…
  Oliver letette a sört.
  - Abelárd ott volt. Ő volt az a kis takony. És…
  Balabán felemelte az ujját, és Oliver elhallgatott. 
  - Maga öregszik, Oliver. Ezt bárki kiszúrta volna a sofőrjeink közül. 
  A fotelben ülő férfi ismét meghúzta a sört.
  - A műtrágyához akkor sem fér hozza. Mert azt hiszi, a Vörös Zónába visszük.
  Balabán elgondolkodott. 
  - Talán. De lassan indulnia kell. Abelárd nemsokára megjelenik. Bárhol is, de megjelenik.
  - Tudom. Akkor hozna nekem egy hamburgert? Egy hot dog is megteszi.
  - Hozzon magának – felelte Balabán, letette a kezében szorongatott papírokat a dohányzóasztalra, kilépett az ajtón.
  Oliver kiitta a sört, és kellemesen szédelegve felállt. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt rajta. Örömmel látta, hogy az eső elállt, a büfé kinyitott, az ártáblán pedig még mindig kedvező, de már kurrens árak szerepelnek.
  A szobából nyíló öt ajtó egyikéhez lépett, és kinyitotta. Az ajtó a lépcsőházba vezetett. Lesétált a földszintre, átvágott a parkolón a büféhez. Az eladótól, akinek szürke foltok voltak a bőrén, és hámlott a homloka, vásárolt egy sajtburgert. Kétszáz Tasut fizetett érte.