Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Csodálatos éjszakán sok csoda történik.
Tényleg legyen végre vége aminek már eleve vége kéne, hogy legyen. Itt az utolsó fejezet,...
A hegy tetejéről már csak lefele vihet az út.
Mélyen lesújtott minket ez az orvtámadás ami másodszor érte nemzetünket az Amerikaiak részéről...
Vágytól vezérelt éjszaka.
Friss hozzászólások
vinzso: Köszi, beküldtem a második rés...
2020-08-08 21:42
aveon: Ötletes!
2020-08-08 15:04
aveon: Hiányzik belőle a történet.
2020-08-08 15:03
aveon: Jó volt.
2020-08-08 15:03
aveon: Nem rossz.
2020-08-08 15:03
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A skarlát gyermek

"A könyv a végről szól - mindennek vége. És itt kezdődik, ezen a helyen... arról szól, hogy az emberek szörnyekké változnak, olyan lényekké, akik többé már nem emberek." 
John Carpenter: Az őrület torkában 
 
"Filmjeiben meghal a szerelem, meghal az ambíció. A hatalom diadalmaskodik mindenekfelett, de az is csak ideig-óráig. Csak a szem marad meg mindig, örökre." 
John Baxter: Stanley Kubrick 
 
"A borzalom... a borzalom...." 
Francis Ford Coppola: Apokalipszis most 
 
 
I. rész
 
1
 
Füstszagú, nehéz délután volt. Az ólmos fellegek lassan vonultak keletre a Naszály sötét tömbje felé. A városszéli ligetben a szél vicsorgó sustorgással borzolta a lombjuktól fosztott fák gallykoronáit. A park mintha szürke és fehér kísértetek otthonává változott volna, akik testetlenül lengedeztek a ködben. 
   Egy ösvényen három fiatal haladt egymás mellett: kettő fiú, a harmadik lány. Lassú, de céltudatos léptek vitték őket előre, összehúzott fekete kabátjukból kiderengett bőrük sápadtsága. Az egyik fiú egy ásót cipelt magával. Egyszerre lépdeltek, kérlelhetetlen nyugalommal, a csípős ellenszélben. 
   Mikor kiértek a ligetből, egy göröngyös, fagyos mellékúton a vasúti töltés felé fordultak. A töltés magas vonulatán éppen szemberobogott egymással két vonat. Ütközőik úgy ragyogtak fel farkasszemező jelfényeikben, mint vérrel bekent tányérok. 
   Elfeketült az ég, s a tárgyak testébe olvadtak az árnyak. 
   A lány szemében, aki hármójuk közt középen haladt, az izgalom eszelős galaxisai gyúltak. S összezsugorodtak körülötte a vértelen arcú többiek. 
 
 
2
 
Három kilométerrel odébb, egy bérházban, Soduku Elemér, a kis ricsajköcsög, egész napnyi tespedés után felemelte a seggét a monitora elől. Kitépte magát a színárnyalatok és pixelek agyzsibbasztó hálójából, és felkapta a mobiltelefonját. Pipaszár lába fehéren villant az elektromos homályban, fogai vigyorban táncoltak. 
   - Kettőt lelőttem, négy aprítva ásóval, buzibár felgyújtva - rikoltotta. - A tejbár után az elefántok arénája. A templom után meg az arabok picsája. 
   Izzadt kezében vibrált a készülék. Nyomkodni kezdte, zenelejátszás, Carpenter, The Fog. Szájában mélán forgatta a felgyülemlett turhát. Kiköpni nem. Orgonaszó, csendülabandula. 
   Basszátok meg, ezt nektek. 
   Az ablakhoz lépett, lebegő ing csontos testén, töltőre a termék. S felzendült. 
   Ablakszárnyak kitárva, szárnyak a nappali éjben. Hadd hallják! 
   Elemérnél ezekben a pillanatokban szakadt el a fonál, melybe kapaszkodva sokáig próbálta megőrizni elméje épségét. 
   Pontosan egy éve történt, hogy anyukája hazahozta az öccsét a kórházból. Anyja negyven éves volt, idült alkoholista, és Elemér apjától már akkor elvált, amikor a fiú még meg sem született. Harmincéves korában ciszta miatt kioperálták az egyik petefészkét, és az orvosok szerint a másik sem szuperált úgy, ahogy kellene. Teljesen esélytelennek tűnt, hogy teherbe essen, ám ez mégis megtörtént. Ehhez vélhetően a mostohaapa volt a partner, aki noha velük élt, Elemér szerint igazából nem is létezett. 
   Elemér eleinte elvolt az öccsével, később azonban félni kezdett tőle. Egy szobában aludt a babával, aki sosem sírt, de sosem aludt. Szülei ezt nem vették észre - de örültek a baba csöndjének, mert így a bátyjára bízhatták, ők pedig mátósan baszhattak egész éjszaka. Elemér azonban mindig érezte magán öccse szemét, akinek néha szaga volt, és nyugtalanul forgolódott a bölcsőjében. Azok a pupillák, az a szag. A szem sosem rezdült, csak figyelt, mindig éberen, vörösen figyelt, a szag pedig olykor mindent ellepett. 
   Elemér lefogyott, és szorongásrohamok kezdték gyötörni. Az iskolában romlani kezdtek a jegyei, anyja - aki egyre többet ivott, talán ő is érzett valamit - rendszeresen felpofozta. A mostohaapja nem. Az csak nézett szelíden, tésztás holdarcával, seszínű írisze mögül. 
   A városban megszaporodtak az erőszakoskodások, a rablások, s néhány gyilkosság is történt. A kávézók és a kocsmák kiürültek, csuklyás alakok osontak végig a Tabán szűk utcáin, s a kóbor kutyák minden postást összemartak. Valami elromlott, mire az októberi telehold csontvázaira vetkőztette a parkok fáit, a fiatal lányok menstruációja rendszeresen kimaradozott. 
   Aztán egy nyirkos, szélrohamos éjszakán az öccse - a nevét bátyja már elfeledte - nyávogni kezdett. Elemér jéggé fagyott vérrel ébredt, de erőt vett magán, és odalopódzott a bölcsőhöz. Öccse helyén egy bűzlő, szálkás húscsomót talált, ami hatalmas, üres szemekkel lélegzett. Tekintete a fiú megrettent lelkébe folyt, és megértette, így nem mehet tovább. Kikapta öccsét a bölcsőből, magához ölelte a hideg, mocorgó húst, és pizsamában kirontott vele a házból.  Sikoltva gyürkőzött neki a jeges szélnek, mezítláb vitte vége a nyávogó, alaktalan valamit a város puritán, évszázados házai között, a lámpák pisla fényében. Mikor a karjában tartott valami ismét változni kezdett, változni valami mássá, már a töltésnél járt, melyen át a vonatok éjszakánként elhaladtak a cementmű acélszörnye felé. 
   Éjszakánként. Az, ami nem él, úgy látszott, mind éjszaka jár. 
   Végül itt verte agyon, és itt ásta el. Sokra nem emlékszik, de a nyálkás érzésre a kezén, arra igen. A karja beleszaladt a szembe, és égetett. Égetett, belemart, és alighanem megfertőzte, s nemsokára ő is vörösben kezdett látni. 
   Senki nem tudta meg, mi történt. Anyja csak annyit érzékelt, hogy valami terhes dolog eltűnt az életéből. 
   Mostohaapja nem érzett semmit. Az csak nézett szelíden, tésztás holdarcával, seszínű írisze mögül. 
   A bürokrácia számára az eset semmit nem jelentett. Elemér nem is gondolt vele, de a szülei sem, s ez jól is volt így, mert a bürokrácia számára az a csecsemő sosem létezett. 
   Elemér számára azonban igen. Visszajött hozzá minden éjszakán. Először csak azt hitte, a képzeletében, amit megpróbált a virtuális játékok hamvedrébe terelni. De végül rájött, hogy érzi őt, érzi a szélben és a külvárosi emésztők szagában, s látja őt, mikor tulajdon pipacsszínű  szemeivel a tükörbe néz. 
   És tudta, hogy vele van, mikor a világot nyers inak és lángoló állati ösztönök hártyáján keresztül kezdte látni, s az embereket mint tárgylemezen szemlére tett, értéktelen baktériumokat. A lányok az undortól borzongtak, mikor ő rájuk nézett. Biztosan látták mit akar: megbaszni és megölni őket, halomra hányni, elégetni, s az orrába szívni pörkölődő, édes húsuk bűzét... 
   Elemér nyár óta a feketeség mélyén élt: együtt szemének, tudatának és belső szerveinek változásaival, a várossal, amely öccse halála után visszanyerte régi lüktetését. De a város is érzett valamit: a csillárok meg-megremegtek hol Burgundia, hol a Tabán, vagy Deákvár házaiban: nem remegett a föld, de néha mozgott. 
   Talán nem volt jó ötlet ebbe a földbe temetni. 
   Ez a föld elég régi ahhoz, hogy éljen. 
   De már mindegy volt: tudatára immár az őrület pókhálója borult, lesoványodott testével és kísértetvékony karjaival az ablakban görnyedt, és nevetett szuvas fogaival, és baszni akart, baszni, baszni! 
   A Köd kísérőzenéje felcsendült, s kiáradt a minimalizmus a kaszálókra s a rétekre, de legelébb a szomszéd gangra, ahol szomszédja, a Vén Fasz ballagott sután, szeme sarkában egy rikoltó anyajeggyel, meg kéne őt ölni, kibaszottul meg kellene ölni! 
   De Soduku, az Elemér, nem őt látta, nem árnyát egy halovány képzetnek. Nem, ő a ricsajgangok mélyét járta, a szív halálát, az atmoszférikus trágyára beinduló agya zsákutcáit. A zsákutca az a hely, gondolta, miközben nevetett - és baszni akart - ahonnan nem futnak utak tovább. 
   Képtelen testével kihajolt az ablakon, s meglátta a lányt. 
   Egyszerű, mindennapokra hangolt farmer s alatta nyilván a frissen váltott bugyingó, rózsaszín blúz, üdeség és illat, érzékeltetni, szeméremdeltája kihívását? Állva tárja szét, vagy fekve bassza, sosem teheti magáévá ezt a szépséget! A fájdalom gerince a düh, csúcsa a gyilkosság. 
   Elemér felkapta pisztolyát, s a Köd atmoszférikus akkordjai felett, kipufogócsíkos alsójába fingva belelőtt a lányba. 
 
 
3
 
A három kamasz - Asenath, a lány, s a két névtelen fiú - elérték a töltést. Szikrazápor vakította el nem-emberi a szemüket. Karjaikat kitárták a feléjük tornyosuló gépszörnynek, mint istenüknek áldozók. 
   - Ássukki, Asi - lihegett az egyik névtelen. 
   Asenath, ferde és gonosz szeme puhán villant. 
   - Kezdjétek el. 
   Az egyik fiú ásójával belevágott a félig fagyott földbe. Deres zuzmók és kemény göröngyök repkedtek, s a srác nyögéseket mormolt a hideg légbe. Asenath s a másik némán várakoztak, zsíros hajukba tépett a szél. Nem látta őket senki, pedig a terep nyitott volt: de nem járt erre egyetlen lélek sem. A vonatokról, melyek úgy húsz percenként húztak el, észrevették volna őket, de azok üresen jártak, talán a mozdonyokban sem ült senki. 
    Nem számít. Csak az számít, mit alattuk a föld mélye rejt. 
   Asenath türelmetlenül állt, míg a fiú vadul küszködött a keményre fagyott sárral. A szürkület körülöttük lassan csomóssá sűrűsödött. Felzúgott a református templom távoli harangja, s fütty jelezte egy újabb vonat közeledtét. 
   A lány kisimította a haját a homlokából, s feltárult a bőrét elcsúfító billog. Majd felemelte bakancsos lábát, és belerúgott a földbe nyomott ásón egy pillanatra megpihenő fiú vállába. A srác elterült a hasán, felzokogott a kimerültségtől. 
   - Nem megy... túl kemény. 
   Asenath a másik fiúra nézett vöröslő szemével. - Folytasd. 
   Az visszanézett rá, és remegő hangon megkérdezte: 
   - Nem azért, de... mi szükség van erre? Ő már beléd hatolt... 
   Asenath rezzenetlenül nézett a srácra, akinek lassan felfordult a gyomra a rettegéstől. 
   - Akit most kiásunk, ő volt az első - mondta a lány. - Az első ivadék. De a bátyja elkapta, és megölte. Az enyémet éppígy megölhetik majd. De Ő azt mondta, hogy magamba építem a másik esszenciáját... ha egyesülök vele... - elhallgatott, aztán megmarkolta a fiú vállát. A karmai élesek voltak, a fiú bőrébe martak. - Azt mondtam, folytasd. 
   - Igen - motyogta a fiú, és nekiveselkedett az ásásnak. Minden erejét és figyelmét e műveletnek szentelte, hogy ne lássa s ne hallja, mit művel közben Asi a gyengébbikkel. 
   Néhány tompa sikoly s hörgés hallatszott, de ez volt minden. 
   Öt perc múlva odapillantott. Asi a fiú felett kuporodott, olyan testtartásban, akár a zsákmányát elejtő hiúz. Szemei most élénk zöldben ragyogtak, éles szemfogairól vér csöpögött. Egykori barátjuk hátán feltépve a kabát, a hús szétmarcangolva, a tépett sebszélek közül kiragyogott a gerincoszlop csontja. 
   - Igyekezz - súgta neki oda Asenath, s nyávogott egyet, gúnyos, magányos hangon. 
   Szörnyeteg fellegek gyűltek az égen, s bár még nem volt teljesen sötét, átragyogott köztük a telihold. A vonatok most már szinte folyamatosan húztak el, fémsikoly harsant és szikrapernye hullott, idegek vibráltak s a ligetből menekültek mind az állatok. 
   Nemsokára feltárult a lény formátlan koponyája. 
 
 
4
 
A lány vére kifröccsent, feje szétszakadt, de csak Elemér képzeletében: a fegyver, amit áldozatára szegezett, legfeljebb a kibertérben okozhatott pusztítást. A lánynak nem volt infraportja. Ahelyett, hogy holtan, a bugyijába piszkítva felfordult volna, kecsesen lépdelt tovább mozifilmek, randevúk, izgalmas szeretkezések - az élete felé. 
   Elkínzott sikoly hagyta el Soduku ajkát, mire a lány felkapta a fejét. Meglátva a húgyfoltos alsónadrágjában feszítő, girhes kis nyomorékot, megszaporázta a lépteit, s eltűnt a sarkon. 
Eltűnt. 
   A didergő, kora téli estében eltűnt: lába nyomában nem maradtak csapák, csak egy árva utcatábla, 
   (KÁRÁSZ UTCA) 
   melyet többé nem takart el a lány vékony teste. 
   Nem maradt utána semmi, csak csönd és szemerkélő homály. 
   Eltűnt. 
   Soduku, az Elemér elborult aggyal az övért nyúlt, amely a nadrágját tartotta csontos testén, ha olykor kimerészkedett az emberek közé. Előrehajolt, megfeszítette ajkát, s válla felett hátralendítette az övet. 
   Elszorította a fájdalom kiáltását. Égő sebek nyíltak a hát meztelen húsán. 
   Fáj, de ez kell. Ez jó. Ezt érdemli. 
   Eddig egy. 
   S folytatta: a csattanások kezdetben éles hangja perceken belül nedves-cuppogóssá változott. 
   A hatvanhatodik ütésnél, félőrülten a kíntól, elnyújtott, de halk vonyítást hallatott. 
   (Nem megyek ezzel semmire. Túl késő) 
   Lerogyott az asztalához, néhány sort vetett egy gyűrött levpapírra. Aztán kikapcsolta a számítógépét. Reflexszerű, szabályos leállítás, álá Windows. Végül reszkető kezekkel hurkot font a véres övre, s bemászott a szekrénybe. 
   Anyja, ez szerencsétlen, leharcolt, ráncos szar talált rá másnap. A fiú sápadtan, bőrére száradt vérfoltokkal himbálódzott a szekrényben, nyelve kilógott, szeme kidülledt, bordái majd átszúrták a bőrét. Az anyuci sikoltozva rohant ki a házból, higgadtabb és kárörvendő apja azonban (sosem érezte, hogy ez a gyerek az övé lett volna), megtalálta a levelet. 
   Ám miközben olvasta, rajta is úrrá lett az émelygő iszonyat, noha mindvégig mosolygott. 
   
Megöltem az öcsémet. Nem eltűnt, nem az ukránoknál van, hanem a földben. Hogy hol, nem tudom. Nem emlékszem, hol ástam el, és vándorol. 
   Álmaimban, a föld üregeiben mindig vándorol. 
   Nem bánom, hogy megtettem: nem az öcsém volt és nem ember. Meg kellett halnia, mert ha vörösen nézett, minden színtelenbe fordult. 
   De látom, és tudom, meg fogják találni, és álmaimban itt kúszik a küszöbön, és vörös és én félek 
   Bár segíthetnétek annyira félek 
 
 
5
 
A fiú felsikoltott, amikor rájött, mit is ásott ki valójában. És rohanni kezdett, amikor rájött, hogy bármi is az, még él. 
   - Állj - szólt utána halkan Asenath. 
   A srác megtorpant. Erőt vett magán, s visszanézett a sáros úton, az átlátszatlanná sűrűsödött téli ködbe. 
   Asenath nem mozdult, csak állt, fenyegető, veszedelmes nőstényalakja méltóságot sugárzott. Mégis, akár egy imbolygó gomba, mintha közeledett volna a fiú felé: bizonytalan árny volt a homályban, melyet körülfont az egyetlen utcai lámpa fénye. 
   A srác összeszedte minden bátorságát és rákiáltott Asenathra. 
   - Nem parancsolsz nekem! 
   - Nem? - tudakolta a lány bársonyosan. A vonásai halványan remegni kezdtek, és a lába alatt tátongó gödörből halk, de iszonyú hang hallatszott. - Ott voltál a szeánszon. Láttad az Ő szemét. Felesküdtél. Nem fordíthatsz hátat. 
   - Csak azért csináltam, hogy megbasszalak! - vicsorgott a fiú, aki lassan belátta, hogy neki vége. - És meg is tettem! Láttam a pinádat, te ringyó! Még mindig érzem a nedved ízét a nyelvem hegyén! 
   Asenath nem válaszolt, csak nézte a srácot, aki rázta a fejét, kidugva nikotinsárga nyelvét, és nevetett, vihogott őrülten. Aztán megragadta a torkát, pedig az imént még méterekre volt tőle. 
   A fiú szemei kitágultak az iszonyattól, amikor meglátta Asenath vigyorát. 
   - Láttad a pinámat, Joker? Igen? Biztos vagy benne? Az én pinám volt az, amit megnyaltál, te hulla? Nem hiszem. Megmutassam, milyen is valójában? 
   A fiú már nyögte volna, hogy nem, esdekelt volna, hogy nem, de az acélnál erősebb kezek már nyomták is le, a lány lábai közé. Mielőtt teljesen elborult volna az elméje, érzékelte, hogy ezek a lábak inasak, vastagok, és nem fedi őket nadrág: s a lábfejek patában, korcs patában és hegyes körmökben végződnek. 
   Egy utolsót sikoltott, aztán elnyelte az arcát egy véres pókhálóval borított, hússzagú, gázokat böffentő nyílás, amelyben apró lények rajzottak. Percekig rángott a kíntól, míg a lények zabálták őt, aztán a rés egy cuppanással kiokádta nyálkával borított csontfejét. 
   A töltés megrázkódott az újabb vonat súlya alatt. A marhavagonok lécei mögött csonka arcok lebegtek el a vágány sosem változó pályáján. 
   Asenath hátraperdült, s látta a feléje kúszó, megnevezhetetlen dolgot. 
   Volt arca, de szája nem - szemekből állt, közönyös, s mégis szörnyen éber, és kíváncsi szemekből, melyekben ragyogott a földöntúli értelem. Apró végtagjaival hangtalanul vonszolta magát, a kocsonyás test bőre alatt hidegen dolgoztak az izmok. Asenath, aki azóta nem ismerte a félelmet, hogy feladta emberi létét, most borzongva gondolta: ez a valami nyilván nagyon veszedelmes, s ha időt hagy neki, ő fölé kerekedhet. Éveket tölthetett el a föld sötét üregeiben, a nyirokban s a temetők gyászos sarában, akár egy vakond, szemei csak a sötétet látták, a mélység titkait, amik odalenn rejtőzhetnek. 
   Öreg város ez, és öreg a föld. De ez a valami sokkal öregebb. 
   Az sömörarcú, apró lény valahogy talpra állt. Esetlen volt, de máris kezdte összeszedni magát. Asenathban görcsbe rándult valami, és késztetést érzett, hogy elrohanjon. Egyetlen pillanatig olyan volt, mint amilyen Saggath-al való találkozása előtt: karcsú, már-már szép leány, akiben a bulik alatt szégyenkezve tudatosul, hogy már későre jár, s haza kellene mennie. 
   A gyengeség csak egy pillanatig tartott: utána ismét két szörnyeteg állt egymással szemben, és Asenath előrelendült. A lény szemei kitágultak, fakó teste megfeszült, és Asenath a fejében hallotta rikoltását. Érteni nem értette: az Ő nyelvénél is ősibb szavakat vartyogott, feneketlen éterek litániáját. A lány megragadta a vonagló testet, és szarus fogait sárízű húsába vájta. 
   Tépte s marcangolta. Idegen vér csorgott le a torkán. Agyában a sikoltás egyetlen elnyújtott, kibírhatatlanul disszonáns hanggá sűrűsödött. A lény szemei kipukkantak, fogai elhatoltak apró, nagyszerű agyáig, karmai tépték az olvadékony húst. Asenath rágta, nyelte a lény testének széttépett maradványait, érezte torkában a hideget, az őrület ízét, s gyomra lassan megtelt a névtelen étkével. 
   Mikor a lény tudata végképp kihunyt, Asenath izgalomtól görcsbe rándult teste felengedett kissé. Gyomra azonban nem bírta: visszaöklendezett egy keveset a borzalmas húsból. Asenath azonban azt is visszakebelezte magába: szüksége volt a lény minden egyes porcikájára. Aztán a hátára hemperedett, és lihegve nézte a csillagokat. 
   Körülötte vonatok, gépek robajlottak szüntelen, és érezte forgolódni a város nyugtalan álmát. 
   Asenath akkor távozott, mikor a templom harangja elütötte a nyolcat. Az éjszaka ezüstben ázott, a liget csontágú fái közt a varjak álmatlanul gubbasztottak. A hold előtt légies hollók táncoltak, s a magasban záport ígérő fellegek húztak el. 
   Asenath anyai büszkeségben, de vörösben ragyogott. Szemeiben már a lányság elfeledett álma sem sírt fel többé. Vörös volt, és néma és árnyéka hatalmas. 
   Gyomrában, zsigereiben, vérében születni készült a fenevad. 
   Még hat hónap.
 
 
II. rész
 
1
 
A lelkész nyugtalan, felszínes álomból riadt fel azon a márciusi éjszakán. A paplak ablakát ónos eső verte, amely ráfagyott a rácsokra, s az üvegre különös mintákat rajzolt. A férfi az ágya mellett álló üvegért nyúlt, az olcsó, karcos borért, amelyből három üveggel ivott meg minden nap december óta. Akkor érezte először, hogy felfeslik a világ, mint egy turkálóban vett ruhán a varrat. 
   Rémes íz, pyrussi győzelem a félelem felett. Az atya ádámcsutkája fel-alá járt, bőre sárgán világított a gyertya fényében. Ama decemberi napok óta kizárólag gyertyafénynél tudott elaludni. A gyertyák tüze kísérteties, ám tiszta. Lángjánál árnyakká olvad a rothadó valóság. 
Miután gyomrában szétáradt a csalóka nyugalom, felállt, és ürülékfoltos hálóingében az ablakhoz tántorgott. Két kezével megragadta a rácsokat, orrát a hideg ablakhoz nyomta, úgy szimatolt, mint egy állat. 
   Érzem a szagodat, gondolta. Érezlek te szuka. 
   Dühödt érzett, mérhetetlen szorongása mellett. 
   Te sátáni ringyó. Mi vagy te? Mivé lettél? 
   Ősi istenek ondóvedre, ami vagy. 
   Hússzínű lebernyeg terítette be a teret a templom előtt, melynek fehér tornya bronzkereszttel szúrt a tiszta csillagokba. 
   "Az űrből jött elő." 
   Jöhetett akár, gondolta az atya fáradtan, s ismét meghúzta a bort. Mit számít? Erről nem tanult a szemináriumokon, erre nem készíthette fel semmi. Ez egy ismeretlen pálya, ahol az ő istene csupán labdaszedőt játszik. 
   A kövek a téren megolvadtak, s új lámpák gyúltak, színeik kioltották a régiek fényét. Áttetszett a vér a véren, mely a járdák repedéseiből csordult elő. 
   "S te is megfigyelheted, amint a kis zöld növények előbújnak a gyalogjárdák repedéseiből." 
   Az atyát gyerekkorában végig ez a mondat kísértette, melyet egy könyvben olvasott, már fogalma sem volt, hogy hol. 
   "Vagy a tetőcserepek közül. Előbújhatnak a tető piros cserepei közül." 
   Igen, onnan is. Minden napra egy kérdés? Talán az volt, valószínű, didergő kisfiú és kislány a Balaton vízében, viharfelhők a horizonton, lúdbőr csupasz testükről csillognak 
   (olajos veríték) 
   a vízcseppek. 
   "A szél hordja szét a magvakat, és a szél, akár az idő." 
   Az atya ismét ivott. Az ablak keresztje homlokába égett, akár összeomlott hitének komor billogja. Lehunyta a szemét. Vörös foltokban égett a fény hiánya. 
   Emlékezett, hogy a könyvet az anyja olvasta fel neki, amikor hazaért a strandról, langyos nyári szünidőben, vagy a hamuízű júliusban, amikor a tűzhelyek maradványain sörös dobozok villogtak, a füvön harmat ült s a trágya szaga beterítette a világot. 
   "Előbújnak. Mindig előbújnak. Néha álarc nélkül, az agyadból bújnak elő." 
   Nem emlékezett az évre, de arra igen, hogy az előbb ivott jó néhány kortyot, és egész nap ivott, és részeg volt. 
   Most az ágyán ült, feketében, és vacogott, mint egy maláriás. Puritán, hűvös szobája kriptává változott, és odakinn a városban éjfélt ütött a harang, noha már fél egyre járt. 
   "Kísértek órája. Előbújnak. Mindig előbújnak, s te látod fogzani őket." 
   Az atya feküdt, szoborszerű tartásban, szobrának része volt az üveg, mely az ajkához kapcsolódott. A bor egyenletesen csorgott le a torkán, és ilyenkor képes volt gondolkodni. 
   Mi történik akkor, ha minden felfoszlik. Az idő. A jelenben már nem hiszünk, bár szigorúan véve az nem is létezik. A jövő nem izgat, vagy félünk tőle. De a múlt? A könyvek azt mondják, létezett Krisztus, és én ugyan nem hiszem, hogy ennyi embert rá lehetett volna venni arra, hogy szeressék egymást, de. Azt is mondják, a pápa négy éve halt meg, s erre még én is emlékszem. Ittam is egyet örök nyugodalmára. És emlékszem az égen csillagok voltak, bár nem tudtam elhinni, hogy megtörtént. Krisztus idején is voltak csillogtak, azok akkor neki ragyogtak. És a szüleim is mesélték, és a nagyszüleim is, hogy létezett a jó, a rossz, minden, a gonosz is. 
   De ha nem is? Valami akkor is megtörtént, s az belekövült az idő vonulatába. Tavaly ilyenkor, ha este ittam egy pohárkával, másnap biztos voltam benne, hogy noha - elnézést, égi uram - a világ le sem szarta, én bizony március 22-én húsz óra ötven perckor ott ültem a paplak priccsén, és gugyiztam. Más lehetett az autópálya magányában, a benzinkutak pihenőjében, a kosdi úton defekttel kínlódva a szélben, én ott ültem és ittam. Ültem és sírtam Léthe vízeinél. 
   Az atya az ablakra feszült, és a dohos levegő hullámokat vetett körülötte. 
   Ültem és ittam. Lógtam és vétkeztem. Vétkeinkért bűneim bocsánat. 
   De ez - tévedhetek még? - már nem így van. A múlt felfoszlik. Nem drámai módon, nem változik meg a történelem, az életünk menete, káoszelmélet sem lebegteti pillangónyi szárnyát. Egyszerűen csak örvénylik, puhán, selymesen, mint rózsaszirmok a májusi szélben. 
   És megőrjít. 
   Az atya súlyos dobbanást hallott, mint december 
   (november? január?) 
   óta már jó néhányszor. Az alagsorból hallja. Az alagsor alagsorából. 
   Ezen a helyen, ahol most ő lakik, állt valaha a város régi székesegyháza. A régi, s talán az annál is régebbi. Talán már az előemberek megépítették itt első, kezdetleges oltáraikat, s a hatalmas kőtömbök halomban állnak egymáson odalenn a földben. Nyomás alatt állnak, tulajdon felszentelt súlyuk s a régi istenek nyomása alatt, akik sosem hagyták el ezt a vidéket. 
Sokan tudnak róla, keveseket érdekel. Ezt a várost mintha az érdektelenség csöndje ölelné körül. Az atyát is elfeledték, pedig ő lelt rá néhány éve azokra a múmiákra odalenn. Sosem felejtette el azt a napot: az egymás mellett heverő hullák százait, a vigyorgó, sárga fogakat, és a vörös izzást, amely mintha ott ragyogott volna a boltozatos, föld alatti csarnokban... 
   A leletet elmenekítették a városból, a rémálmok maradtak. A múmiákról később kiderült, hogy rendkívül sajátos a szervezetük felépítése, immúnisak voltak a halálos betegségekre, melyekben szenvedtek. S a vércsoportjukat sem lehetett beazonosítani. 
   Mégis, emberek voltak. Nagyjából-egészében. De mi lehet a következő szinten? A középkori, ókori alagutak, katakombák útvesztőjében? 
   Dobbanás. 
   Elő akarnak bújni. Vajon mennyi idő van még hátra? Mi lakik odalenn? 
   És mit akar az a szuka? S honnan tud ő róla? 
   A múlt örvénye a sebzett tudat álma. 
   Mert elveszik az emlék, elveszik az álom 
   (tiéd az ország) 
   Elveszik az erő, el az identitás 
   (kitépsz lángban) 
   El. El. Hullás 
   (zuhanás ősi árnyak - 
   DOBBAN 
 
 
2
 
Asenath egy hordóban gubbasztott Törökhegy egyik elfeledett borpincéjében, és a pap gondolatait hallgatta. Érezte vad vívódását, lelkének vergődését az őrület karmai között. És mindez azért, mert a vén szesznyák féli Istent. Mennyivel könnyebb lenne számára, ha nem hinne. 
   Isten persze létezik. 
   Ó, igen, és hatalmas: látta ő már a világ születésénél, az óriás, bölcs szemű csecsemőt; látta megvénülni az évmilliárdok alatt, látta beépülni a földbe, és az életbe és kiszakadni a valóból; látta zokogni és büszkén kiállni amellett, amit teremtett: vénül, de nem öregszik, és élni fog mindig, lévén halhatatlan. De ez az Isten szeszélyes, hiába hímnemű: olykor a sivatag haragvó, tűzerejű napja, máskor korcs teremtményeinek imáitól meghatott, olvadozó hableány. Nem használja ki eléggé roppant erejét: s ahogy a világ száguld a téridőben, s felzabálja önmagát, végül az ő hatalma is elenyész. 
   Akivé Asenath változik, s gyermeke, aki végül kiteljesíti őt, együtt nőtt fel Istennel: a fény ősi párja, a sötét, aki most szétszakítani készül a fény homályát. Az emberek félnek és undorodnak tőle, pedig csak arról van szó, hogy ideje átállítani a rendszert. Nevezhetjük akár paradigmaváltásnak, vagy a pólusok cseréjének. A lényeg, hogy az emberiség, ki eddig a világosságot dicsőítette, el kell merüljön a feketeségbe: a nap, a fény eddig eltakarta előle az univerzumot, ahonnan szelleme az idők hajnalán kiszakadt. Hamarosan azonban látni fogja, a maga felfoghatatlan, gyönyörű pőreségében: s agg atyja helyett imádhatja tiszta, selyemfényű édesanyját. 
   Persze jönnek majd más lények is... valahonnan. Odaátról. Ez már nem fontos. A hasadás mentén új életek nyílnak s új világok, s összeforr minden egy új kezdetben. 
   A fanfárszó elapadt, amint Asenath kivonszolta elnehezült, szürke testét a hordóból, az omladozó pince boltozata alól az éjszakába. Egy állat orrával szagolt bele a levegőbe, s közben a magasból nézte az alatta szendergő várost. Fénypettyek szimmetrikus halmaza terült szét a kettes út mentén, a főtéren, a körúton. Idefönn hűvös, nedves szél kerengett, de Asenath semmit nem érzett repedezett, érzéketlen bőrén keresztül. Hallotta viszont a kutyák ugatását a közeli Deákvár udvaraiból. 
   Nevetséges - gondolta Asenath. - Nevetséges egy faj, mely kutyákat tart. 
   Ebben alighanem sokan egyetértettek volna vele az emberek közül is. 
   Asenath fekete szemei az égbe meredtek, ahol a felhők eltakartak a zenitjén álló holdat. Hamarosan villám cikáz a déli sarktól az északig, végig az égbolt roppant csarnokán. A csillagok szertespriccelnek, mint serpenyőben az olajcseppek, a sztratoszféra meghasad, és egy új hold takarja majd a vérző meridiánt.
 
 
III. rész
 
1
 
Langyos térbe fagyva hever az út, szürkésfehér patak május alkonyán, zöldbalzsam és rőtarany flórába rámázva. A gépkocsik pöfögő sodra elmarad, az esthajnalcsillag lámpása tótágast áll az égen. Örvénypöttyök keringenek odafenn a kékbársony terítőn. 
   Asenath az út melletti árokban pihen, félig a földbe ásva, akár Lucifer a Cocytus jegében. Irdatlan, gombaszerűvé duzzadt feje körül eldobált csikkek, üdítős palackok, szalvéták, félig rothadt dolgok hevernek a nedves tavaszi földben, a földben, melynek a felszíne megújul, s a mélye változatlan. 
   Távoli kutyaugatás, vonatfütty - mindig, mindig vonatfütty - s az értelmetlen élet örök mormogása alant a városban. 
   Asenath halkan pöffent egyet. A hang halk, azonosíthatatlan, beleolvad a békébe. Ám a vakondok hallják, a madarak hallják, s hallják a pánikszemű vadak, akik már elhagyták mind a közeli erdőt. A Satuközben lassul a vér áramlása minden érben. 
   A lány már nem lány többé: hatalmas, szörnyű feje alatt a test csupán porhanyós gázok felfúvódása, mely összecsuklana, ha nem ölelné körül a talajsúly. Ormótlan hasüregében álmatlan türelmetlenséggel forgolódik az idegen - alig néhány hete van hátra, közeleg az eljövetel. 
   Ha az út felől térdelve néznénk, vászonra kívánkozó látványt nyújtana a halvány, burjánzó hústömeg a mögötte alászálló narancs nap fényében, háttérben a Naszály tömbjével. Ha lefestenénk, immár a parttalan őrület freskója lenne. Csupán Michalangelónak, az egyház által megsemmisített, az utókor számára már megismerhetetlen képei láttattak ehhez hasonlót. 
   Asenath pihent, és erőt gyűjtött. Immár senki nem láthatta őt, amíg el nem jön az idő.    Szétroncsolt szerveztében már csak egyetlen ösztön tombolt, az anyaságé, s egyetlen parancs: megszülni ivadékát. 
 
 
2
 
A hegy aljában, a deákvári fasor egyik autójavító műhelyében G. Balázs portás a műszakváltáshoz készülődött. Az eseménynaplót becsukta, és félretette, amíg a váltótársa meg nem jön. Nem írt bele semmit, még annyit sem, hogy "szolgálatom alatt érdemleges esemény nem történt". Nem, mert... igazság szerint, tényleg nem történt semmi, soha semmi nem szokott, kivéve, amikor csőstül jön a baj. Ma azonban, május 20-án, ezen a reggel még felhős, később azonban fénybe mártott napon, úgy érezte, minden rendben van. Eleinte legalábbis. Átfutott ugyan olykor az agyán némi szorongó gondolatáram a hiteleiről, a lizingelt autójáról meg kifizethetetlen kölcsönökről, ám ahogyan a nap délutánba váltott, egyszerűbb lett minden. Ő csak ült a portásfülkében, nem nézett befele, a műhelybe, az olajszagú fémcsörömpös és káromkodásszagú hodályba, nem. Kifele nézett, az utcára, amit zefír söpört, a kanálisokra a reklámtáblákra s a pókerarcú téglafalakra. A városnak erre a jellegtelen, turistamentes szegletére, ahol az izom az agy s a ravaszság a fortély. Itt lárvaarcok dacolnak a téglafalarcú nyomorral. 
   Balázs mindazonáltal, szükségét érezte, hogy eltávozzon. A nap és a hold is műszakot cserél, a város utcáin a két pályaudvarról már ömlik az emberfolyam, bevásárló, teázó, berúgó, szeretkezéshez készülődő emberek tömege. El akart vegyülni közéjük, amíg lehet, amíg megteheti, mielőtt leszáll a vörös. Igen, a vörös, egész nap ott érezte a szeme sarkában, szája szögletében, a szagban, amelyet a szél hozott a kosdi út felől. 
   A portás a semmibe meredt. Az asztalon a riasztásra beállított rádió magától bekapcsolt, s egy vidám női hang a híreket kezdte csicseregni. 
   "Budapest útjain ma este is csak lépésben lehet haladni, haha, hihetetlen, de igaz. Baleset történt a Bach-csomópontnál, amikor egy hülye tyúk elütött egy rühes korcsot, és a többiek beleszaladtak a nőbe. A kevert vérvonalú kutya valószínűsítette, hogy D. G. megnyeri a következő választást is , hihi." 
   Balázs a rádióra bámult, de csak az elektromos hullámokat érzékelte. Felállt, és nyújtózott. A mocskos üvegen keresztül látta közeledő kollégáját, Lakatos Gy-t. Végre! Átöltözik, és már indul is. 
   Mozdulatai félbeszakadtak, s fejét szinte érdeklődve félrebillentette, mikor észrevette, hogy egyszerre sötétebb lett, s váltótársának vonalai olyan furcsává váltak az üveg mögött. Gy. azonban már az ajtóban állt, bronzbarna keze a kilincsen. 
   "Most pedig SzembeSülve című műsorunk következik. Egy érdemes szociológus prof fogja nekünk előadást tartani a Morális Válságról és Erkölcsi Züllésről, mely hazánkat sújtja. Prof, mit gondol, mi a baj ma az országgal?" 
   - Szevasz, Bazsi, megyünk, megyünk? - tréfálkozott a belépő Gy., és a naplóért nyúlt. Balázs nem moccant, csak állt, figyelte a másik férfit, feje félrebillenve, arcán félmosoly, a szemén hályog. 
   "Háát, mindenekehhőtt a táhsadalom polarizálódása a gond, meg az előitéleteskedés, az hogy ma széles rétegek hajlamossak rossz közérzetük bihzonyos néprétegekre való kivetítésére, és ez... szóval ez az áhhtalános veszélyérzet bennem fehlidézi a vészkorszakot, ami uhgye..." 
   Gy. rá sem pillantott Balázsra, olybá vette, mintha már ott sem lenne. Kinyitotta a naplót, hogy beírja, a szolgálatot megkezdte. Tolla azonban megakadt a papír felett. Csudálkozva olvasta végig társa sorait. 
   "A szolgálatot megkezdtem... a szolgálat véget ért. A fiam a télen megölte a fiamat. Azt mondta, nem ember, és vörös. Ma éjjel azonban én is láttam. Valóban vörös. Vörös, vándorol és nem él." 
   Dermedten nézett fel Balázs arcába, és elöntötte a félelem.
   - Balázs, ez nem vicces, ha a főnök meglátja... 
   - Mi lesz akkor? - tudakolta bársonyosan a portás, akinek a szeme hófehér volt, és a haja ősz. 
   Gy. kezéből kiesett a napló. Zuhantában kihullott belőle egy lap, amelyen ennyi állt remegő, piros betűkkel: 
   OTT VÁR A KURVA A HEGYEN. OTT SZÜLI MEG A FÉRGET. FIAM LELKÉÉRT IRGALOM. 
   A két férfi egymásra meredt, majd kakasszerű mozdulattal egyszerű rántották fejüket északnak. Vigyorogni kezdtek, szájuk sarkában sárgás, gennyszerű nyál gyűlt. 
   "Észak-Magyarország felett egy érdekes meteorológiai képződményre lettek figyelmesek, a Duna völgyében VALAMI TÖRTÉNIK, Sanyi, eszem a zúzádat, vonalban vagy? MI TÖRTÉNIK MOST?" 
 
 
3
 
A város felett, a Naszály fejtésétől délre, a környék legszárazabb és legkövesebb pontján két fiatal ült, és alattuk elterülő Dunakanyart nézték. 
   Hátizsákjaik előttük hevertek a földön. A lányén félre volt húzva a villámzár, keze könyékig benn matatott, ennivalót keresett. Kifáradt. Ami azt illeti, a fiú is. Reggel indultak el. Ma reggel? Vagy tegnap. Hosszú volt az út, és hosszú az éjszaka. Többször is megkerülték a hegyet, de nem találtak vizet. Semmit nem találtak, csak zord vörös arcok vicsorogtak. Úgy, miként az egy versben. Ha lenne víz inni hát megpihennél. Csöpp csöpp csöpp, de víz sehol sincs. 
   A barátnője, Enikő azonban láthatóan éhes volt. Enni kívánt, ha már inni nem lehetett. A fiú magában nagyon jól szórakozott, a lány szája feletti pihéket nézte, amik meg-megrezzentek a rőt alkonyfényben. Éjszaka megcsókolta az ajkait. És széthúzta őket, ott, lenn. És a lány nyögött, amikor behatolt az ujjával. Ez a lány volt az? 
   A szél végsöpört a sziklás ormon. Csak a három fakereszt dacolt vele, amelyek régen halott emberek szúrtak a terméketlen talajba. 
   Lobogott a hajuk. Enikő furcsán mosolygott, nem nézett a fiúra. 
   Nem ő volt. Ő már nincsen itt. 
   Az orom alatt egy fenyves terült el, alatta a naszályi út. Azon túl kertek, a város, a Duna. Millió apró fénygombóc pislogott két partján. Házak, emberek, állatok, mind bekötve az energetikai hálózatba, a józanész és szabályszerűségek, lineáris csomók közé. Meghittséget érzett - utoljára - ahogyan a langyos szellő megsimogatta az arcát, s ő felállt, karját széttárta, mint Jézus, és bálványnak érezte magát: alatta a város, a nép, ő őrködik igénytelein vágyaik s álmaik felett, alatta futnak össze az utak. 
   A barátnője unottan nézett rá, kivett a táskájából egy darabka nápolyit, és rágcsálni kezdte. 
   A fiú mosolya megfagyott. Délre nézett, ahol a kosdi út tekergett, át a Törökhegyen. Aztán a székesegyházra pillantott, ami nem volt a helyén, ott viszont, ahol a Fehérek Templomának tornya tört az égbe, egy ősi, hatalmas katedrális emelkedett. Impozáns, gyöngyarany keresztjén megcsillant a naplemente. 
   A szépség veszendő sugarai, utoljára, behálózták a történelmi földet. 
   - Kérsz egy kicsit? - kérdezte Enikő, előrenyújtva a nápolyiostyát. 
   - Most nem - felelte a fiú, és leült Leporolta a nadrágját, és a lányra sandított. Az nem tudta, de a hajába pókhálószerű, ősz szálak keveredtek, és ráncok jelentek meg a halántékán. Számára a tegnap éjjel volt az utolsó, és nem adta teljesen oda magát. A fiút tegnap még érdekelte, mit tanul Enikő, mit szeretne, mik a vágyai. Úgy érezte, szereti. Be akart vele költözni egy házba, amelynek szobáiban a lehúzott redőny résein betűző ferde napsugár porszemeket táncoltat, miközben gyermekeik nézik a tévében a Bolygó Kapitányát. 
   De mostanra az ajtók bezárultak. Éjszaka, miután a lány elaludt, megpróbált rádióadót befogni a mobiltelefonján, de minden adó eltűnt. Csupán valami állandó, idegborzoló statikus zörej hallatszott, s néhány ismétlődő szignál, amely ámulatba ejtette őt. Félelmetes volt, nagyszerű, habár embertelenül idegen. Tűnődött rajta, honnan érkezhet, és közben tűnődve bámulta a csillagokat. 
   Jöhetett, akár az űrből. 
   De a gondolat megszakadt, mert az álom legyűrte, és ő elaludt. Az emberek bármikor képesek elaludni. Akár háborúban is. 
   S most Enikőt nézte, aki csak majszolt, keresztbevetett lábai felett, egyre lassabban. A szervezete közben máris emészt, gondolta a fiú, s órákon belül ürülék fog távozni a végbelén át. Milyen alantas. És koszos a nadrágja. És a zoknija. Idáig érzem a szagát. Pedig azt hittem, a lányoknak soha. 
   Rezzenéstelenül, tág pupillával nézte, ahogyan Enikő haja megritkul, és szemei alól szétfutva, szarkalábak hálózzák be az arcát. 
   A lány abbahagyta a nassolást, és besárgult szemeivel a fiúra nézett. 
   - Mit bámulsz? - kérdi, hangja recsegett, mint egy öregasszonyé. - Mi a baj? 
   Semmi, drágám. Semmi. Csak megszűnsz létezni. Felbomlasz, mint a holtak, alattunk a földben. 
   - Látod odalent az új várost? 
   - Mit? - hebegett Enikő, de alig figyelt oda. A kezeit nézte. Szegény, öreg kezeit. 
   A fiú már talpon volt, a kereszteknél. Lehajtott fejjel meredt a lányra, időtlen megvetéssel. 
   - Mi ez? Mi történik velem? - zokogott fel Enikő. Talpra evickélt - ez a csúf, bevérzett bőrű gnóm -, és szemében rémület lobbant. 
   A virág az oka, gondolta a fiú. A virág, amit reggel leszedett a sátruk előtt. Mikor kikecmeregtek a testük szagával egtöltött sátorból, Enikő első dolga volt, hogy leszakítsa. Lehetett volna annyi esze, hogy ellenáll a csábításnak. Hiszen ez volt az egyetlen piros virág a réten. 
   Mit akart attól a virágtól? A szépsége csábította? Valami kislánykori ábrándot kergetett? Talán úgy vélte, mert olyan gyöngéd s bájos, egy kulcs lesz, mely ismét kinyitja számukra a világot. Mert azt ő is érezhette, hogy vége az útnak. Az idő bezárt, s a tér már csak díszlet. A város létezett még egyedül, de a fejük felett a meridián a semmibe futott, a folyót mintha ügyetlen festő rajzolta volna. A felhők álmennyezetté fagytak odafönn. S rajtuk már gyülekeztek. Ők. 
   - Mi történik? Meghalsz - mondta komolyan a fiú, aztán elröhintette magát. Aztán, mintha szégyenkezne, a szája elé kapta a kezét.. De kuncogott tovább. Éppúgy nem volt képes abbahagyni, ahogyan régen az oviban is kiröhögte a pajtását, amikor az eltaknyolt a betonon, és véres nyúzta az arcát. 
   - Istenem, ne csináld, ez… ez… - dadog Enikő, amikor meglátta, hogy a bőre, húsa foszlani kezdett a csontjáról. Orra szétvált a porcnál, a melle között fekélyek ütöttek ki. A lány már sikoltott, és innen minden gyorsan történt, a fiú nekirohant, meglendítette a lábát, és teljes erőből belerúgott a foszló testbe. Enikő cafatokra szakadt, vére, testnedvei beterítették a fiút. A fiú térdre zuhant, vigyorgott, aztán megfordult és négykézláb elkúszott a meredély felé. Kezét véresre vagdosták a sziklák, de nem érdekelte, arcával az ásító mélység fölé hajolt. 
   A város fölé rőt kupola borult. A felhők szőnyege alatt, a legbaljósabb alkony szállt le, melyet valaha is látott. A kosdi út felé, Korontálpusztánál valami hússzerű duzzanat púposodott ki a lankás domboldalból, és éles, kínnal teli sikolyokat hozott a szél, mintha egy hiúz vajúdna. A katedrális monumentális tömbje enyhén rezgett a légben, eszement perspektívából látszódó tornyának képe a fiú retinájába égett. 
   Odalenn a városban elragadtatott kiáltások zengtek fel, és a fiú rohanni kezdett. Rohant, le a domboldalon, a fenyvesen át, jól tudva, hogy nem érheti el a város szívét, amely lüktetett, mint egy fertőzött szív - de rohant, a sötét fenyők összehajlottak felette, lába puha tűszőnyeget és porladó koponyákat taposott, és torzszülött állatok szaglászták lábai nyomát. Rohant, oda, ahol a szerelem értelmét veszti, rohant, hogy feloldja kínjait a látni vélt távlatokban. 
 
 
 
4
 
 - Megszületett a gyermek - mondta az atya, részegen motyogva, legszentebb ruhájában, oldalán a koponyafejűek katonáival. Egy emelvényen állt, a templom mellett, alatta tömeg hullámzott, emberek, szem és arc nélkül mosolyogtak, kezeikkel idegesen tapogatóztak egymás felé. Megvakultak a vörös álomban, mely leszállt, mikor a felhők szerteoszlottak, s megnyílt az éjszakai ég. 
   A téren fellobogózva, felpántlikázva álltak a házak, az ablakok kátránnyal befestve, az ajtók vérrel megjelölve. Ódon architektúrák tetszelegtek mind a téboly vidor mázában. Ragyogtak a falak, lágy narancs fénnyel, hajladozó árnyak dajkáiként. Mögöttük, a budoárjukban fekete ajkú, ekcémás testű nők gubbasztottak, a vérhas bélgörcsei közt izzadva. Villanykörték ragyogtak fel, millió és millió, ahogyan az égből alááramlott a roppant energia. Aztán visszatértek a gyertyák és a kandeláberek, a bűzlő pincék, a sikátorok. 
   Egy fiú, teste karcsú és szőrtelen, kígyókkal táncolt, testnyílásai kitárva, térdére tolva ragyogó selyembugyogója. Vonaglott az ezüstselymű kelmék közt, kínálgatta helyre farpofáit, finom bőrét. Hosszúra növesztett pillái alól a tömegbe pislogott, melynek egy része már masszává sűrűsödött, romlott szagú, folyékony hússá. Trombiták, fanfárok sikoltottak fel, a templom kapui szélesre nyíltak, fekete seregek törtek ki kelet felé, majd enyésztek el a nyugati alkonyatban. 
   Odafenn lebegtek a gépek, háttérben a hold elborzadt, fehér szemével. 
   - Az űrből jött elő - mondta az atya, feltámadt hallottai csontjának gyűrűjében, akik hamarosan megölik őt. - De előbújhatott volna akár a tető... a tető piros cserepei közül. 
   Az emberek az eget nézték. Látták az új fajt, pompás járműveiket, a sterilen csillogó, észszerű alakzatokat, mely lassan elszívta szellemüket földjük kérgét taposó porhüvelyükből. Aztán a szemük ismét a városra vetült, és ajkaik közül felszakadt az elragadtatás sóhaja, könnyű hangon, akár a szél. 
   A tömeg szétvált, a nemüket vesztett, elaszott emberek utat nyitottak az új királynőnek. 
   Hatalmas szekéren érkezett a lény, az alkotmányt tizenkét paripa húzta, hab tajtékzott az állatok szája szélén, vörös szemükön ott ült a hályog. A szekér oldalánál, mint boldog mostohaszülő, Elemér anyja ballagott, végtagjait s behorpadt mellét sipolyok s a vérbaj foltjai borították. A szájában valami gennyes felfúvódás lüktetett, amitől az arca egészen eltorzult; sebek lepték el a szemét is, csupán a bevérzett fehérje látszott. 
   A skarlát gyermek az oldalán hevert, s hatalmas szemei szinte szerelmes gyöngédséggel ragyogtak. Mégis, nyugtalan, idegen bölcsesség s értelem ült e tekintet mélyén. Teste halszerű oldalában, mint az ikrák, kásás húsba tapadt felbomlott emberi testek kavarogtak, akik koponyáján megfeszült a szétmállott bőr, szájüregük sikoltott, csontkezeik a kín görcsében rángva nyúltak ki, a reménytelenségben is megváltást remélve. Egyikük Elemér apja volt, akinek rothadt ínyén ott alvadt kollégája vére. Fekélyek nyíltak a gyermek lárvapuha bőrének felszínén, s mély üregek tátongtak alatta, ahonnan az őrület disszonáns zenéje ömlött. Egykor élt, kerékbetört szerencsétlenek, értelmetlen hadjáratok lassú halált halt áldozatainak megkínzott lelke kiáltozott a mélyből, máshonnan, a kitudjaholból, amelynek a gyermek teste csupán egy átjáró volt. De a borzalom vitustáncán túl ott ragyogott valami más is, amelynek a színe a tenger nyugodt zöldjének tűnt: de ehhez a zöldhöz még a szem sugara is csak áthághatatlan bugyrok feketeségén keresztül juthatott el. 
   - Isten - suttogta végül az atya, utoljára. - Őt láttam az összetört cserepek közt. A csónakot, mely zátonyra futott az évezredeken. 
   A szekér és a lovak eltűntek, a gyermek egyszerre ott tornyosult a főtér közepén, feje felett az idegen ármádia zászlóshajójával. 
   Vérvörös sugár nyalábja nyúlt le a térre, s megkezdődött az átolvadás. 
   Egy ifjú leány, utoljára, megtekerte a csípőjét, tiszta fogú nevetésének csillámzápora villant, lelombozó életörömébe és vad megindulásaiba rántotta az emberek felbomló lelkét; majd ő is kipukkadt, elolvadt az idő feltekeredő spiráljában, melynek legvégén ott gubbasztott, immár végső meztelenségével, a skarlát gyermek. 
   Egy vén alkoholista hajolt be végül butykos fejével a pusztulásba, s csak ennyit mondott: aha. 
 
 
5
 
És az atya most ott ült, görnyedt a zongoránál az űrállomáson, s fáradtan játszotta a Holdfényszonátát a műszerek vörös fényénél. Emlékek kavarogtak az agyában, mely a földtől elszakadva összeomlóban volt a magány súlya alatt. A kabin apró ablakán látta a föld csudakék gömbjét, amint a Mars haragos vörösébe fordul, s látta a hatalmas hajók árnyékát a kontinensek s az óceánok felett. Idő előtti tűzhányók, őslények s előemberek látomása táncolt könnyben ázó szemei előtt, s mikor elkezdődtek a becsapódások, sírva fakadt. Az idegen, pusztító meteorok csodálatosan szépek voltak, amint szivárványos csóvákat húztak, s elmerültek az odalenn tomboló lángtengerben. 
   Hát így ér véget álmaink tánca, gondolta az atya, aki érezte, hogy lassan kihűl a lelke, és a könnyek elapadnak. Tiéd volt az ország, uram. Tiéd a hatalom, és tiéd a dicsőség, mindörökké. Sohamár. 
   A lelke megfagyott, de ujjai tovább siklottak a billentyűk felett, játszották a szomorú, testetlen dallamot, miközben távolódni kezdett a földtől. Szemei belemeredtek a végtelen ürességbe, s a haldokló lelkek sikoltozása, mely eddig ott lüktetett a szíve közepén, elhalkult, akár egy rádióadás. 
   Minden halkult, távolodott, de az atya e némaságban, a súlyúkat vesztett érzelmek hiányának kellős közepén, megrettent a mindenség kínálta szabadságtól. 
   És lefékezett a bolygó halott roncsa körüli pályán. 
 
 
 
6
 
A kvadriplégiás, beesett szemű férfi, aki gondozója végigtolt a szupermarket csillogó, rendezett folyosóján, teljesen béna volt. Csak az agya volt képes gondolkodni, és csupán a szeme látott. 
   Tompultan bámulta a felébe tornyosuló árucikkek tébolyító sokszínűségét: rágcsálnivalók és csokoládék, ízletes húsok és puha héjú kenyerek, előrecsomagolt sajtok, kekszek, illatszerek, és olyan aromás fogkrémek, amelyek elvennék talán az állandó, rossz ízt a szájából. És alkohol. Borok az ország, a világ minden tájáról, száraz és édes, vörös és fehér, savas és lágy. És márkás és olcsó sörök, barna, világos, búza, és likőrök, pálinkák, whisky, rum, vodka... 
   Folyt a nyála. Nem tehetett róla, de szinte állandóan folyt a nyála. 
   Gondozója, akinek nem volt arca, mindig gondosan letörölte az álláról érzéketlen csontkezével. 
   S tolta tovább: végig a papírárukból emelt piramisok között, el a leértékelt lábbelik és konyhai edények állványai mellett, a száz meg ezer hasznos és haszontalan holmi között, amelyek mindegyikén rajta volt az árcédula. S mindig betette a kosárba, amit az oltalmába vett férfi kívánt, a férfi, akinek egy törött kereszt lógott a nyakában, s a kínlódás könnyei csorogtak. 
   Betette neki a kosarába a bort is. Vagy az ostyát. A férfi úgysem volt képes utánuk nyúlni. 
   Így vánszorogtak ők ketten, körbe-körbe a hatalmas, teljesen üres üzletházban, ahol mindent meg lehetett kapni, és semmi sem volt elérhető. A gondozó nem evett, nem ivott, nem szépítkezett, a férfi pedig nem volt rá képes. Ebben gondozója nem segített neki. 
   Valójában egyiküknek sem volt szüksége ezekre a dolgokra. 
   Így hát csak rótták a kérlelhetetlen köröket, hetek, hónapok, esztendők óta. Sosem tessékelték ki őket, de néha fizetniük kellett. Olyankor a gondozó odatolta a hordágyon fekvő férfit s a kosarukat a bolt egyetlen kasszájához, ahol egy halott lány ült, aki mindig mosolyogva fogadta őket. 
   A gondozó felpakolta az árucikkeket a szalagra, és a lány lassan, tűnődve, leolvasta a vonalkódokat. Valóban ráérősen dolgozott, néha egy nap is eltelt, mire végzett. Közben a boltban némaság uralkodott: nem szólt zene, még légkondicionáló motorja sem surrogott. Mindig meleg volt: meztelenek voltak hát mindhárman. 
   A végösszeg mindig ugyanakkora összegre rúgott, nem számított, mit vettek: s nem is volt soha több pénz a vevő számláján. A gondozó bankkártyával fizetett, s azt a pénztár mindig elfogadta. 
   A tranzakciónak ezen a pontján szólalt meg csupán a lány. S ilyenkor is mindössze egyetlen szót mondott: 
   - Hatszázhatvanhat. 
   A hosszú évek alatt, egyetlenegyszer próbált meg a férfi beszédbe elegyedni a lánnyal. Iszonyú erőfeszítésébe telt, hogy kinyissa a száját, de végül sikerült. Megkérdezte tőle, van-e gyermeke. 
   A lány hetekig nézett rá utána, s a férfi úgy érezte, végképp megőrül. A gondozója nem tolta tovább, vissza a borokhoz, sörökhöz, a zamatos italok legalább némileg hűsítő látványához, csak várt vele együtt, és a férfi úgy érezte, élvezi ezt. 
   - Volt - mondta végül a lány, és felállt, hogy a férfi láthassa szétszakadt altestét. - De elvesztettem. Megszültem, de elvesztettem. 
   Aztán, napokkal később hozzáfűzte: 
   - Mindent elvesztettem vele együtt. De maga is. Mindannyian. 
   A férfi sokáig a szemét sem nyitotta ki utána. A sokáig már nem lehetett tudni, meddig tart. Hetek, hónapok, évek... de végül a pupilla újra kitágult, hisz inkább a pokol látványa, mint a teljes sötétség. 
   Úgy érezte, fel kell készülnie az örökkévalóságra. 
   Felkészülnie arra, amire nem lehet. 
   S társa csak tolta, tolta őt a néma sorok között, a mennyezeti fénycsövek rideg, árnyéktalan fényénél, melyek holtsápadtra festették a bőrét, de tudta, az soha nem fog róla lefoszlani; tudta, hogy immár örökké ezt kell látnia, mert még ha a test porrá is lesz, miképpen lett abból, a szem nem, az nyitva marad, és látni fog, látni, látni. Örökre.
 
 
 
Hasonló történetek
5578
A Halál-sziget egy erdei tavánál egy húsz éves fekete hajú amazon lány és egy huszonöt éves magyar fiú fürdött. Bár ezt inkább nevezhetném „hancúrozásnak” mint fürdésnek. A fiú átölelte a nála húsz centivel alacsonyabb amazon lányt és megcsókolta...
4169
Nem kellett volna mondanom, mert ekkor rátapadt a nyakamra, és belémvágott valami éleset, ami a szájában lehetett... megint kérdezni akartam, hogy mit művel, de nem jöttek ki szavak a számon...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: