Bettani beküldött történetei

Hát, ez az idő is eljött! Íme történetem utolsó fejezete.

Hát újra ott voltam. A kerek teremben félhomály uralkodott, a falakra akasztott fáklyák épp csak pislákoltak, fényüknél a kőfal bordázata meg-megcsillant.
Nagyon nem akartam itt lenni. Már rég elmúlt éjfél, már angyalszárnyakon kellene repülnöm egy alacsony felhő felé... na jó, talán az angyalszárny túlzás, de akkor is...

Itt a 9. fejezet. Jó olvasást!

Hello! Itt a következő rész, jó olvasást!

Pillanatokon belül a levegőben voltam, és fülemet hegyezve próbáltam elkapni a hangokat. Ekkor egy másik démon repült el mellettem olyan hévvel, hogy az általa hozott szél kilendített stabil testtartásomból. Hamar megtaláltam újra az egyensúlyom, a mellettem elhúzó démont pedig rögtön felismertem hosszú, szőke hajáról.
Utánaeredtem, a szárnyaimat sebesen csapkodtam, hogy utolérjem. Sikerült behoznom a lemaradást és másodperceken belül mellette repültem. Tudtam, hogy merre tart. Ő...

Gyakran gondolok arra, hogy milyen lenne az életem, ha nem haltam volna meg olyan fiatalon. Úgy gondolom, hogy a húszas éveim elejére már benőtt volna a fejem lágya. Ha nem gyilkolnak meg, akkor fősulira vagy egyetemre járhattam volna, dolgozhatnék és akár családom is lehetne.
Lucas jutott eszembe, sőt a gondolataim nagy részét ő töltötte ki. Nem, nem tetszett nekem úgy, bár igen jóképű. Sosem tetszettek a kékszemű fiúk, Lucas szemei mégis rabul ejtettek. Egy pillanatra, nem többre......

Ha az ember felejteni akar, akkor mindenféle dolgot csinál a barátaival, szüleivel, ismerőseivel, csakhogy elterelje saját gondolatait. Kipróbál számára új dolgokat, szórakozik, esetleg alkot valamit, vagy csak igyekszik más dolgokról beszélgetni a barátaival.
Hát, a démonoknál nem így van...

Itt a következő rész, jó szórakozást!

"Miközben ezen gondolkodtam, észrevettem valakit. Egy ember állt a szemben lévő bérház előtt és engem nézett. Tekintete furcsa volt, mintha szánna engem.
Idegesen csapkodtam John vállát.
- Mi van? - kérdezte nem túl lelkesen.
- Azt mondtad, az emberek nem látnak minket, ő mégis engem néz - mutattam a férfi felé. John ránézett, majd újból az ég felé fordult."

A szárnyait kifeszítette és már repült is. Megfigyeltem a testtartását, térdeit behajlítja és finoman előredől. Leírt egy nagy kört úgy ötven méter magasan, majd könnyedén landolt tőlem nem messze. Szárnyait ismét leeresztette. Várakozóan nézett rám.
– Azt hiszem, most én jövök – nyeltem egy nagyot, majd futni kezdtem. Úgy gondoltam, első próbálkozásnál inkább nekifutok, mintha távolt ugranék. Úgy tizenöt méter után, hirtelen elhatározással elrugaszkodtam a talajtól...

– Roxane! – tárta szét a karjait és megölelt. – Már nagyon vártalak – látva zavarodott tekintetemet gyorsan hozzátette: – Ó, persze nem a halálodat vártam, hanem csak úgy téged… Na, mindegy… Üdvözöllek a Pokolban, Roxane!
– A Po… Po… - csak hebegtem, nem akartam elhinni, hogy tényleg a… a… szóval ott vagyok, ahol mondta… Ő. Még gondolatban sem tudom magam értelmesen kifejezni...