--

Hideg van.
Fázós. Valakihez odabújni vágyós. De vár- e valaki haza? Haza.
Vár- e valaki úgy, ahogy én szeretném, hogy várjon? Olyan lázasan, meghitten- örömtelin. Szavakkal és szavak nélkül. Tudatosan és tudattalanul. Szomjasan és kétségbeesetten…
Titkon vágyom. Hiszem, hogy így van. Hogy minden gondolata felém szárnyal, a múló percek lágy sóhaján át. S most egyedül bolyongva az elnéptelenedett utcán érzem testem minden apró pólusában szerelme melegét, ahogy áramlik felém védelmezőn- messziről.
Vajon ő tudja - e mit érzek?
Tudja - e, hogy annyira szeretem - szinte fáj - hogy zokogok belül. A nap minden percében szorosan ölelném magamhoz, de még azt is kevésnek érezném. Mert kevés is. Nem, nem lehet elég. Szétfeszít az érzés, és én tehetetlenül tűröm ostromát. Nem volt beleszólásom. - észrevétlen rabolta el a szívemet. Tiltakozni sem tudtam. Csak álltam egyedül utána nézve- mindenemtől megfosztva. Ahogy távolodott- tudtam- nekem semmim sem maradt.
De nem bántam- soha, hogy szerettelek. Akkor sem, amikor nem szerettél. Talán a nehéz időkben még jobban akartalak. Még kétségbeesettebben…

Fájdalmasan gyönyörű szerelmünk néz vissza rám a tükörből. Ott csillog a szememben, ott remeg minden elsuttogott szóban, minden mozdulatomban. Ujjaim régi ismerősként simítják arcodat, mégis újdonságként élem meg- ajándékként, hogy az enyém vagy.
Ezerszer és még annyiszor nekivágnék. Akkor is, ha jobban fájna. Akkor is, ha egy percig szeretnél. Akkor is, ha soha nem szeretnél... Megérné minden pillanat..
Hideg van, de mégsem fázom már. Hosszú utat tettem meg s tettünk egymás felé. Az elején nem volt semmi sem biztos.
Ma is csak az, hogy tudom - hazavársz.