A "" kifejezés eredménye:

Mond mit szeretnél tőlem!
Mond és hazudd újra!
Súgd a fülembe.
Nem számít, az igazság...

Valahol a reggeli elején járhattunk, amikor kopogást hallottunk az egyik ablak felől. Egy szúrós tekintetű gyöngybagoly kopogtatta az ablakot. Apám beeresztette az állatot. Az nem sokat tétovázott berepült a konyhába, és elém nyújtotta az egyik lábát. Remegő kezekkel szedtem le a zsinegről a levelet. Mielőtt bármit is szólhattam volna, a bagoly fontoskodva megrázta a tollait, majd kirepült az ablakon...

A gyökerek a régmúltba nyúlnak vissza. Itt a kor értelmezésénél természetesen nem történelmi időtávlatokban (évszázadokban) kell gondolkodni, az intervallum meghatározására az alapvetően helyes kifejezés gyanánt, az „emberöltő” lenne a korrekt kiindulási alap.
Tehát, valamikor, több évtizeddel ezelőtt, egy rendes, normális, szerető családban születtem és éltem...

Iván észrevette az állat nyakán és vállán lévő sebet, melyből kékeslila színű vér folyt. Furcsa érzés fogta el, de inkább egyre erősebben kapaszkodott a ló sörényébe, aki irtózatos sebességgel vágtatott az erdőben. A fák szinte elmosódtak Iván szemei előtt. A háta mögött hallotta, hogy valaki követi őket, de nemsokára elhalt a hang, és csak a ló patáinak dobbanását hallotta. Egy idő után a sebesség kezdett csökkenni, hallotta, hogy liheg az állat, a sebekből továbbra is folyt a vér......

Végigsimítom a hátad, megcsókolom a vállad. Összeszedem a ruháimat és elindulok felfelé. A lépcső tetejéről még visszanézek rád és a tengerre még egyszer utoljára. Mély lélegzetet veszek, hogy jól az emlékezetembe véssem a tenger sós illatát. Nem bírom tovább visszatartani a könnyeimet, patakokban folynak le az arcomon. Szaladok a ház felé végig a kis utcákon, rohanok el a helyről, ahol megtaláltam az igaz szerelmet, attól a helytől, amit ma végleg itt hagyok...

Hallgasd kérlek, kedvesem,
Ahogy hangosan ver szívem
Szíved ritmusára ma éjjel.
Hallgasd, s úgy bánts engem...

Cafatokba lelkem,
Beborítja az összes tetted.
Ölj,ölj!Te csak azt tudsz,
Bánts, bánts! Tőled csak az jut...

Bronz-vörös tompaság”

Szülőanyánk, mindennek otthona,
Kitaszított gyermekeid zsarnoksága.
Öreg vagy már, gyenge is,
Rád sem néznek gyermekeid...

Száraz falevél,
Amit fúj a szél...
Nem tudja, merre
és hol lesz a cél..

Hogyha hazatalál,
Rá senki nem vár...
Így úttalan utakon
repül tovább......

Csendesen nyugtázta magában, hogy a kezével ő még jól járt, mert lám, ennek a bajtársnak mellette az egyik lába hiányzik… tényleg a keze… erőtlenül felemelte karját, és odapillantott. Vastag kötés díszlett rajta, azon bizony nem látszott semmi. Maga mellé ejtette karját, s csak bámulta a feje feletti vászont… távolról ágyúszó dörgött, de nagyon halkan, talán már csak álmában, elmenőben…