Terra II.

„Bronz-vörös tompaság”

Szülőanyánk, mindennek otthona,
Kitaszított gyermekeid zsarnoksága.
Öreg vagy már, gyenge is,
Rád sem néznek gyermekeid.
Megtörve összeteszed két kezed:
“Rajtam már csak ti segíthettek!”
De minden hiába, nem hallják szavad,
Úgy érzik, nekik mindent szabad.
Szabad anyjukat holtig gyötörni,
Szabad a természetet halálig kínozni.
Mindig újabb istentelen emberek,
Egyre rosszabb fekete füstfellegek.
Anyagyilkosok, ide figyeljetek!
Ha Terra meghal, ti is semmivé lesztek!
Oda a kék ég, oda az azúr tengerek,
Nincs már kék bolygó, mind elvesztek.
Apró kockák a jéghegyek helyett,
Bűn szította harag hoz féktelen szelet.
Hanyagsággal elszórt ártatlan életek
Szenvednek a bűnösök helyett.
Öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő,
Az önző kapzsiság már nem mérhető.
De halljátok, kegyetlen szörnyszülöttek,
Egyszer eljön a nap, mikor már nem örülhettek!
Terra fellázad hálátlan fiai ellen,
S mindannyian elvesztek halálos dühében.
Megszűnt az alkonyi nap arany ragyogása,
Vért csorgat lassan a látóhatárra.
Az egyetlen ártatlan az életét adja,
Ha nem figyelünk vészjósló szavaira.
Zöld lombú erdőkből koromfüstös fellegek,
Tengerekből mocsár. Mind elvesztek.
Ismét térden állok, s fejemet lehajtva
Kérdezem: “Meddig bírod még, Terra?”