Kézfogás

A peronon csak kevesen álltak. Éppen csak, hogy hajnalodott, a tó melletti nádból pára gomolygott elő, aztán megült a sínek között. Itt-ott egy kosár mélyén tyúkok káráltak, asszonyok indultak velük a városi piacokra.
A levegő nem volt friss. A talpfákba szivárgó olaj jellegzetes szaga úszott mindenütt, különösen nyáron, amikor a száraz fadarabok csak úgy lehelték magukból ezt a gőzt; de most ősz volt, és a gerendákra telepedő dér torkukra fagyasztotta a bűzös gázokat.
Lassan megelevenedett a környék. Nemsokára be kellett futnia a hajnali vicinálisnak, és ahogy közeledett az idő, egyre több és több ember érkezett, nagy csomagokkal, vagy csak egy kézitáskával, hogy útnak induljanak.

Nem messzire a bejárattól egy család állt. Hatalmas pakkok voltak körülöttük mindenfelé, mindenféle tarka rongyokba kötözve, de még az asszony vállán is több batyu lógott. Meg egy kisgyerek. Alig volt több három hónaposnál, szinte elveszett a sok kacat között, amit édesanyja magával cipelt, fel sem tűnt volna senkinek, aki futó pillantással mérte végig. A közelükben álló férfi mégis, csak az anyja mellén kuporgó csöppséget figyelte. Kezét a mellette ülő vizsla fején nyugtatta, de szemével szinte rászívta magát a gyermek arcára. Volt ebben a vágyódásban valami szomorúság, ami ott ült szemei mélyén, ám arca merev és határozott volt, mint a bronz.
Szó nem esett köztük. Legjobban talán a kutya érezte a vibráló feszültséget az egész állomáson. Hiába tartotta kezét széles fején gazdája, fel-felpattant, és körbenyargalta a néma csoportot. Felugrált az asszonyra, loholt még egy kicsit az ember körül is, aztán mikor látta, hogy senki nem figyel, lihegve visszatelepedett a férfi keze mellé. De ott is folyton riszálta magát.
A hangtalan jelenetnek a gőzös vontatta kis vonat megjelenése szakított véget. Belezakatolt, belefütyült a csöndes hajnalba, magával vitte a gondolatokat, aztán megállt, és sűrű fehér gőzfelhőket eregetve várt.
A férfi megrándult.

- Nem gondoltad meg magad? – kérdezte az asszonytól, de az nem is válaszolt. Az odasiető kalauz segítségével éppen csomagjait pakolta az egyik vagonba.
A férfi szeme megvillant. Ajka vékony lett, mint a késpenge, egy lépést tett az asszony felé. Karját kinyújtotta, hogy megérintse a gyermeket, ám felesége fellépett a kocsiba.
- A papírokat majd kiküldi az ügyvéd. – mondta a férfinek. Tétován még állt az ajtóban egy darabig, mintha maga sem tudná, mit hoz a jövő, hová is tart. Végül a kalauz után fordult a vagon mélyébe.

A férfi állt, mint a cövek. Arca még mindig olyan volt, mint egy faragvány, semmiféle érzés nem látszott rajta. A mozdony füttyentett egyet, a szerelvény megrándult, végül lassan kidöcögött az állomásról. A férfi karja tétova búcsút intett a távozó vonat után, és csak nézte, ahogyan az utolsó kocsi is eltűnik egy messzi kanyarban.
Megfontolt léptekkel baktatott a szekérhez. Felkapaszkodott a bakra, füttyentett a kutyának, és meglegyintette a gyeplőt.
- Na, Szellő! – mire az öreg ló hátrafordította fejét, és döcögve megindította a kocsit. A fák lassan maradtak el mellettük, Gáspár csak gubbasztott a bakon, és hallgatott. Néha ismerős kocsisok jöttek szembe, olyankor megemelte a kalapját, de aztán újra csak görnyedt vállakkal ült tovább. Fejében gondolatok kavarogtak, mintha odabenn vihar tombolna, és vinné magával azokat, ahogyan az újságpapír foszlányait szokta. Hiába is próbált ő bármit tenni az ellen, ami történt. Mindig csak erre jutott. A féltékenység, ez a zöld szemű szörnyeteg, már gyökeret vert felesége lelkében. Hasztalan magyarázta neki, hogy az etetőket fel kell tölteni, körül kell járni a területet nem hallgatott rá. Sötét tekintettel gubbasztott a sarokban, némán, akár egy szfinx. Aztán ma reggelre már össze is szedte azt, amire szüksége volt. Gáspár nem szólt egy szót sem, csak ült és nézett, mint akit fejbevertek.
A szekér döccent egyet, majd megállt. Gáspár felpillantott, körülnézett. Ott álltak a Hertelendi-féle kocsma előtt.
- Hej, öreg betyár, hova hoztál? – fenyegette meg az ostornyéllel a lovat, aztán mire letette, meg is nyugodott. Szellő többet tudott akárkinél, és már akkor megérezte gazdája hangján a bánatot, amikor reggel elindultak. Gáspár megadta magát a sorsnak. A kocsiderékból egy nyaláb szénát dobott a ló elé, és megveregette a nyakát.
- Jól van, öreg cimbora! – mondta, ahogy ráborult a lóra.
Az ajtó előtt leverte csizmájáról a piszkot, nem is azért, mert olyan lett volna, hanem, hogy hallják, jön valaki. Benyitott, vastag füst gomolygott ki az ajtón, a kutya besurrant előtte.
Lehuppant egy székre, aztán rápillantott a melléje toppanó kocsmárosra.
- Egy liter vöröset, Marci bátyám. – mire az öreg csak bólintott, és indult, hogy kimérje az italt. Gáspár cigaretta után kotort a mellényzsebben. Ekkor látta meg a mellette lebzselő vizslát.
- Hát te? – vakarta meg a fejét, mert nem vette észre, amikor a kutya vele együtt beosont. A vizsla csak nézte, nagy szemekkel – Na, nem baj, feküdj csak be ide az asztal alá, talán nem vesznek észre.
A kocsmáros az asztalra koppantotta a kancsót.
- Köszönöm – nézett fel Gáspár, és mélyet szívott a cigarettából.
Belekortyolt a borba, elnyúlt a széken. Ahogyan fogyott a bor, úgy ültek el benne az ideút gondolatai is. Kipillantott az ablakon, amihez épp akkor vágott egy csomó levelet a feltámadó őszi szél…

***

Múlt az idő. Vérzivataros napok jöttek, és Gáspárt is magával ragadta a háború forgataga. Messzire került az otthontól, de harcolt becsülettel, ha nem is azért, amiért odavezényelték, inkább a saját becsületéért, az elmúlt boldogságáért. Aztán egy nap süvített a golyó mellette, mint már annyiszor máskor, de most olyan fájdalmat érzett kezében, amit eddig soha sem. Odapillantott, de csak azt látta, hogy bal kezéből ömlik a vér, szinte már nem is kéz volt az, hanem csak valami torzó. Szédülni kezdett, szeme elé karikák úsztak, és a földre hanyatlott. Tétován még érezte, hogy a hóna alá nyúlnak, aztán megszűnt létezni a világ…
Fehér vásznas kórházsátorban ébredt. Bágyadt volt és gyenge. Szemét körbejáratta a mellette lévőkön, de mindenütt sebesültek feküdtek, némelyek csendben tűrték a szenvedést, de mások ajkán nyöszörgés szüremlett át. Csendesen nyugtázta magában, hogy a kezével ő még jól járt, mert lám, ennek a bajtársnak mellette az egyik lába hiányzik… tényleg a keze… erőtlenül felemelte karját, és odapillantott. Vastag kötés díszlett rajta, azon bizony nem látszott semmi. Maga mellé ejtette karját, s csak bámulta a feje feletti vászont… távolról ágyúszó dörgött, de nagyon halkan, talán már csak álmában, elmenőben…

A gyógyulás először lassan, aztán egyre jobban hatalmába kerítette a sebesült végtagot. Ott érte a háború vége abban a fehér vászonpalotában. Nem sokáig üdült ezután ott. Bevagonírozták az egész sátrat, sebesültekkel, gyógyultakkal együtt, és hosszan döcögtek, amíg Pestre érkeztek. Sokáig visszatartották őket ott, míg végül megkapták az engedélyt, hogy hazatérjenek.
Gáspár a hazáig tartó úton tüzelő izgalommal várta szülőfaluja megpillantását, de amikor a vonatról leszállt, szomorúan látta, hogy a háború borzalmai a kis települést sem kímélték. A szomszédok, ismerősök elmaradtak valahol, velük együtt a régi arcok is eltűntek a múlt ködében. Óvatos léptekkel botorkált a régi házig, ám amikor a sarkon befordult, jobban szeretett volna visszaperdülni. A ház helyén csak egy kupac maradt, jelezve, hogy itt állt valamikor valami, amit egy ember otthonnak nevezett. Sokáig ült a romhalmaz tövében, végül elindult, hogy bejárja a falut…
Teltek a napok, a hetek, az évek, évtizedek. Gáspárból lassan Gáspár bácsi lett, aki már nem is vadőr, mint régen volt, hanem vadászmester az új vadásztársaságban. Keze alatt szépen nevelkedett és szaporodott a vadállomány, s szerették a fiatalok, az öregek pedig barátjukként tekintettek rá. Csonka kezével még éppen hogy meg tudta fogni a fegyvert a biztonságos lövéshez, és ha nem is túl gyakori, de annál szebb találatokkal örvendeztette meg szomszédjait társasvadászatok alkalmával.
Gyakran fogadtak cserevadászatra hegyvidéki vadásztársakat, akik csodálkozva nézték a mindenütt mozgó fácánok, és nyulak tömegeit, az Alföld asztal simaságú lapját. Gáspár örült a vendégek örömének, sok új barátság köttetett a jó hangulatú vadászatok alkalmával, de még inkább a vadászatok utáni beszélgetéseken.

Azon a reggelen egy új csoportot fogadtak a vadászház udvarán. Legalább húsz zöldruhás vadász fogadta kalaplevéve a vadászmester utasításait, aki furcsán pislogva tette meg az eligazítást, mert olyat látott, amilyet eddig még nem sokszor. A szél kezétől pirosra simogatott arcú férfiak között egy nyúlánk hölgy álldogált. Az öreg arcán tétova mosoly jelent meg az arcán, aztán tovább folytatta az eligazítást.
Amikor véget ért a vadászok köszöntése, és elindultak az első hajtásra, Gáspár odasodródott az elnök mellé, és halkan megkérdezte:
- Bandikám, ki ez a hölgy? Olyan ismerős nekem, de még soha nem láttam.
- Valamilyen orvosnő Kaposvárról. Állítólag félelmetesen jól lő, kíváncsi leszek rá én is. Na, és persze látványnak sem utolsó – kacsintott Gáspárra az elnök.
- Ugyan már, kérlek… - legyintett egyet a vadászmester, aztán elkurjantotta magát.
- A jobb szárny, tőlem harminc lépés távolságot tartva sorakozzon fel! – lengette meg a kalapját, és megállt fiatal nyárfa alatt. Lassan nyúlt ki a vonal a földút mentén, a kutyák ide-oda ugráltak gazdáik mellett, de a figyelmeztetésre fegyelmezetten ültek le azok lába mellé. Mégis látszott rajtuk az izgalom. Gáspár összehúzott szemekkel nézte a felállást. Néha meglengette a kalapját, ha valaki túl közel állt a szomszédjához, ilyenkor kiigazodott a sor. Hosszan kígyózott a vadászok sora végig a szántás mentén, aminek barázdái között nyulak lapultak, remegő szívvel várva a veszedelmet, aminek szagát már feléjük hozta a reggeli szél.
- Indulááááás! – görgött végig a kiáltás a vonalon, és a nagy, zöld kígyó vontatottan megindult a sáros, barna rögök között.

Gáspár csizmái alatt cuppogott a talaj, és éppen arra gondolt, hogy első hajtásnak éppen jó volt ez a sáros szántás, még mindenki pihent, amikor gyors dupla hangja szállt végig a tájon, és felpillantva még éppen látta, ahogyan egy nyúl karikázik a barázdák között.
-Bravó! – kiáltotta a sikeres vadász felé, aki éppen akkor emelte fel földről a kiszenvedett tapsifülest.
A lövés hangjára sűrűbben ugrottak a nyulak, Gáspár is meglőtt már kettőt, pedig negyed órája haladhattak. Átadta őket a mellette baktató hajtógyereknek, aki nagy örömmel vetette át azokat a vállán. Az öreg vadász kinyitotta a puskát, átvetette karján. Passziózák ki magukat a vendégek – gondolta, és figyelmesen nézte a hölgyet, aki tőle számítva negyedikként rótta az utat. Még nem sikerült semmit lőnie, az aggatékok üresen fityegtek oldalán.
Véget ért a szántás, náddal tarkított, bokros rész következett. A vonal megállt, hogy kiigazodjon, aztán lassan újra megindult. Hangosan tört a nád a csizmás lábak lépte nyomán, és a bokrok közül négyesével-ötösével keltek a fácánkakasok.
Gáspár enyhe izgalommal nézte a doktornőt, aki vállához kapta fegyverét, kiengedte kissé az előtte felkelt kakast, majd tüzelt. A kakas esetlen röpte megtört a levegőben, hosszú farka uszályként kísérte a zuhanó madarat.
- Szép volt! – integetett Gáspár a nő felé, aki visszaintegetett. Különös… - gondolta az öreg – soha nem láttam, mégis olyan ismerős… vagy talán találkoztam már vele valahol? – dünnyögött magára. Megkérdezem tőle. – döntötte el a kérdést, ám erre már nem került sor. A hajtás végén a vadászok kocsira szálltak, és ők külön autókra kerültek.

A következő hajtásokban az öreg a hajtók között haladt, a nő az elállók között maradt, és a hajtások végével sem tudtak szót váltani.
- No, majd este – nyugtázta magában Gáspár, és beállt a hajtósorba, mint már annyiszor.
- Gáspár bácsi, nincsen elfáradva? – kérdezte tőle egy fiatal vadásztárs, de Gáspár csak legyintett.
- Semmi ez, fiam. Készen vagytok? – kérdezte a mellette állókat. – Akkor gyerünk! – kiáltotta a messzebb várakozók felé, és megindult.
Sűrűn ugrottak lábuk előtt a nyulak, keltek a fácánok, szaporán szólt a puska a vadászok felől. Már lefelé hajlott a téli útján röviden járó nap. Ferdén tűztek a bágyadt sugarak, még lehetett látni, ez volt az utolsó hajtás.
Ahogyan Gáspár átkelt egy útjába eső mély árkon, szorítást érzett mellkasában. „Majd elmúlik” – gondolta, és megszaporázta lépteit, hogy beérje társait. Ám a fájdalom nem akart szűnni, inkább még erősebben tért vissza, annyira, hogy elfogyott a levegő, le kellett ülnie.
- Valami baj van? – futottak oda többen is, amikor látták, hogy Gáspár szándéka szerint leült, de inkább lerogyás volt az.
- Úgy szorít itt, benn… - lehelte az öreg, miközben jobb kezével szíve tájékára mutatott.
- Tessék inni egy korty vizet – nyújtották felé a kulacsot többen is, és Gáspár jólesően nyelte a hideg kortyokat.
- Mi történt? – sietett oda az elnök is. – Miért állt meg a hajtás? – kérdezte, de ahogy széttekintett, már tudta mit kell tennie. Gáspár félig feküdt a földön, többen körülállták, hogy támogassák.
- Berci! – füttyentette oda az egyik hajtógyereket. – Eredj a vadászokhoz, és keresd meg azt a doktornőt. Gazsi bácsi rosszul van. Mondd meg neki, hogy jöjjön, nézze meg.

Marci elnyargalt, az elnök egyre nagyobb aggodalommal szemlélte a mellette ziháló Gáspárt.
Kisvártatva odaért a doktornő. A férfiak bűvölten nézték a kalap alól kibuggyanó szőke fürtöket, de tétovázás nélkül távolodtak, amikor a nő a beteg mellé érve ezt kérte tőlük.
- Hogy van? – kérdezte legelőször, miközben ujjaival Gáspár pulzusát kereste.
- Rosszul… egyre rosszabbul – suttogta Gáspár, miközben félig hunyt pillái alól a nő arcát fürkészte.
A doktornő vizsgálódott még egy darabig, aztán a férfiakhoz fordult.
- A szívével van gond. Lehet, hogy szívrohama volt… - tétovázott egy pillanatig, de aztán magára talált. – Ki kell innen vinni szegényt – és már hajolt is le, hogy átkarolja az öreget.
- Hogy gondolta? – korholta az elnök. – Majd mi kivisszük maga helyett. Nem is bírnánk nézni, ahogyan cipekedik. Gyertek, fiúk – intett a többieknek.
Gáspár aléltan feküdt a karjaik között. A vadászatnak vége szakadt. A segítők az öreg vadászmesterrel, és a doktornővel együtt egy autóra kapaszkodtak, lassan, hogy a jármű minél kevésbé döcögjön, a vadászház felé indultak. Az öregnek jól esett az esti hűvös szellő, és a szorítás lassan ugyan, de enyhülni kezdett mellében. Mire a vadászházba értek már gyengéden tiltakozott is.
- Jobban vagyok, hadd köszönjem meg a teríték mellett a vadászatot. – suttogta.
- Szó sem lehet róla. Letetszik feküdni, megvizsgálom, adok gyógyszert, ha kell, végül majd valaki beszállítja a bácsit a kórházba – válaszolt neki azonnal a doktornő.
Gáspár csendes nyugalommal vette tudomásul a szavakat. Tűrte, hogy óvatosan bevigyék a házba, lefektessék az egyik heverőre. Segítői a doktornő kérésére távoztak, és csak ketten maradtak.
- Szeretnék kérdezni valamit… - kezdte Gáspár, de a hölgy leintette.
- Csak tessék pihenni. Kár minden szóért… - intette a nő, és táskájából tablettákat vett elő. – Tessék ezeket bevenni. Itt a víz is – és segített az öregnek lenyelni a fehér orvosságszemeket.
- Köszönöm – pihegte az öreg.

A doktornő lassan levetette róla kabátot, és a többi ruhadarabot is, majd hosszasan hallgatta a beteg szívverését. Nem tetszett neki. Az öreg arcára pillantott, ami sápadt volt, és kissé élettelen. Abbahagyta a hallgatózást, és az udvar felé indult, hogy kocsit kerítsen, ami beviszi Gáspárt a legközelebbi kórházba. Ahogyan ellépett az ágy mellől, megtorpant.
Egy fénykép hevert előtte, az öreg zsebéből esett ki, amikor levetette róla a kabátot. Lehajolt, felemelte, és a következő pillanatban az ágyra rogyott betege mellé. A régi, sárgás fotóról egy család mosolygott vissza rá, a férfi vidáman, a feleség kissé szomorúan, köztük pedig egy kisgyermek ült. Az asszony megbűvölten meredt a képre. Lázasan kutatni kezdett zsebeiben. Nagy sokára megtalálta, amit keresett.
Régi fényképdarab volt. Ugyanaz az asszony, ugyanaz a gyermek, éppen csak a férfi hiányzott róla: látszódott, hogy valamikor régen lángok nyaldosták az a papírdarabot, hogy eltüntessék az emlékeket…

A doktornő a beteg felé fordult. Mélyeket sóhajtva feküdt mellette az öreg. Nem is gondolva azzal, mi történhet, remegő kézzel Gáspár felé nyújtotta a két képet.
Az öreg vadász átvette a régi fotókat, és rájuk nézett. A következő pillanatban elernyedt a keze, a papírok egymással keringőzve hullottak alá. Könnyes szemmel meredt a doktornőre, aki szintén könnyeivel küszködve meredt vissza rá.
- Édesapám… - susogta a nő – és ráborult az öreg mellére.
- Kislányom… - zokogott Gáspár, s ölelte a nőt, ahogyan csak tudta.
Lassan csillapodtak le az érzések. Gáspár már nem is érezte, hogy rosszul van, a hosszúra nyúlt pillanat hatásosabbnak bizonyult, minden gyógyszernél…
A doktornő könnyek között mesélte el, mi is történt. Édesanyja már régen meghalt, amikor ő még csak egyetemista volt. Apját soha nem ismerte. Anyja azt mondta neki, édesapja régen meghalt a háborúban, ezt a fényképet, amit pedig most a kezében tartott, lebombázott házuk romjai közül kotorta elő. A lángok éppen a férfi képét emésztették fel... ám ő soha nem tudott belenyugodni abba, hogy apja mégis életben lehet. De hiába kereste, kutatta, mégsem tudott a nyomára akadni.
Gáspár csak feküdt, mint egy darab fa. Minden összeállt már benne, amit azóta gondolt, hogy meglátta a nő arcát. Nem is gondolt most semmire. Olyan jó volt ott feküdni, és ölelni azt, akit olyan régóta elveszettnek hitt.


A lehanyatló nap sugarai áttűztek az ablak előtt álló cseresznyefa mezítelen ágai között. Vastag stráfokat rajzolt a fény a falra, s egy tétova sugár betévedt a szobába is. Két ember fogta ott egymás kezét, s úgy tetszett, ez a fénysugár körbefonja azt a két kezet, hogy örökre összekösse őket, mert ezzel a kézfogással tervezett újra elindulni az a két ember az élet rögös, végtelen országútján…