Testvéri szeretet

TESTVÉRI SZERETET

A következő sorokban leírt történet a képzelet szülötte.
A szövegbe beleolvasva, külön magyarázkodás nélkül is mindenki számára világos és egyértelműen látható, hogy ezt valaki kitalálta, ez egy fikció. Ilyen napjainkban még egy elvetemült, gonosz családban sem fordulhat elő.
A kisemmizett fiú: Zobák
A kisemmizését intéző húga: Heléna
A legkisebb és körükből leghamarabb távozó hugica: Gerda
Valamint az események büszke haszonélvezője: Kormorán
Ha a történet részleteiben, bárki is hasonlóságot fedezne fel, egy általa ismert történethez, az csakis a véletlennek tulajdonítható!


A gyökerek a régmúltba nyúlnak vissza. Itt a kor értelmezésénél természetesen nem történelmi időtávlatokban (évszázadokban) kell gondolkodni, az intervallum meghatározására az alapvetően helyes kifejezés gyanánt, az „emberöltő” lenne a korrekt kiindulási alap.
Tehát, valamikor, több évtizeddel ezelőtt, egy rendes, normális, szerető családban születtem és éltem. Legalább is sokáig így hittem! Minket a szeretet vett körül. Soha nem feledem anyám megható szavait, melyet többször is igyekezett belénk sulykolni. Minden reggel, amikor pl. iskolába indultunk egy puszit kellett adni búcsúzásként. Ennek fontosságát nyomatékosította az intelem, miszerint minden alkalommal, még ha csak rövid időre is, távozunk, adjunk búcsú puszit a szeretteinknek, mert soha sem tudhatjuk, hogy találkozunk-e még.

Ez után a kis kitérő után folytatom a történetemet. A családban elsőként születtem, majd a sikeren felbuzdulva kisebb-nagyobb szünet beiktatásával követett két lány húgom.

Tehát mint már említettem elsőként megszülettem, a nevem Zobák lett! Két évvel később, majdnem napra, azonos időben született a húgom. A névadás tekintetében ő sokkal szerencsésebb volt, mert a jó csengésű Helena nevet kapta. Közben teltek-múltak az évek, mai szemmel tekintve mondhatnám, hogy különösebb események nélkül.

Már talán 6-7 éves is voltam, amikor született még egy húgom Gerda. Ő volt a picike, ezért mindenki szerette. Emlékeimben kutatva, még így utólag is, így látom. Teljesen biztos azonban mégsem vagyok a dolgomban, mert számtalan olyan részlet, amelyet a szeretet megnyilvánulásának tartottam a maga idejében, később más megvilágításba került. Talán ennek a téves felismerésnek volt köze ahhoz a szomorú eseményhez is, amelyet legkisebb húgom korai távozása jelentett.
Emlékeimet felidézve, egy nagyon szép, törékeny alkatú kislány jelenik meg képzeletemben.
Hogy miért nincs köztünk, miért távozott oly fiatalon, annak okát máig sem tudom!
Mivel, akkor már távol éltem a családtól, így a napi eseményekből kimaradtam. Ebben a történetben, senki sem kutakodott, aki meg tudta volna mondani, hogy mi volt a háttérben, az csak nagyokat hallgatott.

Én hamar elkerültem otthonról. Miután már a tizenéves kategória felső határa felé közeledtem, egy huszárvágással kiváltam a meleg otthon öleléséből és megkezdtem dicsőnek talán még sem nevezhető felnőtté válásomat. Elkerültem Budapestre. Munkahelyem már várt, azt előre megszerveztem. Korunk egyik, igencsak patinás híradástechnikai cégénél, az Orion gyárban kezdtem pályafutásomat.
Lakásgondomat, az akkortájt oly divatos „ágybérlet” nevű szállásfajta oldotta meg. Tehát még szobabirtoklási joggal sem rendelkezve laktunk egy akkori kollegámmal egy családnál.

Az indulás nyomorúsága, végül is árnyékként követett. Többé-kevésbé folyamatosan éreztem, - annak ellenére -, hogy nálunk nincsenek az Indiában szokásos, egy életutat véglegesen meghatározó kasztok, az én életemet mégiscsak a „páriák” sorsa jellemezte.
Mivel az elkövetkezendő évek, sőt évtizedek nem hoztak, különösebb, említésre méltó változást életemben, talán ezt az időszakot nyugodtan át is ugorhatjuk.

A történet záróakkordja, valahol 1996 környékén kezdett körvonalazódni. Ebben az esztendőben elvesztettem apámat, aki elég hirtelen, ahogy mondani szokás váratlanul elhunyt.
Temetését követően nem történt semmi, most gondolok itt, az ilyenkor szokásos hagyatéki eljárásra. Ez abban az időben nekem fel sem tűnt. Nem is tűnhetett fel, mert eszembe sem jutott olyan gondolat, hogy mint gyermeke, esetleg bizonyos örökösödési eljárásról kellett volna értesülnöm. Természetesen (ebben a történetben az a borzalmas, hogy ez „természetes”) ilyenről nem értesültem! Senki nem keresett meg, sem anyám, sem a húgom, de az eljáró hivatali szervek sem. Ez akkor nekem nem tűnt fel és a kérdés nem is foglalkoztatott.

Két évvel később elhunyt anyám is! Itt már egy kicsit még az előzőnél is furábban alakult a helyzet. Ugyanis a halálát a húgom teljesen titokban tartotta! Erről a tényről egyébként a mai napig hallgat a család! Az eseményekről később a falujukban lakó, más ismerősömtől, egy véletlen beszélgetés során értesültem. Most mondhatnám azt, hogy ezek után szinte természetes volt, hogy hagyatéki eljárásba itt sem vontak be a hivatalos szervek. Tudatlanságomnak köszönhetően még ekkor sem tűnt fel, hogy valami nincs rendben.
Azóta már bizonyos dolgokat másként látok, mert később a párom szülei is elhunytak. Az első meglepetés itt ért és igen csak elgondolkodtatott. Történt, hogy a temetést követően egy néhány hónap múlva értesítő levél érkezett, amelyben hagyatéki tárgyalásra hívták a páromat.
A fatantusz itt koppant először!
Érdekes, én ilyen értesítést sohasem kaptam. Már ekkor élnem kellett volna a gyanúperrel, hogy engem az ilyen eljárásokból valahogy rendre és szándékosan kifelejtettek!
Sem az apám, sem az anyám elhunytát követően nem kaptam értesítést a hagyatéki eljárásról, pedig úgy vélem akkor is ott lett volna a helyem, ha a szüleim valami miatt kizártak volna az örökségből. Mivel az ilyen ügyekben ma sincsen elegendő ismeretem, így nem tudom mennyire igaz az, ami hallomásból jutott a fülembe, hogy létezik valami olyan fogalom is, hogy „köteles rész”.

Azóta meggyőződésem, hogy ez ügyben valamiféle fondorlat következtében maradtam ki. Nem akarok olyasmire még gondolni sem, hogy itt valami csalás történt, sem arra, hogy a hatóság emberei összejátszottak bárkivel is, azért, hogy a nevem szóba se kerüljön, hogy úgy kezeljenek, mint nem létező személyt. (Pedig ez egy hihető verzió)
Hogy mi történt akkor, sajnos már soha sem fogom megtudni, mert az események óta annyi idő telt el, hogy még egy gyilkossági ügy is elévült volna.

Eddig nem szóltam még arról, miért ilyen izgalmas ez a kérdés és hogyan került ez az ügy a látómezőmbe. Eszembe sem jutott a szüleim halálából hasznot húzni, ezért valahogy kívül esett a napi érdeklődésemen, egyszerűen nem foglalkoztatott.
A szüleim ingó vagyona nem annyira az értékük miatt, inkább a személyes kötődés okán tett volna érdekelté. Voltak bizonyos bútorok, könyvek, de ami nagyon fájón érintett, volt az apám emlékei között, egy a második világháborúból megmaradt pilótatőr melyet, mint a család egyetlen fiú sarja, mindig közel éreztem magamhoz. Ezt a tőrt, mint jóval később megtudtam az én kedves húgom, az elsőként vitte el. Tehát, mint említettem voltak ingóságok, de nem szóltam eddig róla, hogy volt egy ingatlan is. A szüleim lakóháza! A dolog természetéből adódik, hogy ez már komoly anyagi értéket is képviselt. Nem hivatalosan, úgy értesültem, hogy a szakértői becslés szerint, mintegy 15-18 millió forint volt az akkori értéke!

Ma sem tudom, milyen úton, milyen módon, de ezt a házat csodálatosan kijátszották a húgom fiának. Ez egy briliáns csel volt és nagyon bejött! A fiú, – akit Kormoránnak neveznek - azóta is büszke szerzeményére, nem érez semmiféle lelkiismeret furdalást a saját családtagjának ily módon történő kisemmizése okán. Nyugodtan alszik a „megérdemelt” - hite szerint őt jogosan megillető - ház falai között és meg van győződve arról, hogy ő mindenben makulátlanul, helyesen és etikusan járt el.
A dolgok menetét illetően, lehet teóriákat felállítani, de egy tény viszont sok mindent döntő mértékben befolyásol, nevezetesen az, hogy anyám életének utolsó éveiben már csak foltokat látott! A testvéri szeretet okán még csak a feltételezését is sértőnek tartom, hogy bárki is olyan gondolatot forgasson a fejében, hogy lám ez egy kiváló lehetőség volt, arra, hogy az érintettel bármit aláírassanak, vagy bárkit (így akár engem is) előtte más színben tüntessenek fel.

Tehát ilyen előzmények után lettem szegényebb, egy fél ház értékével, illetve így lettek szegényebbek gyermekeim is, hiszen az én vagyonomat (ha lenne) Ők örökölnék. Természetesen ilyen gondjuk, egy kedves és szeretetreméltó unokabátyjuknak köszönhetően, nem lesz. Ezt a gondot a lelkiismeretes közeli rokon, a szeretet jegyében levette a vállukról.

Talán van a sorsnak valami iróniája, mert az igaz, hogy az én sorsom mostohán bánt velem, mert végül is, mégiscsak én lettem a kisemmizett családtag. Úgy tűnik azonban, hogy az engem megrövidítő, kapzsi húgomra is kimérte a megfelelő csapásokat. A saját családja kitúrta (talán nem ok nélkül) egy közösen megszerzett lakásból. Talán a sors intézte úgy, hogy a bátyja kisemmizése feletti öröme ne tartson túl sokáig, ezért az élete is rövidre sikeredett. Valaki azt mondta, az életben mindenki elnyeri méltó büntetését, csak idő kérdése! Közel sem biztos, hogy annyi öröme lesz a bitorlónak az „ellopott” örökség révén, amennyit egy lakóház birtoklása, egyébként – még ha nehezen is, de becsületes úton megszerezve - okozhatna.
Nem vagyok rosszindulatú, csak a keserűség facsarja a szívemet, e-miatt a mérhetetlen gátlástalanság miatt és meg kell mondanom, hogy nagyon kíváncsi lennék a történetnek a végére.

Én hiszek a sors igazságszolgáltatásában!