Egy szerelem hét napja

…Az utazástól fáradtan dőlök le a kanapéra. Azt hittem már sohase fogjuk megtalálni az apartmant. Egy hét a horvát tengerparton ennél kellemesebb nyaralást el se tudnék képzelni.
−Gyere ki az erkélyre, ezt meg kell nézned!− hallatszik Andi barátnőm kiabálása a ház másik végéből. Kikecmergek a kanapéból, és nagy nehezen elmegyek az erkélyig. Kinn lélegzetelállító látvány fogad a lábaim előtt a tenger a kis öblöt dombok ölelik körül a nap melegen süt de van egy kis szellő így elviselhető a forróság, egyszerűen imádom!
− Hmmm ez tényleg gyönyörű − mondom−, gyere menjünk egyet sétálni− és újult erővel szaladok be a házba átöltözni.
…A tenger nyugtató morajlását hallgatom és élvezem a nap melegét a bőrömön. Már vagy másfél órája kinn fekszem a napon, lassan ideje lenne megmártóznia tenger hűs vizében. Egy sóhajtással ledobom a fürdőruha felsőm, hiszen ez egy magánstrand úgyse jön ide senki, és öt perc múlva úgyis megyek a vízbe. Még öt per… Hangos csattanásra riadok fel, felülök, és álmosan pislogok körbe. Megfordulsz, és rám nézel. Szikrázó zöld szemeddel rám mosolyogtál, és én abban a pillanatban elvesztem.
− Ne haragudj. Felébresztettelek?− kérdezed kedvesen.
− Nem dehogy. Csak kicsit elszundítottam− hebegem zavartan.
− Több lehetett egy kis pihenésnél elég rendesen megégtél − mosolyogva a vállaimra mutatsz. Zavartan felkapom a törölközöm, fedetlen melleim köré csavarom.
− Eljönnél velem vacsorázni ma este? − kérdezed, hogy feletesd a kínos pillanatot, és én még mindig a zavartól vörös arccal bólintok.

…Reggel van, a madarak csicseregnek, a tenger nyugodtan hullámzik. Ínycsiklandó illat száll be a szobába. Lassan felülök az ágyban, és kisimítok egy tincset az arcomból. Meztelen testem köré csavarok egy lepedőt, és kibotorkálok a konyhába. Ott állsz a tűzhelynél, és palacsintát sütsz.
− Jó reggelt! − köszönsz hátra se fordulva
− Jó reggelt! − mosolygok. − Honnan tudtad, hogy jövök?
− Éreztem − megfordulsz, és a szemembe nézel tekintetünk összekapcsolódik. Nem tudok mit mondani, és hirtelen elfog a bűntudat. Mit tettem?
− Kérsz palacsintát? − kérdezed, és a rossz érzés, ahogy jött el is száll.
− Igen. Köszönöm.

…Épp fényképet készítek rólad. Mögötted a tenger vize csillog. Szellő fújja aranyszőke hajad. Hunyorogsz a szemedbe sütő naptól. Egyik lábadról a másikra állsz. Grimaszolsz, fintorogsz, csak hogy engem bosszants. Rám nézel, úgy hogy csak te tudsz, úgy ahogy csak egy szerelmes tud nézni. Lassan leengedem a gépet a szemem elől. Itt állsz előttem, egészem közel a szemembe nézel és végigsimítasz az arcomon. Megcsókolsz lágyan, puhán.

…Este van. Idegesen dobolsz lábaddal az asztal alatt. Kifújod a füstöt, és egyre gyorsabban pörgeted az öngyújtót az ujjaid között. Idegesen forgatod a fejed jobbra, balra, szemed engem keres. Tudom, hogy most fogok utoljára lemenni a partra hozzád, a partra, ami csak a miénk volt egy hétig, és nem tovább, hét csodás napig. Lassan elindulok lefelé a lépcsőn, nagy levegőt veszek, mosolyt erőltetek az arcomra nem szabad, hogy a ma estét beárnyékolja az elválás. Lassan óvakodok mögéd, két kezemmel átkarollak, és egy csókot lehelek a nyakadra.
− Ne haragudj, hogy késtem - mosolygok, és te visszamosolyogsz rám.
− Gyere, ülj le − mondod, és kihúzod nekem a melletted lévő széket. − Beszélnünk kell.
− Ne. Kérlek ne most − nem ülök le, idegesen járkálok jobbra, balra. − Ez az utolsó éjszakánk együtt, ne beszéljünk a jövőről. Csak a most van, nincs múltunk se jövőnk.
− De…
− Cssss. Nincs de. Szeretlek. Úgy szeretlek, mint még soha senkit, de kérlek, ne tegyük tönkre az utolsó óráinkat azzal, hogy a holnapon búslakodunk.

Látom rajtad, hogy szeretnél még mondani valamit, de megfogadod a szavam. Némán, egy szó nélkül felállsz, közelebb lépsz, kisimítasz egy kóbor tincset az arcomból, lágyan megcsókolsz. Végigsimítasz a nyakamon, melleimen, ujjaiddal lesodrod a ruha pántját a vállaimról. A csókjaid egyre szenvedélyesebbek lesznek, egyre hevesebben ölelsz, kapkodva bontod ki a ruhám kapcsát. Nekidöntesz a falnak, érzem meztelen hátamon a hűvös követ. Nem zavar, hogy bárki megláthat minket, ez csak még izgalmasabbá teszi az egészet, nem tudunk többé uralkodni a szenvedélyünkön. Letépem az inged, a gombok szerteszét gurulnak. Úgy szeretjük egymást, mint még soha szorosan magadhoz ölelsz, szinte már fáj, de nem érdekel. Soha, soha nem akarlak többé elengedni. Tested a testemhez ér, és egyre vadabban ölelkezve hajszoljuk a beteljesülést. Szívem vadul kalapál, és az egyre halkuló nyögéseink egybeolvadnak a tenger morajával. Majd kapáló szívvel, kielégülten omlunk a homokba, és egymást átkarolva alszunk el.

…Megint itt a reggel egy új nap. Kisimítom a hajadat az arcodból, órákig el tudnám nézni, ahogy alszol, de nem tehetem itt az idő, hogy összepakoljak. Végigsimítom a hátad, megcsókolom a vállad. Összeszedem a ruháimat és elindulok felfelé. A lépcső tetejéről még visszanézek rád és a tengerre még egyszer utoljára. Mély lélegzetet veszek, hogy jól az emlékezetembe véssem a tenger sós illatát. Nem bírom tovább visszatartani a könnyeimet, patakokban folynak le az arcomon. Szaladok a ház felé végig a kis utcákon, rohanok el a helyről, ahol megtaláltam az igaz szerelmet, attól a helytől, amit ma végleg itt hagyok.

…Már nem érzek semmit, csak ürességet, nincs bennem megbánás, sajnálat, vagy szomorúság, és ebben a pillanatban még azt a szerelmet se érzem, amiről azt hittem örök és múlhatatlan. Érzem, hogy emberek haladnak el mellettem, nézem őket, de nem látom az arcukat. Olyan érzésem van, mintha a reptér határ lenne két világ között az elmúlt egy hét, és az addigi korábbi életem között. Alig hallom meg a telefonom csöngését, remegő kézzel kotrom elő a táskám mélyéről. Ismeretlen szám.
−Halló! − ismerem ezt a hangot, és habár alig egy hete beszéltünk olyan mintha azóta évezredek teltek volna el azóta.− Drágám itt vagy? − kérdezi egy vidám férfihang.
− Igen − felelem elcsukló hangon
− Arra gondoltam, hogy kimegyek eléd a reptérre. Mikorra ér be a géped?
− Negyed nyolcra.
− Akkor ott találkozunk, és utána elmehetnénk kajálni valamit, elvinnélek egy késői vacsorára. Mit szólsz hozzá?
− Hát nem tudom, eléggé fáradt vagyok − mondom. Nem hiszem, hogy boldogan tudnék mosolyogni egy olyan étterembe, ahol nem akarok lenni egy olyan férfival, akivel nem akarok lenni.
− Menjünk el, hidd el, nem fogod megbánni, és van a számodra egy meglepetésem is.
− Jó, meggyőztél− mondom csak, hogy hamarabb szabaduljak. − Most mennem kell, szállunk be a gépbe. Szia.
− Ok. Várlak. Szeretlek.

Az utolsó szó ostorcsapásként ér. Ahogy a régi életemből beszélek valakivel, aki egykor sokat jelentett nekem, érzem egyre távolabb és távolabb kerülök tőled. Minden szóval egyre közelebb kerülök ahhoz a helyhez, amit régen otthonomnak neveztem. Itt most a végén az üresség mellé végtelen keserűség is társul, miközben egy könnycsepp gördül ki a szememből.