Történetek - 14.oldal

Kezdjük az elején... Megszülettél, fejlődsz, sok új dolgot megtanulsz, és tapasztalsz. Majd elindulsz életed útján. Van számtalan kis mellékút a fő utadon. Néha letérsz, elbuksz, visszatérsz. Tapasztaltabb vagy, de még mindig letérsz, elbuksz, visszatérsz. Van, akinek az útja egy úton van, a tiéden közel kerül hozzád. Van, hogy még kezedet is fogja, majd egyszer csak vagy elmegy egy mellékútra, vagy az ő útja lekanyarodik. Egyedül folytatod tovább...

„Mikor kint álltam a ház előtt. Figyeltem következő áldozatom, de megláttam őt. Olyan kicsi volt. Még zsenge hús. Éretlen, puha bőr. Gyönyörű szőke haja megrészegített. Első látásra beleszerettem. El kellett hoznom. Ő megadhatja nekem azt a kellemes érzést, hogy édes magas hangján sikolt fel az éjszakába.”

Üresnek érzem magam, mint holmi bábu. Marionett baba, akit ide-oda lehet mozgatni. Az életet hívom Bábmesternek, de az érzelmek azok, amik cibálnak s őrlik fel minden gondolatom. Ebben a pillanatban, mindennél nehezebb létezni. Nem akarok. Csak eltűnni, elbújni a világ elől. Egy vagyok a sok ember közül, de nem érzem magam annak. Kevesebbre tartom önmagam.

Eleinte nem is értettem, hogy miért futok, még nem fogtam fel teljesen, annyira felkavartak az események. Csak futottam és sírtam. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Az idő tökéletesen fedte a bennem rejlő kaotikus érzelmeket. Abban a pillanatban, hogy újra megláttam az arcát magam előtt, mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívemből…

- Elnézést, McGalagony professzor, én csak… elaludtam. – Lily tétovázott, aztán úgy döntött cselekszik. A Roxfort Expresszes ügyet még elhallgatta Remus kedvéért, de ami sok, az sok. – És jelentenem kell valamit, tegnap James Potter szerelmi bájitalt adott be nekem, és ennek következtében nyilvánosan megalázott, egy… - Lily a könnyeivel küszködött – egy fogadásért… egy zacskó mindenízű drazséért…

Álmodom… Az ágyamban fekszek, hideg testel, kimerülve. Fázom… Hirtelen csap le rám a sötétség. Mindent elborít, s nem engedi, hogy lássak. Mintha egyszerűen lekapcsolták volna a villanyt. De nem, ez teljesen más. Sokkal, élettel telibb. Érezni lehet azt a hideg csendet, ami betakar. Illata is van… Rózsa, liliom és még, valami, amit nem ismerek. Mintha egy vázának az alján lennék, gyönyörű virágokkal. De nem, ez csak a feketeség...

Sziasztok, Béla vagyok, a mutáns vérvámpír, aki egy nukleáris tóban történő pancsikálás következtében nem denevérré, hanem vérevő, vad, zabolázhatatlan és vérszomjas vérverébbé képes átalakulni, jobb napjain pedig vérszurikátává. Egen. Ez utóbbi formám nagyon félelmetes, múltkor még a tükör is berepedt tőle...

Négykézláb állok az ágyon, majd vállaimat a lepedőre eresztem. Fenekem az égnek mered, lüktető puncim vágyakozva csorgatja levét combjaim belső felére. Mőgém kerülsz. Türelmetlenül várok, amíg elhelyezkedsz. Hozzám érsz. Végre! Még nem hatolsz belém, csak farkad húzod le-föl résemben. Csináld! Csináld! Hörgök...

Fejem vállára hajtottam, és befúrtam az orrom a nyakához, mert érezni szerettem volna bőre illatát. Éreztem, ahogy magához szorít, majd elkezdett nyögdécselni. Kb. két perc szeretkezés után végigkarmolta a hátam, jelezve, hogy közel jár, és engem is vadabb tempóra ösztökélt...

- Óh, Marika
- Igen, Sándor?
- Semmi, csak örülök, hogy látom.
- Én is örülök Sándor. Mi a gond?
- Semmi, cak nézem milyen szép a ruhája... khmm
- Csak magáért.
- Ne mondja!
- De mondom Sándor!
- Hát ezt nem gondoltam volna magáról Marika, hogy miattam...
- Ah, Sándor maga még sok mindent nem tud rólam...