Történetek - 14.oldal

- Elnézést, McGalagony professzor, én csak… elaludtam. – Lily tétovázott, aztán úgy döntött cselekszik. A Roxfort Expresszes ügyet még elhallgatta Remus kedvéért, de ami sok, az sok. – És jelentenem kell valamit, tegnap James Potter szerelmi bájitalt adott be nekem, és ennek következtében nyilvánosan megalázott, egy… - Lily a könnyeivel küszködött – egy fogadásért… egy zacskó mindenízű drazséért…

Álmodom… Az ágyamban fekszek, hideg testel, kimerülve. Fázom… Hirtelen csap le rám a sötétség. Mindent elborít, s nem engedi, hogy lássak. Mintha egyszerűen lekapcsolták volna a villanyt. De nem, ez teljesen más. Sokkal, élettel telibb. Érezni lehet azt a hideg csendet, ami betakar. Illata is van… Rózsa, liliom és még, valami, amit nem ismerek. Mintha egy vázának az alján lennék, gyönyörű virágokkal. De nem, ez csak a feketeség...

Sziasztok, Béla vagyok, a mutáns vérvámpír, aki egy nukleáris tóban történő pancsikálás következtében nem denevérré, hanem vérevő, vad, zabolázhatatlan és vérszomjas vérverébbé képes átalakulni, jobb napjain pedig vérszurikátává. Egen. Ez utóbbi formám nagyon félelmetes, múltkor még a tükör is berepedt tőle...

Négykézláb állok az ágyon, majd vállaimat a lepedőre eresztem. Fenekem az égnek mered, lüktető puncim vágyakozva csorgatja levét combjaim belső felére. Mőgém kerülsz. Türelmetlenül várok, amíg elhelyezkedsz. Hozzám érsz. Végre! Még nem hatolsz belém, csak farkad húzod le-föl résemben. Csináld! Csináld! Hörgök...

Fejem vállára hajtottam, és befúrtam az orrom a nyakához, mert érezni szerettem volna bőre illatát. Éreztem, ahogy magához szorít, majd elkezdett nyögdécselni. Kb. két perc szeretkezés után végigkarmolta a hátam, jelezve, hogy közel jár, és engem is vadabb tempóra ösztökélt...

- Óh, Marika
- Igen, Sándor?
- Semmi, csak örülök, hogy látom.
- Én is örülök Sándor. Mi a gond?
- Semmi, cak nézem milyen szép a ruhája... khmm
- Csak magáért.
- Ne mondja!
- De mondom Sándor!
- Hát ezt nem gondoltam volna magáról Marika, hogy miattam...
- Ah, Sándor maga még sok mindent nem tud rólam...

Már többször mondtam nemet.
- A tested mégis igent mond.
- Persze, hogy azt mond, te hülye, de te csak a számra figyelj!
- Tudni akarom, hogy minden mást is úgy csinálsz-e, ahogy csókolsz?
- Remélem nem ezt fogod kitűzni éves célodnak - mélyre szívja a levegőt, és ki tudja, hány órányi incselkedés után szigorúan rám néz.
- Ez esetben úgy látom, nekem kell véget vetnem ennek a kellemes estének - Krisztusi arc, tényleg...

- Te levetkőztettél? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Muszáj volt. Nem akartam, hogy összegyűrődjön a ruhád, meg így kényelmesebb is.
- Aha.
Ennyit tudtam csak reagálni.
- De ha ez megnyugtat, előbb betakartalak, és utána bújtattalak ki a ruháidból.
- Ohh, milyen figyelmes – villantottam rá egy gúnyos mosolyt.
- Tudom, hogy szégyellős vagy.
- Még nem válaszoltál, hogy miért is kerültem az ágyadba? – kérdeztem érdeklődve.
- Azt...

– Andreas, miért jöttél ide? – kérdeztem tőle.
– Nem tudom – felelte, és lehajtotta a fejét. – Hiányoztál és látni akartalak. Erre eszméltem, és rögtön el is indultam.
Felsóhajtottam. Én is ugyanezt éreztem. Ha nem kezdek el gyengélkedni, tutira meg-keresem. Mi a fene történik velünk? Túl fáradt voltam, hogy válaszoljak, ezért csak mosolyogva bólogattam, csukott szemmel.
– Aludj.
– Kérlek, maradj itt – susogtam. Éreztem, ahogy ruhástól az ágyamra fekszik....

…tudom hogy valami egyre rohamosan közeledik. Igen. A felejtés. Én nem akarok felejteni én emlékezni akarok, újra és újra átélni minden egyes másodpercet újra és újra átélni mindent és szenvedni. Egyszer majd eljön az az idő, amikor otthon maradok, amikor nem sétálok ki az állomásra, amikor nem számolom tovább a másodperceket. Hiába…
De még emlékszem mire várok, még emlékszem mi hiányzik…
Még emlékszem...