Történetek - 14.oldal

Négykézláb állok az ágyon, majd vállaimat a lepedőre eresztem. Fenekem az égnek mered, lüktető puncim vágyakozva csorgatja levét combjaim belső felére. Mőgém kerülsz. Türelmetlenül várok, amíg elhelyezkedsz. Hozzám érsz. Végre! Még nem hatolsz belém, csak farkad húzod le-föl résemben. Csináld! Csináld! Hörgök...

Fejem vállára hajtottam, és befúrtam az orrom a nyakához, mert érezni szerettem volna bőre illatát. Éreztem, ahogy magához szorít, majd elkezdett nyögdécselni. Kb. két perc szeretkezés után végigkarmolta a hátam, jelezve, hogy közel jár, és engem is vadabb tempóra ösztökélt...

- Óh, Marika
- Igen, Sándor?
- Semmi, csak örülök, hogy látom.
- Én is örülök Sándor. Mi a gond?
- Semmi, cak nézem milyen szép a ruhája... khmm
- Csak magáért.
- Ne mondja!
- De mondom Sándor!
- Hát ezt nem gondoltam volna magáról Marika, hogy miattam...
- Ah, Sándor maga még sok mindent nem tud rólam...

Már többször mondtam nemet.
- A tested mégis igent mond.
- Persze, hogy azt mond, te hülye, de te csak a számra figyelj!
- Tudni akarom, hogy minden mást is úgy csinálsz-e, ahogy csókolsz?
- Remélem nem ezt fogod kitűzni éves célodnak - mélyre szívja a levegőt, és ki tudja, hány órányi incselkedés után szigorúan rám néz.
- Ez esetben úgy látom, nekem kell véget vetnem ennek a kellemes estének - Krisztusi arc, tényleg...

- Te levetkőztettél? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Muszáj volt. Nem akartam, hogy összegyűrődjön a ruhád, meg így kényelmesebb is.
- Aha.
Ennyit tudtam csak reagálni.
- De ha ez megnyugtat, előbb betakartalak, és utána bújtattalak ki a ruháidból.
- Ohh, milyen figyelmes – villantottam rá egy gúnyos mosolyt.
- Tudom, hogy szégyellős vagy.
- Még nem válaszoltál, hogy miért is kerültem az ágyadba? – kérdeztem érdeklődve.
- Azt...

– Andreas, miért jöttél ide? – kérdeztem tőle.
– Nem tudom – felelte, és lehajtotta a fejét. – Hiányoztál és látni akartalak. Erre eszméltem, és rögtön el is indultam.
Felsóhajtottam. Én is ugyanezt éreztem. Ha nem kezdek el gyengélkedni, tutira meg-keresem. Mi a fene történik velünk? Túl fáradt voltam, hogy válaszoljak, ezért csak mosolyogva bólogattam, csukott szemmel.
– Aludj.
– Kérlek, maradj itt – susogtam. Éreztem, ahogy ruhástól az ágyamra fekszik....

…tudom hogy valami egyre rohamosan közeledik. Igen. A felejtés. Én nem akarok felejteni én emlékezni akarok, újra és újra átélni minden egyes másodpercet újra és újra átélni mindent és szenvedni. Egyszer majd eljön az az idő, amikor otthon maradok, amikor nem sétálok ki az állomásra, amikor nem számolom tovább a másodperceket. Hiába…
De még emlékszem mire várok, még emlékszem mi hiányzik…
Még emlékszem...

Nem értette, mért nem bassza meg inkább, vagy szopatja le magát, neki kisebb erőfeszítésbe telne, a tagnak meg hát mégiscsak jobb lenne, hiszen Orsi, tudta magáról, elég ügyes lány mindezekben, nem szoktak panaszkodni rá. Mégis, a fickó csak ritkán gerjedt be annyira, hogy egyáltalán a bugyiját levetesse vele, akkor is leginkább csak az ujjaival sóhajtozott bele a lányba. Orsi már egész beleszokott a lakótelepi kurva szerepébe, és a lakótelep is megszokta, hogy ő a sarkon áll, időnként...

- Ezt már megbeszéltük – nézett unokájára szemüvege felett az idős nő. - Úgy lesz, ahogy mondom – folytatta. - Mr. Ginger igazán jó parti. Nem tudom, mi lehet ellene a kifogásod!

- Például nem tetszik a külseje – válaszolt.

- Na és? A külső még nem minden – okította unokáját. – Ami számít, hogy nagy vagyona van, ezenkívül háza Londonban. Évente egyszer elmegy Párizsba és Badenbe – sorolta kedvező tulajdonságait az idős asszony...

Élni szörnyű. Valahogy ez az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem. Egy kórházban fekszem, gépek pityegnek körülöttem. Két cső áll ki belőlem és szörnyen érzem magam. A szemem csukva van. Utálom a kórház szagát, de még a látványát is. Hangfoszlányokat hallok a szobám ajtaja elől. Anya és a doktor úr beszélgetnek. Nem értem miről, de lépteket hallok, majd ajtónyitódást. Lassan kinyitom a szemem. Látom, ahogy anya közeledik felém. Próbál mosolyt erőltetni az arcára, de nagyon nem megy...