Lehetetlen szerelem (1.) (HP fanfic)

1. fejezet: A Denem Kúria


- Biztosan be akarsz ide menni? – kérdezte tőlem Draco Malfoy a Denem Kúria előtt állva.
Én csak bólintottam, majd a pálcám segítségével elkezdtem aprítani a gazt, hogy komolyabb sérülés nélkül eljussak a házba.
Igen, határozottan be akartam menni. Végül is ez a ház az én örökségem. Attól, hogy apámnak nem kell, mert a mugli apjáé volt, nekem még szükségem lehet rá. Már úgysem néz rá senki. Csak rosszcsont gyerekek járnak ide, hogy gyújtogassanak az udvaron, vagy egy kicsit beljebb merészkedjenek. De őket is el lehet távolítani egy kiábrándító bűbájjal.
- Szerintem ez nem jó ötlet. – morogta nekem a szőke fiú, de mégis követett a ház felé.
- Kérdeztem a véleményed? Szerinted mégis hol lakhatnék, hogy az apám ne találjon rám? Nálatok biztos nem. – mondtam gúnyosan.
- Ez igaz, de biztos lett volna…
- Nem érdekel mi a véleményed Draco! Ebbe a házba kicsi az esélye, hogy apa beteszi a lábát, szóval számomra ez a tökéletes hely! – már kiabáltam a fiúval. Egész úton ezt hajtotta nekem. Akkor meg minek jött velem?

Draco csak sóhajtott egyet, aztán folytattuk utunkat a Denem házhoz. Biztos lett volna még egy-két szava, de inkább nem kötözködött. Okos fiú.
Ja igen. Az apa, aki elől menekülünk, nem más, mint Voldemort Nagyúr. Ő az apám. Sajnos. Bár néha igen jó megfélemlítő eszköz, ha közlöm a többi söpredékkel, hogy ki a drága apucikám. Sokkal kezesebbek lesznek. Az anyámról fogalmam sincs, hogy kicsoda, arra tettem fel az életemet, hogy kiderítsem. Ezért fogok szeptembertől a Roxfortba járni. Jipíáé!
De addig meg kell szállnom valahol és erre a megfelelő hely a nagypapi háza. Tudok helyeket választani, az biztos.

Lenyomtam a bronz kilincset. Az sötétbarna, termesz rágta ajtó hatalmasat csikorogva kinyílt.
Az egész házat sűrű pókháló fedte, nem lehetett semmit kivenni a rengeteg portól. Apám járt itt két évvel ezelőtt, azóta senki nem nézett ide be. Talán csak a haszontalan gyerekek.
- Suvickusz! – kiáltottam el magam, mire a por és a pókhálók lassan eltűntek. Pár perc múlva az előtér egész emberinek nézett ki. Ezt a ház minden szegletére alkalmaznom kellene. De egyedül nagyon fárasztó.
- Draco Drágám, segítenél nekem kitakarítani? – kérdeztem, közben kiskutya szemekkel néztem a szőke fiúra.
- Neeeem Adela, ki van zárva! Mi vagyok én takarítónő? – háborodott fel kedvenc halálfalóm.
- Nem kell felmosórongyot ragadnod. Varázsló vagy. Csak integetni kell a pálcáddal. – magyaráztam neki olyan fejjel, mintha egy értelmileg alulmaradottal beszélnék.
- Nekem erre akkor sincsen időm. Apám már biztos keres és megfolyt, ha rájön, veled voltam. – akadékoskodott tovább a fiú.
- Csak egy kicsit. Kérlek. – próbálkoztam és angyali tekintettel rámeredtem. Nagyot sóhajtott, majd elindult fölfelé.
- Enyém az emelet, tiéd a földszint. – mondta lemondóan és már szívta is fel a port a lépcsőről.
- Köszönöm, szőke herceg, majd valahogy meghálálom! – kiáltottam neki, aztán én is nekiláttam a takarításnak.

Még így is két óráig tartott, mire lakható állapotba hoztuk a szobát. Piszkosul elfáradtunk. Mind a kettőnk fekete ruhája tiszta por volt, az arcunkkal egyetemben. Fáradtan rogytunk le a nappali sötétzöld foteljébe. Egy pálcaintéssel beüzemeltem a kandallót. Bár most nem volt szükségünk melegre, mégis otthonosabbá tette az egészet.
- Apám megöl – nyögte fájdalmasan Draco.
- Ne félj, majd megvédelek – mondtam neki és rákacsintottam.
- Képzelem. Inkább nem kérek a védelmedből.
- Most mér vagy ilyen gonosz? Ez nagyon goromba dolog volt – tettetett sértődéssel elfordultam és kibámultam az ablakon. Az égbolt tiszta volt, ezernyi csillag sütött ránk. Még a Hold is benézett az ablakon.
- Nem goromba, csak őszinte. Mindegy, nekem most már tényleg mennem kell. Ha hazaértem elküldök egy házimanót, hogy gondoskodjon rólad – közölte velem.
- Rendben. Köszönöm. Aranyos vagy – mosolyogtam rá.
- Hagyd ezt a nyálas dumát! Jó éjt! – ezzel a végszóval már el is hopponált, így egyedül maradtam a hatalmas házban.

Elbűvölve néztem a kandallóban táncoló, narancssárga lángokat. El tudtak kápráztatni az élet apró örömei. Ezek is éppen olyan csodálatosak voltak, mint a nagyok.
ebben a pillanatban egy házimanó bukkant fel, közvetlenül előttem. Mélyen meghajolt aztán elkezdte mondókáját:
- Jó estét Úrnőm! Draco Úrfi küldött, hogy gondoskodjak magáról. Szolgálatára. – hajolt meg még egyszer.
- Mi a neved? – kérdeztem a kis manótól.
- Sila – felelte az apró lény.
- Üdvözöllek Sila. Gyere, megmutatom a konyhát. – mosolyogtam rá a manóra. Apámmal és a legtöbb aranyvérű varázslóval ellentétben, én nem néztem le a házimanókat. Jó, annyira nem imádom őket, de nagyobb tiszteletet érdemelnének, hiszen nagy bajban lennénk nélkülük. Mellesleg hatalmas varázserejük van, amit nem értem, miért nem használnak a zsarnokoskodó mágusok ellen. Na mindegy, ez az élet egyik nagy rejtélye. A sok másik mellett.

Sila pillanatok alatt készített nekem pár piritóst, amit mohón habzsoltam a hatalmas ebédlőasztalnál. Egész nap nem ettem semmit és ez a takarítás még a vésztartalékaimat is felemésztette. A nagy evészetben, nem egyszer a hajamat is sikerült bekapnom. Néha nagyon zavar, hogy hosszú a hajam. De rövid hajjal szerintem meg hülyén néznék ki.
A kaját leöblítettem egy nagy pohár teával.
- Köszönöm a vacsorát Sila, már farkaséhes voltam – mosolyogtam hálásan a manóra. Az meghajolt, majd leszedte a terítéket és nekilátott a mosogatásnak.
- Jó éjt Úrnőm – köszönt még nekem.
- Jó éjt neked is Sila – szerintem jól megleszünk a kis manóval.