Az út I. - Gyermekfejjel

Mindenkinek vannak kedves játékai. Minden gyermeknek. Például játék macijai, kisautói, vagy csak színes rongydarabjai – amelyektől soha nem válna meg. Bálintnak is voltak. Pontosabban egy: egy felnőtt-kéznél alig nagyobb, barna bundájú, piros pulóveres kis macija. Dörminek nevezte. Nagyon szerette; sosem hagyta otthon, ha elutaztak valahová, csak arra a pár órára volt hajlandó megválni tőle, amíg az óvodában – később az iskolában – volt. Dörmi mindig ott volt a feje mellett, a párnáján, ha aludt; az asztalán, ha leckét írt és a keze ügyében, amikor játszott. Semmi pénzért nem adta volna oda Dörmit senkinek.

Egyszer viszont kis híján tragédia történt. A család – Bálint szülei, öccse és Bálint – autóval éppen hazafelé tartott a nagymama vidéki házából, amikor egy enyhén lejtős, lassan kanyarodó úton gurultak lefelé. Mivel nem volt légkondi a kocsiban, az ablakokat félig leengedték, hogy valamennyi levegőhöz jussanak a forró, nyári délutánon. Bálint, szokása szerint, a kezében tartotta Dörmit; beszélgetett vele, mutogatta neki a gabonatáblákat. Mindig így csinált, ugyanis nem szeretett autózni. Gyakran rosszul lett a benzinszagtól, csak az út végét várta minden alkalommal. Váratlanul egy erősebb széllökés süvített be a nyitott ablakokon – a maci kicsúszott Bálint kezéből, átrepült öccse felett és kiesett a kocsi másik oldalán, az út mellé. Bálint természetesen hatalmas jajgatásban és siránkozásban tört ki; öccse, őt látva, szintén bömbölni kezdett, bár maga sem tudta, miért; apjuk csak a nyekergést és ordibálást hallotta, fogalma sem volt róla, mi a fene történt, így csak olyan száz méterrel odébb állt meg. Bálint azonnal ki akart szállni, hogy megkeresse elveszett barátját, apja viszont nem oldotta ki a hátsó ajtók zárját, mert Bálint a bal ülésen ült, és féltette fiát a szembejövő forgalomtól. Helyette inkább anyja szállt ki; visszasétált a „baleset” helyszínéig. Az apa ez alatt folyamatosan szidta Bálint öccsét, aki érthetetlen módon továbbra is folytatta a bömbölést és a kiabálást, nem kevés idegi terhet róva az apára. Bálint a tiltás ellenére is kikapcsolta biztonsági övét, hogy a csomagtartó ablakán át kinézve láthassa, mire jut az anyja. Anyjának majdnem tíz percébe is beletellett, mire megtalálta az elvesztett játékot.

- Hol van Dörmi? – kérdezte Bálint, mivel nem látta anyja kezében a macit.
- Itt van a zsebemben…
- Add ide!
- Mindjárt! Kicsit megnyugszik, akkor majd megkapod. Most jól érzi magát itt.
Ezzel a válasszal Bálint némileg megnyugodott. Utána még kétszer kellett megállniuk, egyszer mert az öccse rosszul lett, másodszor pedig benzint kellett venni. Igaz, a benzintank még félig volt – ezt Bálint is jól látta, apja nem akart tankolás nélkül nekivágni a maradék ötven kilométernek. Anyja ezalatt beugrott a benzinkút boltjába és vett egy-egy kakaós csigát a gyerekeknek; furcsa módon a nehéz, olajos édességtől mindig javult a közérzetük, ha autóban ültek.
- Dörminek megjött a kedve előbújni a zsebemből – mondta Bálintnak az anyja, és elővette a macit, akit gazdája örömmel ültetett az ölébe.
A macival minden rendben volt; az eséstől ugyan az egyik lába kissé csámpásan állt, de mivel nagymamája régen kiokosította, hogy a macinak nem fáj soha semmi, Bálint megnyugodott. Ez még hétéves korában történt a fiúval.

A másik esemény, amely miatt ez az első rész idekívánkozik, évekkel később esett meg, ugyanazon az útszakaszon. Hideg, ködös őszi nap volt. A nagymamánál voltak, ott töltötték az őszi szünetet. Bálint tizedik születésnapját ünnepelték. Az ünnepségen jelen volt Dörmi is, akit a fiú most is egész hazaúton magánál tartott. A hangulat jó volt, leszámítva Bálint öccsét, aki már négy órája azt nehezményezte, hogy Bálint először a macinak adott puszit és csak azután neki, majd a többieknek.
- Minek ő kapott először? – kérdezte már sokadszorra Bálintot.
- Mert szeretem és ő a kisebb – jött a válasz.
Ez az „ő a kisebb” gyakran védőpajzsként szolgált akkor is, amikor az öcsinek merítettek először a húslevesből és csak aztán Bálintnak. Az öcsi is gyakran próbált visszaélni vele, és az különösképpen nem tetszett neki, hogy most őellene használják fel.
- Jobb lenne, ha nem lenne a Dörmi – mormogta.
Ha Bálint valamin nagyon megsértődött, az az volt, ha rondaságot mondanak a macijáról. Az a maci soha nem ártott senkinek, senki nem bánthatja büntetlenül.
- Jobb lenne, ha te nem lennél – felelte mérgesen az öccsének, aki erre válaszul kikapta Dörmit bátyja kezéből, gyorsan letekerte az ablakot és kidobta a pillanatnyilag utált játékot az ablakon, az út mellé. A két fiú között feküdt a nagy utazótáska, amiben a család fontosabb holmijai voltak, így Bálint nem tudott cselekedni.
Szerencsére a szülők azonnal észrevették, mi történt. Gyorsan megállt az autó.

Először az apa az öcsit szólította fel, hogy vigye vissza a bátyja medvéjét, de mivel ő többszöri felszólításra is megtagadta azt Bálint maga ment ki érte. Korábban is megtette volna csak a szülőknek fontos lett volna, hogy az öcsi maga tegye jóvá a hibát, mert bármit is mondott neki a bátyja, ő kezdte a veszekedést. Bálintot már nagyfiúként kezelték bizonyos dolgokban, például már átmehetett egyedül a zebrán és kiszállhatott az autóból. Azonnal a baleset helyszínére ment és felkapta Dörmit, akinek – természetesen – semmi baja nem volt. Indult volna vissza a kocsihoz, amikor valami furcsát vett észre az egyik sápadt, félig már elkorhadt lapulevél mellett. Először egyszerű szemétdarabnak nézte, de ahogy jobban szemügyre vette, látta, hogy távolról sem nejlonzacskó vagy papír. Inkább valami rongyféle. Azért dukál annyi egy feltűnő, bordó rongydarabnak, hogy az ember közelebbről megnézze. A fiú lassan közelebb lépett, és meglátta, hogy az elhagyott tárgy egy maci – Dörmi! Legalább is annak szakasztott mása. „Dörmi testvére lehet – gondolta. – Őt sem hagyhatom itt.” Tudta, hogy tilos „szemetet” felszedni az utcáról, de eszébe jutott, hogy ha akkor ott hagyja kedves macijának testvérét a hideg, sáros árokban, később megbánja, ezért a játékot a kabátja zsebébe dugta, és visszament az autóhoz. Immár békésen, jókedvűen folytatták az utat és az öccse is megbékélt vele nagy nehezen, hogy Bálintnál a maci elsőbbséget élvez. Bálint viszont komoly aggodalmakkal szorongatta egyik kezében Dörmit, a másikban annak „testvérét”, akit azonnal elkeresztelt Dirminek, és a kabátzsebében rejtegetett. Az alapján ismerte volna fel ezer közül is Dörmit, hogy annak egyik oldalán egy kevésbé bolyhos szövet-darabbal volt megfoltozva a pulóvere. Amikor viszont ezt a foltot kitapintotta Dirmi ruháján is, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy bármi különbség is van a macik között.

Napokat kellett várnia, amíg végül egyedül maradhatott a két macival otthon; a szülei elmentek bevásárolni a kocsival, az öccse pedig átment videójátékozni a barátaihoz, mert azt beszélték meg a csoporttársaival. Bálint egymás mellé, az asztalra ültette Dirmit és Dörmit. Egy minimális különbséget az jelentett kettejük között, hogy Dirmi pofája kissé szélesebb volt és a lába nem volt egy picit sem csámpás – utóbbi „sérülést” Dörmi akkor szerezte, amikor még évekkel azelőtt kiesett az autó ablakából. Itt a fiú újabb hasonlóságot fedezett fel: a két maci bunda- és pulóverszíne teljesen egyezik, Dirmi csak sáros kissé, a miatt tűnt először sötétebbnek. Arra még volt ideje, mielőtt szülei hazaértek, hogy szappanos vízzel letisztítsa és hajszárítóval megszárítsa Dirmit. Ha a pofájukat és a lábukat nem nézte, így már végképp nem tudott különbséget tenni köztük. És mindkettőn ott volt a pulóverüket összetartó folt. „Nem létezhet kettő Dörmi! Belőle összesen egy van a világon – gondolta Bálint. Nagyon zavarba jött, most, hogy két szakasztott egyforma macija volt. – Az teszi őt különlegessé!” A két medve természetesen nem szólt, csak nézte hol az egyikük, hol a másikuk arcát, hátha felfedez valamit – egy apró, a felnőttek számára észrevehetetlen mosolyt, ami elárulja, hogy melyik az igazi Dörmi. Ekkor hazaértek a szülők, és Bálint visszarejtette Dirmit az iskolatáska mélyére, ahová még az öccse sem szokott benyúlkálni.
Azt már eldöntötte, „bárki” is a másik maci, őt is megtartja. Legalább már lesz „igazi” játszótársa az ő szeretett barátjának. Bálint a vacsoránál egy szót sem szólt, ami tőle merőben szokatlan volt, és csak nagyon későn feküdt le aludni. Alvásról persze szó sem volt.

A két kezében a két macit tartotta. Dirmi bundája egy kicsit keményebb és kopottabb volt, bár ez nem csoda, hiszen ki tudja, mióta várakozott ott az árokparton, hogy valaki arra vigye a testvérét. „Szerencse, hogy nem fázott meg – gondolta Bálint. – Nem baj, többé nem kell esőben ácsorognia.” Egész éjjel azon gondolkodott, hogy vajon – ezek után – melyikük az igazi Dörmi és melyikük lehet Dirmi? Nem szeretheti mindkettőt Dörmiként, még akkor sem, ha a rajtuk lévő foltok ezt sugallják! Bálint úgy érezte, valahogy ki kell derítenie, melyik melyik. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Egy hosszú-hosszú évekkel azelőtti eset, amikor Dörmi a pulóverén található sérülést szerezte. A nagymamájánál voltak és egyszer, amikor a nagymama kihamuzta a még meleg kályhát, egy apró. Parázsló fadarab kipattant a lapátból és Dörmi mellé esett, a padlóra. Nem gyújtotta meg a macit, de annyi ereje volt, hogy egy kis foltban kiégesse a pulóverét. A bundája nem égett meg, csak a pulóvere – amit egyébként le is tudott venni, ha „melege volt” – és az az égésnyom örökké ott maradt. Innen gondolta Bálint, hogyha eltávolítja a foltot a két maci ruhájáról, az igazi Dörmi pulóverén egy apró, égett szélű lyukat fog találni, a másik macién semmit. „Talán azért tett a Dirmi is foltot a pulóverére, hogy jobban hasonlítson Dörmire – gondolta. – Ők ennyire szeretik egymást.” Már késő este volt, tizenegy óra is elmúlt. Bálint öccse aludt, a szülei még tévéztek a nappaliban.

Bálint kézbe vette a két macit, és lábujjhegyen kiment a fürdőszobába, ahol anyja a kis körömvágó ollóját is tartotta. Elsőnek Dörmit ültette a „műtőasztalra”. Óvatosan átvágott pár szál cérnát és a maradékot kihúzta, hogy levehesse a foltot. Legnagyobb meglepetésére semmi égésnyomot vagy szakadást nem látott a maci pulóverén – ő tehát, akit évek óta Dörmiként szeretett, valójában Dirmi volt. Amikor a másik macin lévő foltot is levette és meglátta az égésnyomot, már nem lepődött meg túlságosan. Most már csak az a kérdés, hogy cserélhetett helyet a két maci és mindenek előtt mikor. Egyetlen lehetőség maradt: az, hogy amikor három éve Dörmi kiesett az ablakon, az árokparton Dirmi várta, és megállapodás szerint helyet cseréltek; most Dörminek kellett az árokparton várnia, amíg Dirmit arra nem viszik újból. Vagy máshogy történt: az anyja nem találta meg a kiesett Dörmit, és amikor bement a benzin-kút boltjába, ott vett egy másik, Dörmihez nagyon hasonló medvét, és őt mutatta be neki. Ez tűnt az elfogadhatóbb magyarázatnak. Anyja akkor vette csak elő a macit, amikor már kijött a boltból – a fiú tisztán emlékezett a megrázó nap minden pillanatára. Hogy biztos legyen ebben Dirmit a kezébe vette, Dörmi lábát pedig a nadrágja derekára akasztva, elrejtette Dörmit a háta mögé. Most már hangosabban, hogy hirtelen felbukkanásával ne ijessze meg szüleit, a fiú odament a nappailba.

- Hát te? Aludnod kellene már – mondta csodálkozva az apja, és mellette elnézve nézte tovább a meccset.
- Anyu – mondta Bálint, anyja kezébe adva Dirmit, - ugye ez a maci nem Dörmi?
Anyját láthatóan meglepte a kérdés. Még nem válaszolt. Sosem történt meg azelőtt, hogy a fia megkérdőjelezte volna kedves barátja személyazonosságát.
- Nincs rajta a lyuk – segített Bálint. Apja erre levette a hangerőt és szintén odafigyelt.
- Így van. Ez nem Dörmi – mondta szomorúan az anya.
- Mi lett vele?
- Nem találtam meg. Talán begurult egy lyukba vagy valami… Sajnálom.
- Ezt nem is tudtam – jegyezte meg az apa.
- Akkor ő Dirmi, Dörmi testvére – magyarázta Bálint és elővéve háta mögül a másik macit, őt is bemutatta. – Ez pedig Dörmi. Ott várt az árokban és amikor Dirmi kiesett, őt is megtaláltam és felvettem.
Szülein látszott, örülnek, hogy megkerült az igazi. Anyja kézbe vette Dörmit; látva, hogy szépen le van mosva és semmi baja nincs, megnyugodott. Koszos macit nem adott volna a fia kezébe, előbb mosógépbe tette volna – de erre nem volt szükség.
- Majd varrd meg légy szíves a pulóverét – mondta Bálint Dörmire mutatva, és anyja kezébe adta Dirmit is. – Most veletek alhatnak… Így Dirmi titeket is megismerhet.
Bálint ment aludni. Nagyon boldog volt, hogy kiderült az igazság – és hogy ő egyedül derítette ki, mi történt annak idején Dörmivel. Dörmit onnan ismerhette meg, hogy kicsit szélesebb a pofája és folt van a pulóverén; Dirmi lába pedig kissé csámpás.

Így hajtotta végre Bálint első oknyomozói munkáját. Jelentéktelen, ámde neki fontos ügy volt ez. És innentől fogva már öccsének is lett egy macija, tudtak együtt játszani. Bálint pedig ettől a naptól fogva nagyon szeretett nyomozni.