Regények - 126.oldal

- Olyan karikás a szemed. Már megint egy rém álom?
- Nem is tudom, olyan valóságosnak tűnt. Képzeld, … - de ekkor elhallgatott. A barátja mögött megjelent az álom harmadik szereplője.
- Biztos már megint Lilláról álmodott. Most mi történt vele? Még élt? Vagy épp most halt meg?...

Én legalábbis megszerettem őt. De ő, mindenáron menekülni akart. A suliban még hónapokkal később is az terjengett, hogy én meg ő, milyen konfliktus-helyzet. Na majd, ebből hogy jön ki, ekkora slamasztikából. Mindig azt „hirdettem”, hogy amit meg akarok szerezni, azt megszerzem. De valójában nem is akartam visszaszerezni őt...

- Nem halt meg! Bennem tovább él. Igaz, most elköltözött, de nem halt meg. Emlékszel, mikor elvesztettem, pontosabban eldobtam magamtól (még legelőször!) utána elkezdtem verseket írni. Kiírtam magamból a bánatot, a fájdalmat, azt hogy mennyire hiányzott … Nem, ti nem tudtátok ezt megérteni, azt hittétek, hogy megőrültem, csak meg írtam neki egy levelet azért, mert akkor este úgy éreztem, hogy megbántott. - hadarta a fiú, mindketten tudták, hogy ezzel olyan emlékekről beszélnek, melyek...

- Foglalj helyet! Hamarosan megérkeznek a többiek, addig gondolkodj, hogyan mentsd ki magad! Egy tolvaj mestere a hazudozásnak, biztos kitalálsz valami jó dumát. Bár van egy sejtésem, hogy a te helyzetedben most ez sem lesz elég. Bűnöd nagyon súlyos, ezért egy jól tálalt kis beetető szöveg sem segíthet rajtad, hiába vagy ekkora szakértője a bőrödet mentő kis lódításoknak. Talán jobb, ha mégis őszinte leszel...

Fájtak az emlékek, jobban, mint a hátán vérző sebek. A szép és a rossz emlékek egyaránt. A szépek a könnyfakasztó nosztalgia miatt, a rosszak meg más miatt. Az ígéretét végül mégsem tartotta be, apja halála után fél évvel megszökött a kolostorból. De ennek így kellett történnie, Johnnak ez már nem fájhat és fia pedig olyan útra terelheti életét, mely helyesnek ígérkezett. Tavaszodott, láncaitól megszabadulva útban volt hazafelé. Woodcastle, amely maga az Otthon, a Béke és a megvalósuló...

- Ó, szóval rangos személlyel van dolgom. Woodcastle püspöksége mindig is híresen nagy adományokat kapott. A verebek legalábbis ezt csiripelik. Jól csipogták a fülembe a kis madárkák, igaz?
- Valóban kiváltságos személy vagyok. A birtoknak az egyharmada az én kezemben van. Sokat köszönhetek a Matthews családnak. Olyan jók hozzám. És minden elődömet is tisztelték. Az Úr áldja meg őket! - válaszolt a jó színészi képességekkel megáldott püspök modorosan...

- Elment. Azt írja: „Elmegyek, mert tudom, hogy úgy is el fognak küldeni. Visszamegyek Londonba, de nem az árvaházba. Nem mernék Mary nővér és Maria nővér szeme elé kerülni ezek után. Ne keressetek meg, mert úgy sem segíthettek. Sajnálom, hogy el kell, hagyjalak titeket, mert ti vagytok a világ legjobb barátai, de így lesz a legjobb.” Mindenkinek írt külön pár sort...

Elbújtam a folyosó sarkán, így csak a hangotokat hallottam, de mikor Pet valami Lolának szólított téged, eléggé meglepődtem, és kinéztem. Láttam, hogy ott áll Pet nekem háttal, de te szemből látszottál, és majd elájultam, mikor láttam, hogy milyen hosszú a hajad. Akkor jöttem rá, hogy te lány vagy...

- Ígérd meg fiam, hogy megbízható kezekben lesz Woodcastle a te személyedben. Ragaszkodj eddigi elveinkhez. A barátság a legfontosabb mindenkivel. A jobbágyok érzik, hogy szeretjük és megbecsüljük őket. Továbbra is érezzék ezt.
- Minden úgy lesz, ahogy eddig. Woodcastle felett mindig tündökölni fog a nap.
- Ez a beszéd William. – mosolyodott el az öreg John. – Most már nyugodtan megyek...

Lola kezet fogott Dan apukájával és anyukájával is. Közben Tom szülei is ideértek. Tom is bemutatta a szüleinek Őket. Már csak Rupert hiányzott. De nem kellett túl sokat várni, mikor sietős léptek zaja hallatszott a lépcső felől, és megjelent Rupert, akin fehér ing, fekete nadrág és fekete zakó volt. Haja be volt zselézve. Lolának majd leesett az álla, hogy Rupert milyen csinos, és helyes így. Petnek alaposan rá kellett lépnie a lábára, hogy becsukja a száját...