A Sas gyermekei 2. fejezet: Tépett szárnyú Sas 1. rész

A szoba kis ablakából látszottak a derült, kék égen röpködő károgó varjúcsapatok. Tudták, hogy itt a tavasz. Nekik el kell vándorolniuk az északi tájakra, ahol az új évszak langyos sugarai nem érik őket. Az Örök Hó birodalmába indulnak el nemsokára. Ott megvárják az időt, míg visszatérhetnek.

Az áprilisi nap fénye bevilágított a helyiségbe. Szűk kis szerény szobácska volt. A tölgyfából készült ágy és pici ruhásszekrény közvetlenül egymás mellett a sarokban volt elhelyezve. Az ugyancsak tölgyből összetákolt faasztal az ablak elé volt tolva. Innen pompás kilátás nyílt a szántóföldekre, az ligetes-mezős szelíd síkságra és a távolban kéklő hegyekre. Az asztalnál ülő fiú fiatal szíve oda, az ormok közé vágyott. Úgy érezte, mintha ezernyi bilinccsel lenne lebéklyózva. Növekvő szárnyait mintha letépték volna. Hatalmas tervek, csodálatos célok, óriási álmok lebegtek előtte. Magasztos eszmékről, hősiességről, az életüket az emberek védelmezésére feltett lovagok tetteiről álmodozott egész nap. De álmaiból állandóan vissza kellett térnie a rideg valóságba.

Egy behemót, hatalmas kódex feküdt előtte az asztalon. Már három órája fölötte ült, de ezekben a percekben úgy érezte, nem bírja tovább. A latin betűk mint valami hangyaboly, összemosódtak előtte. Mindig is érezte magáról, hogy nem a kolostori élet való neki. Ezt az iskolát úgy élte meg, mint az álmoktól való megfosztottság tétlen börtönét, mely Madárlelkét nem engedi szabadon szárnyalni a végtelen horizontok felé. Borongós gondolatai társaságában töltötte a hosszú, téli hónapokat. Most, az áprilisi fények és a távolban kéklő őserdőkkel borított ormok látványa végképp megérlelték benne a szándékot, hogy végre kitörjön innen, és annak a célnak szentelje életét, melyet ő fontosnak tart. Nem érdekelte többé a merev szokásjog. Csak a Küldetés, melyet magáénak érzett és melyet mindenáron meg fog valósítani. Ezen elmélkedése közepette a régi, kopott ajtó nyikorgását hallotta. Valaki belépett a szobába:
- Kész vagy, Jack testvér? – kérdezte egy szigorú hang gazdája. – Bizonyára, hiszen lassan ebédidő van. Itt az ideje a kézmosásnak. Természetesen előtte kikérdezem a tanultakat.
- Nem vagyok még készen, tulajdonképpen a legelejét is alig tudom Robert apát – válaszolt Jack szenvtelenül.

A barnacsuhás negyvenes évei közepe felé járó, feje búbján ugyanúgy leborotvált fekete hajú, barátságtalan arcú, termetes, magas, izmos férfi zöld szemei villámokat szórtak, de halkan és kimért artikulációval szólalt meg:
- Ismételd meg, nem hallottam jól! Azt mered mondani, hogy nem teljesítetted a ma délelőttre kijelölt feladatot?
- Igen, azt merem mondani – mondta határozottan a fiú bátran állva a szerzetes haragos tekintetét.
Az egyházfi vagy egy percen keresztül mereven bámulta a gyereket, majd feszélyező tettetett nyugodtságával újból megszólalt:
- Ugye tudod, ez mit jelent?
- Tudom, hát – hangzott Jack válasza, aki arcán egy pillanatra sem mutatta bárminemű félelem jelét.
A szerzetes egy vékony fapálcát vett elő zubbonyából:
- Állj ide! – tessékelte maga mellé csontos ujjaival mutogatva, még mindig nyugodt halksággal.

Az engedelmeskedő fiú hátán felcsattant az első ütés, mely rettenetesen fájt, ennek ellenére ő csendes szívósággal tűrte. A tizedik után hátán kicsordultak az első vércseppek, melyek lefolytak a földre. Még mindig szilárdan állt a földön összeszorított foggal. A barát nem hagyta abba az ütlegelést, némán kínozta tovább saját diákját, akit pont az egyház és a szerzetesi iskolák küldetéséről szóba jövő oly sokat hangoztatott emberségességre kellett volna tanítania a tudományok mellett. Ehelyett azt élvezte, hogy naponta lelki és testi gyötrelmet okozhat neki. A huszadik botütés után hirtelen véget ért a kínzás, ugyanis léptek hallatszottak odakintről. A szerzetes gyorsan elrakta pálcáját és kisietett az ajtón, melyet jó erősen bereteszelt kívülről, megakadályozva a szoba elhagyásának lehetőségét. Erejének és szívósságának köszönhetően a még álló Jack rettenetes fájdalmat érzett, hátát sebek tucatjai borították. Összes megtört ízülete pihenni akart, az ágy ott volt előtte. Nagy volt a kísértés…

Másodperceken belül ott feküdhetne a puha ágyban… De NEM! Itt többé nincs maradása, a kegyetlenség és elnyomás fészkében. Az igazi lovag minden fájdalmat elvisel, ha a Küldetésről van szó. Ki kell jutnia innen. Ekképp gondolkodva a szekrényhez vánszorgott. A szerzetesi csuha minden mozdulatánál hozzásúrlódott a szinte elviselhetetlen fájdalmat okozó vérző sebekhez. A bátor és kitartó fiatalember egy perc múlva már mégis hosszú, vastag len kötéllel állt a nyitott ablak előtt, melyen szinte benyúltak egy vastag ágú almafa ágai. Jack ezt kihasználva a kötél egyik végével körbetekerte magát, vigyázva, hogy ne érjen hozzá az égő sebekhez, a másik végződést pedig az egyik közeli ághoz kötötte jó erősen.

Kikémlelt, senkit nem látott az odalenti gondozott, szabályos téglalap alakú gyümölcsöskertben és a mellette elhelyezkedő most még kopár áprilisi szántóföldön. Minden kész volt a meneküléshez. Erőt vett iszonyatos fájdalmain és lábait a kötél köré kulcsolva megkezdte a leereszkedést. Izmos karjai könnyen belekapaszkodtak a kötél felületébe, de ez a jócskán húsz méteres út a magasból a felszín felé mégis rendkívül keserves volt. A zubbony továbbra is hozzásúrlódott hátához, ez iszonyatos fájdalmakkal járt. Emiatt egyszer szó szerint meg kellett állnia, és szabályszerűen lógni saját súlyát tartva, hogy a ruha addig se irritálja a sebeket, amik persze ilyenkor is fájtak, tehát ez a néhány másodperc sem hozott megkönnyebbülést, és bármennyire is edzett ember volt, senkinek nem bírják sokáig izmai az ilyen jellegű akciót. Tehát folytatnia kellett a mászást. A hátába nyilalló fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt. Ezek a percek örökkévalóságnak tűntek számára. De ő csak ereszkedett lefelé.

A kitartás meghozta gyümölcsét. Nagy megkönnyebbülést érzett, mikor két lába végre újra a földet taposta. A megnyugvás ellenére a sebek égetően nyilalltak. Vasakarata azt diktálta, hogy győzze le a kínokat és induljon. Nincs vesztegetnivaló ideje, rövid időn belül minél távolabb kell jutnia a kolostortól. A szerzetesek bármikor utána jöhetnek. Kitartó és elszánt ember lévén minden tartalék erejét összeszedte és sajgó háttal elindult a széles szekérúton. Csak nehézkes és lassú léptekkel tudott haladni. Szíve erősen és gyorsan kalapált, olyannyira, hogy saját füleivel hallotta. Percenként hátrapillantott idegesen, félve attól, hogy néhány csuhás máris a nyomában van. Egyelőre senkit sem látott. A fátlan, nyílt, zöld legelőkön sem látott sehol mozgást. Nyugtalansága ennek ellenére nem múlt, egészen addig, míg még látszottak a rendház falai.

Szerencsére az országút hamarosan éles kanyart vett, és az apátság legelőit bokrokkal sűrűn benőtt pagony váltotta fel, melyet elvétve néhány vastagtörzsű tölgy is díszített, bár elsősorban a lágyszárúak uralkodtak a vidéken. Mindenesetre a növényzet elegendő volt ahhoz, hogy a terepszínű öltözéket viselő személyeket jól elrejtse. Jack ezt ki is használta. Balra letért az országútról, melyet nem érzett biztonságosnak, hiszen túl széles volt és könnyen észrevehették volna rajta. A sok esőnek köszönhetően a szinte ember nagyságúra nőtt még levél nélküli barna ágú bokrok között az ugyancsak barna ruhás fiú beleolvadt környezetébe.

Hangtalanul surrant az ágak között. Ismerte az erdőjárás minden módját, tudta, hogyan emelje lábait, ha a rejtőzködés volt a cél. Szerzetesi neveltetése ellenére az iskolaszüneteket mindig Woodcastle várában töltötte. Apja ott sok mindenre megtanította, melyet egy lovagnak tudnia kellett. Vadászatra, az erdőjárás csínjára-bínjára, lovaglásra, úszásra, kardvívásra. Fogékonysága és talpraesettsége révén szinte ugyanolyan szinten elsajátította ezeket a dolgokat, mint egy elsőszülött, hivatalosan is lovagnak nevelt gyermek.
Mindig is ez állt hozzá közelebb. A kolostorok bezárt világa távol volt lelkétől. Az iskolában eltöltött több, mint másfél év alatt tapasztalt merev szokásjog és a rettenetes büntetések elrettentették a papnövendék léttől. A szándék, hogy egyszer kitör jó pár évig csak gondolat maradt, de ma a kegyetlen apát fenyítésével az utolsó csepp is betelt a pohárban. A tettek mezejére kellett lépni.

Jó tájékozódó képességének köszönhetően nagyjából érezte az irányt, tudta, hogy déli irányban kell haladnia ahhoz, hogy számítása szerint körülbelül négy napon belül elérje Woodcastle-t. Ó, igen, Woodcastle-t, a kastélyt, mely számára a legkedvesebb hely a világon. Ide kötik gyermekkorának csodálatos emlékei. A szüleivel és bátyjával eltöltött évek. Harmónia, béke, gondtalanság. Ez egészen két évvel ezelőttig tartott, amikor apja úgy döntött, az akkori helyi plébános, Steve atya unszolására, hogy kolostorba adja a fiút. A birtok elzártsága ellenére az akaratos pap lévén biztosan kiszivárogtak volna a hírek, hogy John Matthews, a becsületes, istenfélő nemes lovag megsérti a szokásjogot, a primogeni túrát. A megbotránkoztató tény kitudódott volna, hogy a másodszülött fiú „nem kap a szent, erényes kolostori élet áldásaiból, a „szörnyűség”, hogy saját apja megvonja tőle a szent szolgálat lehetőségét…

Keserűen pörögtek végig ezek az emlékek és gondolatok a fiú agyában. Attól a naptól kezdve minden tönkrement. Nem várták többé a barátok, a végtelen, szabad mezők, a hegyek, a rengeteg, a lovagi kiképzés fejlesztő és őt óriási lelkesedéssel eltöltő gyakorlatai, a többnapos vadászatok, a móka, a falusi ünnepi mulatságok, a kacagás, a játék. Ehelyett sivár falak között bújta a kódexeket, gyakorolta a betűvetést, a latint. Barátai nem voltak itt, a kortársaitól elzárták, tehát a társasága csak a nagyrészt öreg szerzetesek voltak, akikkel a tananyag kikérdezésén kívül egy szót sem váltott. Egyetlen egy embert leszámítva. Az ugyancsak öreg, de rokonszenves Taylor apátot, akivel érzése szerint szoros barátságot sikerült kialakítania. A tanév legelejétől őrá volt bízva, ő volt a tanára.

A barát társasága valamicskét oldott a merev szabályokkal átitatott, szürke napokon. Beszélgetéseik sokat jelentettek a fiúnak. Mesélt neki életéről, apjáról, Woodcastle mai és régi történetéről, a vár katonaságának harci stratégiáiról. Mindenről, ami érdekelte. Olyan titkokról, amelyről még az uralkodó sem sokat tudhatott, hiszen a Matthews-birtok szinte teljesen el volt zárva a külvilágtól, mint egy védett sziget. Valakire szüksége volt, akivel megoszthatja ezeket. Ebben a barátban bízott. Viszont már szinte az első tanév legelején, két hónap után, október végén Taylor testvér eltávozott a kolostorból. A testvérek szerint Robert apát elbocsájtotta és soha többbé nem veszi vissza. Egyesek kiátkozásra gyanakodtak, de az igazi okát senki sem tudta. Jack-et sokként érte a hír.

Attól kezdve lelki és testi kínok közepette élt ebben az iskolában. Új tanárt kapott a kegyetlen Robert apát személyében, aki a kolostor vezetője is volt egyben. A testi fenyítés mindennapos volt. A sorozatos igazságtalanságokat és megalázásokat nem sokáig tűrte. Vakmerő és lázadó természetével az első évben alaposan kihúzta a gyufát a szigorú apátok körében. A panasz meg is érkezett, mikor nyáron haza engedték. Az első tanév vége volt ez, a nyarat otthon töltötte. Az öregedő, gyenge John-t mélyen sokkolta az apátok kifakadása, hogy az istenfélő, tiszta életre szánt gyermekére már az elején ennyi panasz van. Fia, mikor meglátta a szomorúságot, melyet „okozott” apjának, mélyen elgondolkodott és önvizsgálatot tett. Tudta, hogy rengeteg igazságtalanság érte a kolostori iskolában, és a legkisebb tiszteletet sem kapta meg már lázadásai előtt sem a szerzetesektől, mégis, mikor belegondolt valamibe, úgy döntött, csendesen tűrni fog. Látta ágyhoz kötött, beteg apját, és emellett elméjében megjelent előtte ugyanez az ember évekkel korábban.

Mintha az eget és a földet hasonlítanánk össze, akkora különbség volt a kettő kép között. Mint a nyár és a tél, a zöld lombok és a sivár, levelek nélküli ágak között, mint a csodálatos, felhőtlen kék ég és a fekete fellegekkel borított lehangoló, villámokkal keresztül vagdalt horizont között. Az életerős, az erdei fatörzsek világosbarna színében csillogó hajú fiatal, bölcs férfi és az ugyancsak eszes, intelligens, de megöregedett, ősz és egyre gyengülő ember, akinek még az öregedés okozta kegyetlen testi változások mellett újabb fájdalmakat kell elviselnie „őmiatta.” Rémes és szinte elviselhetetlen volt ebbe belegondolni. Tehát ahogy beköszöntött a kora ősz, csendesen és tűrve hagyta el a kastélyt és ment vissza a kolostorba apja akarata szerint, akinek akkor már nagyon kevés ideje volt hátra. Mikor látszott, hogy John tényleg már csak néhány napot fog élni nagyobbik fia hazarendelte a kolostorból öccsét, hogy elbúcsúzhasson apjától. De a lovas kocsi már későn érkezett a várhoz…

Fájtak az emlékek, jobban, mint a hátán vérző sebek. A szép és a rossz emlékek egyaránt. A szépek a könnyfakasztó nosztalgia miatt, a rosszak meg más miatt. Az ígéretét végül mégsem tartotta be, apja halála után fél évvel megszökött a kolostorból. De ennek így kellett történnie, Johnnak ez már nem fájhat és fia pedig olyan útra terelheti életét, mely helyesnek ígérkezett. Tavaszodott, láncaitól megszabadulva útban volt hazafelé. Woodcastle, amely maga az Otthon, a Béke és a megvalósuló Álmok Szigete egyszerre! Ez az ami várta őt…

Folyt. köv.