Improvizáció (1. rész)

Este volt. A fiú sírt. Mint szinte mindig, mikor azokra az esetekre gondolt. De hisz annyi idő eltelt az óta, de még mindig hiányzott az a beszélgetés, az a hang. Soha nem volt olyan élményben része, mint mikor hallgathatta azt a daloló, gyönyörű hangot. Egyszerűen hiányzott.
A fiúnak már mindkét szeme alatt vörösen izzott a bőr, a könnycseppek csak tovább hullottak. De ekkor valaki kopogott az ajtón. A fiú elfordult, megtörölgette kisírt szemét s szólt, hogy szabad. Erre a szoba ajtaja kinyílt s belépett rajta a fiú legjobb barátja.
- Úgy hiányzik! – mondta a fiú.
- Ő? – kérdezett vissza, barna szemében valami kis láng mintha meggyulladt volna.
- Aha… - szólt a fiú, s újra elsírta magát.
- De már rég volt, mért van ez még mindig így?
- Tudod akkor a kápolnában azért is mondtam, hogy ez akarok lenni, mert hiányzott.
- De az évek hosszú sora sem tudta elfelejtetni?
- Az igazat megvallva, … nem.
A fiú barátja ekkor leült mellé, bal kezét a vállára tette s régi emlékeibe, közös emlékeikbe révedt.

Hirtelen újra kopogtak. Most a barát ment s nyitott ajtót. Az ajtóban a szép, fájdalmas emlék egy újabb szereplője állt.
- Sziasztok. – mondta az újonnan érkezett idegen.
- Megvolt? – kérdezte a fiú.
- Igen. Eltemettük. Ott a temetőben. Borzasztó volt. Az egész család a sír körül. Mindenki sírt. Minden fekete, csak a koporsó fedele üveg, s látszik Ő, fehér ruhában, pont úgy, mint az álmodban – mondta a fiúnak intézve szavait.
- Annyira fáj, hogy nem tudtam rajta segíteni. Éreztem, hogy tenni kellett volna valamit, de féltem tőle, hogy Ő nem akar majd beszélni. Borzasztó még csak belegondolni is, hogy nincs többé. Elment. De biztos, hogy most fent van az Úrnál, ővele már mindent tud. Szerintetek valóban nem bocsátotta meg azokat, amiket gyerekként tettem? Vagy tovasiklott a történteken? Soha nem tudjuk meg mit gondolt.

- Figyelj, te letudtad a részed, ne okold magadat. Tudod, mi ketten mindig veled vagyunk. Most pedig gondolj arra, hogy két hónap múlva felszentelnek, és valódi pap lehetsz. Éld úgy, hogy te megtartottad az ígéreted Istennél. Még egyszer beszélhettél vele, s meghallgatott. Engem még 2 múlva szentelnek csak fel, de addig is veled leszek. Olyan jó, hogy együtt vagyunk. Emlékszel, arra mikor először beszéltél vele? Bocsáss meg, hogy belekevertelek.
- Nem! Köszönöm, hogy „belekevertél”. Ha Őt nem ismertem volna meg, most nem volnék ott, ahol. Szerettem Őt.
- Mit mondtál neki először? Meséld el, kérlek!
- A nevével humorkodtam, hogyis? Talán … rövid ’i’, hosszú ’á’? Asszem … Tudjátok, mindig utálta, ha rosszul írják a nevét, hosszú ’í’-vel.
- Figyelj, ha gondolod, ki megyek veled a sírhoz, hogy elbúcsúzz tőle. Jó?
- Hát, … oké, menjünk!

A fiú magára kapott egy évek óta elnyűtt vászonkabátot, s lement a barátja s az idegen fiú társaságában. Nem tudta miért, de úgy érezte, mintha valaki figyelné. Újra a Lányra gondolt.
A baráttal, az idegennel s egy újabb emlékkel lépett ki a kisváros parókiájából.
- Menjünk. – szólt a fiú, s elindult abban a tudatban, hogy két társa követi. Mivel nem hallotta léptek zaját, hátra fordult s látta, hogy a két ember még mindig az ajtóban áll, mereven nézve felé.
- Mi történt, mért nem jössztök’?
- Emlékszel, hogy milyen volt pontosan a ruhája az álmodban?
- Jaj ne, már megint kezded? 2 hete volt, hogy az a lidérces álom éjjel „rám támadt”. Nem hittem el. De tény, hogy fehérben volt, üveg volt a koporsó fedele, minden sötét és fekete s egy lélek se volt ott már. De a koporsót még nem engedték le. Ezért akarok most oda menni, utoljára szeretném látni. Mehetnénk már?
- Tényleg! Nem eresztették le a koporsót! A sírásók valamiért nem jötték el. Na jó, mindegy hagyjuk.
- Nem lehet, hogy te … előre láttad ezt?

- Hagyj már békén, légyszi, jó? Eltudod képzelni mennyire fáj, hogy több mint 10 év eltelte után sem bocsátott meg? Látod akkor régen, ezért nem tudtalak elfogadni barátnak. Soha nem bíztál meg bennem!!! Most pedig szeretném végre látni, meg tehetném, hogy legalább azt lássam, ami maradt belőle a karambol után???
- Honnan tudod, hogy halt meg?
- … ö … te mondtad! – intézte szavait a fiú a „nem barát ismerőséhez”.
- De hisz én, nem mondtam és te sem tudtad. Ugye? – szólt a baráthoz.
- Nem. De hisz már egy … nem két hete, az álmod óta ki sem tetted a lábad a parókiáról. Tényleg, honnan tudod?
- … Nem mindegy? Tudom és kész. Pont. Mehetnénk?
- Bocs, fiúk, de nekem el kell mennem, találkám van benn a városban … valakivel. – szólt az idegen, s indult.
- Jó, menj csak. – szólt a fiú barátja, aki hosszú idő után először megijedt élete legjobb barátjától s valószínűleg félt is tőle.

Kiértek a temetőhöz. Már nagyon sötétedett. Úgy hét és fél nyolc körül lehettek. Oda felé egy szót sem beszéltek, mindketten a plébános-ház előtt történteken rágódtak. A fiú biztos azon, hogy elszólta magát, mert a többiek nem tudták azt, amit ő. De mi is volt az? Mivel tudott többet ez a 26 éves fiú, mint a másik két 22-23 év körüli. A kor teszi? Szerintem nem. Valamit tudott, de titokban akarta tartani. Vagy titokban kellett tartania?
A barát pedig biztosan hasonló dolgokon kombinált. Tudja, hogy szobatársa azóta az éjszaka óta egyszer sem ment el a szállásról, legalábbis azt hitte eddig. Egyre bonyolultabb gondolatok keringtek a fejében. Mi van, ha a barátjának köze van a Lány halálához? Mi van akkor, ha az, akit a legjobban szeret a szülei után hasonló terveket szövöget mellette. Úgy érezte soha nem szabadott volna megbíznia benne. De akkor mire jó ez az egész. Mindketten „pap-tanoncok” voltak. Mindketten valamilyen „élmény” hatására váltak olyan cél-orientálttá amilyenek lettek. Ismerte a mellette lépkedőt. Azt gondolta, ez csak álca lenne? Ismerte a mellette lépkedőt? Most már végképp nem tudta hova tegye érzelmeit, érzéseit, érzékeit …

Ekkor megérkeztek a temető kapujába.
- Újra itt … - mondta a fiú.
- Mi???
- Hát tudod, ugyan így volt az álmomban is, minden ugyanígy. Mindjárt megszólal a templom tornya. 8 órát ütnek.
Ekkor valahol messze egy harang megkondult. A temetőhöz tartozó templom egymás után 8-szor ütötte meg a harangját, ezzel jelezve a kis város ezen részének, hogy 8 óra van.
A fiú hátra fordulva ránézett a barátjára s így szólt:
- Ugye mondtam?!
- De … az álom ilyen részletes volt? – szólt a barát, s maga is eltűnődött kérdésén.
- Ezt hogy érted?
- Hát, nem is tudom igazán. Csak … figyelj, én elhiszem, hogy hiányzott, s most még jobban fog, de … meg kell kérdeznem, … nem, … nem tudsz semmit arról, hogy halt meg?
- Nem halt meg! Bennem tovább él. Igaz, most elköltözött, de nem halt meg. Emlékszel, mikor elvesztettem, pontosabban eldobtam magamtól (még legelőször!) utána elkezdtem verseket írni. Kiírtam magamból a bánatot, a fájdalmat, azt hogy mennyire hiányzott … Nem, ti nem tudtátok ezt megérteni, azt hittétek, hogy megőrültem, csak meg írtam neki egy levelet azért, mert akkor este úgy éreztem, hogy megbántott. - hadarta a fiú, mindketten tudták, hogy ezzel olyan emlékekről beszélnek, melyek mélyen bántják a fiút, s azt a régi gyereket, ki akkor sok hibát elkövetett – De nem, én akkor is eszemnél voltam, csak nem számoltam azzal, hogy közbe jöhet egy kis hiba. Nem az volt a szándékom, hogy megbántsam, csak így hozta a sors … De tudod, soha, se előtte, se utána nem hittem ebben a „sors-izében”. Szerintem az ember maga alakítja a sorsát, sokszor improvizálhat is benne. Én mindig ezt teszem. És tudom, gyakran nem úgy jön ki, ahogy szeretném, s sokszor nem úgy ahogy mások szeretnék. De hát ez már csak így van az improvizálással …

(folyt. köv.)