Regények - 119.oldal

-“Anya, nem kellett volna már feljönnie? – kérdezte Ramóna kissé aggódva.
-“De igen kicsim, - ölelte hirtelen magához Ágnes a lányt, mintha csak azzal az érzékeny női hatodik érzékével megérezte volna, hogy nagy a baj.
János eközben kezdte nagyon szörnyen érezni magát, testének minden sejtje levegőért kiáltott, s tudta, ha nem jut hozzá, belehalhat. Egyre csak süllyedt a dermesztő hideg vízben, tüdeje mintha csak szét akarna robbanni, már képtelen volt bármit is tenni...

Eközben minden tekintet a fiúra szegeződött, tudta, egyedül maradt több ezer rajongóval, akik bármikor felugorhatnak a színpadra, vagy összeverekedhetnek.
De valahogyan még sem félt, élvezte a tekinteteket, szinte simogatták őt.
- Milyen furcsa… Két órával ezelőtt még kapartam a falat, mert ki kell állnom ide… - vallotta be. Ismét mosoly, néha még kuncogás is felhangzott. – Most viszont jó itt… Tehát… Csak annyi hogy kiszállok a G.O.D - ból…

- Nem lépek fel veled… - mondta.
- Hogy? – a többiek a két emberre néztek, forgatták a fejüket, Soulness erre mit lép, mire ő hirtelen megrántotta a vállát.
- Akkor majd énekelek ÉN! – hagyta a többiekre, és megfordult.
- Hogy van bátorságod!? – Friol neki akart menni a fiúnak, de a többiek lefogták.
Soulness megfordult.
- Csak is az együttesért, a G.O.D érdekében most először, és utoljára! – sziszegte egyenesen Friol képébe, majd megfordult, és eltűnt...

- Mit a fészkes fenét műveltek ti?! Azt hiszitek egyik napról a másikra egybekelhettek?! Normálisak vagytok?! Nem! Nem engedem! Mia ez a fiú rossz hatással van rád, agyon rossz hatással! Elvette az eszedet, és úgy rohansz utána, ahogyan ő azt akarja!
- Nem igaz! Anya ezt ketten akartuk!
Megfagyott a levegő. Mindenki egymásra nézett, majd a párra. Az ég is megdörrent, és könnyezni kezdte saját esőcseppjeit…
- Gondoltam hogy te nem fogod elfogadni ezt! –Mondta a lány kiábrándultan....

- Most légy nagyfiú! –Felhúzta Soulness a karjánál fogva, és belevágott a hasába. A gitáros felordított fájdalmában és ismét a földre hanyatlott. Mindenki a verekedés köré gyűlt Mia is észrevette a változást, és odasietett. Átverekedte magát a tömegen, és felsikoltott. Soulnesst látta, ahogyan fájdalmasan fetreng a földön, a hátán egy erős izmos férfi lábával.
- Nem bírsz felállni? Segítsek!? – A férfi felhúzta Soulness karjait, miközben még erősebben rátaposott.
- Ne! Hagyjátok...

- Mióta tudod, hogy ebben a betegségben szenvedsz?
Soulnesst hirtelen érte a kérdés. Mint a hidegzuhany…
- Miért?
- A saját halálodat akarod?
Soulness meglepődött a hangnemen, Mia türelmetlen volt, és haragos.
- Nem…
- Akkor miért nem mondtad el?
- Nem akartam hogy bárkinek is a terhére legyek… nem szeretem ha segítenek…

Ledöbbentem és gyorsan a vezetőfülkébe siettem. Még valahol mélyen reménykedtem, de aztán szembesültem az igazsággal. Nem volt ott senki. Közben hallottam, hogy a többiek is felriadtak.
- Mi volt ez?- kérdezte valaki. Az ajtó még mindig nyitva volt, gyorsan odamentem és becsuktam. A szél közben majdnem kivitt, de megkapaszkodtam egy kallantyúban, és ép bőrrel megúsztam. Mindenki rám nézett és egyszerre kérdezték:
- Mi történt?
- A pilótáink kiugrottak…

Előkerestem a telefonomat, és egy üzenetet kezdtem el belepötyögni. “Nagyon szeretlek ám, tudod? …” – kezdtem az üzenetet. Ha lúd, legyen kövér. Ha már egyszer eldöntöttem, hogy megírom ezt az smst, legyen őszinte, és csak az legyen benne, amit érzek. Ezután, a kérdés után még odabiggyesztetem egy-két mondatot, hogy megbántottam, vagy mi a probléma, mert mostanság alig szól hozzám. Remélem, válaszol…

Előjött a szoba egyik sötét sarkából és elindult egyenesen felém. Ránéztem, de arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni, hogy boldog-e, szomorú-e, mérges-e. Képtelen voltam rá.
- Miért félsz tőlem kicsim?- kérdezte, s mikor már teljesen odaért hozzám, pár centire állt csak meg tőlem.
- Nem félek. Csak...
- Csak fáj, hogy szó nélkül itt hagytalak?- emelte fel a fejem.
Pillantásomból ki tudta olvasni a választ, s magához ölelt.
- De most itt vagyok, nem lesz...

A kulcs, mintha egy láthatatlan zsinór húzná, megfordult a zárban, majd kipattant, és a feje fölött átröppenve egyenesen Maureen kezében landolt.
July megpördült.
- Engedj el! - követelte riadt hangon.
- Ne aggódj, kicsim, nem bántalak! - mosolygott Maureen. - Én is tudom, milyen vagy, te is tudod, milyen vagyok, miért akarnék ártani neked? Az egész életemet arra tettem fel, hogy segítsem az ilyen fiatalokat, akik a képességeik miatt számkivetettek lettek. Nem kell félned...