Érzékek az érzéketlenségben - II.

Hát… Jobbra számított. Mármint fegyelmileg.
Ott ült az iskola egyik zsúfolt folyosóján, és nézte az előtte elviharzó diákokat. Semmiben nem különböztek a hétköznapi fiataloktól, csupán abban, hogy itt a papírrepülők távirányítással repültek és a köpőcsövekből parányi tűzlabdák húztak el az ember feje fölött. A nebulók már rá se hederítettek, ha egy zümmögő papírrepülő vagy épp valamelyik tűzgolyócska szállt el a fülük mellett, July viszont, ahogy csak tudott, székével a falhoz tapadt és tüntetően mozdulatlan maradt. Egyedül a szeme forgolódott feszülten.
Maureen az igazgatói irodában volt. Megkérdezte Julytól, be akar-e menni, de ő inkább - ó, balszerencse! - a folyosót választotta. Mikor keserves húsz perc elteltével meghallotta, hogy nyílik az igazgatói iroda ajtaja, azonnal felpattant és Maureen elé állt ajtófélfának támasztott karral.
- Tűnjünk innen, de nagyon gyorsan!

Maureen megszeppent egy pillanatra, majd átnézett July karja alatt. Nem esett nehezére, July jó két fejjel magasabbra nőtt nála.
A gyerekek randalírozását figyelve Maureen derűsen elmosolyodott.
- Talán nem tetszenek a diákok?
- Ezek állatok.
- Csak csíntalanok.
- Neveletlenek.
- Te sem vagy egy hercegkisasszony.
- De ők se Rambók, hogy gránátgolyókkal köpcsövezzenek.
Maureen vállat vont, majd visszaadta July kezébe az immár tankönyvekkel teletömött táskáját.
- Kamaszok. Ez ellen nem tudunk mit csinálni. - mondta. - Hamar hozzá lehet szokni, már ha az ember hozzá akar.
- De én nem akarok! - nyüszített fel July, mikor elsuhant a feje mellett egy tűzkavics. Noha tudta, nem árt neki a kis lövedék, mégis tartott tőle, talán rajta mégis meggyulladna a ruha egy véletlen találat esetén. - Semmi szükségem rá.
- Persze, persze. - legyintett Maureen, miközben Julyba karolva átkígyózott a rendetlenkedő diákok között. - Mintha említetted volna, hogy nem bírod kezelni rendesen az erődet.
- Ne használd ki, hogy megkedveltelek! Éppen elég nekem, amit tudok kezelni. Az, hogy bízok benned, még nem jelenti, hogy bedughatsz egy ilyen diliházba.

Mindketten megcsúsztak a folyosó kövén, közös erővel próbáltak állva maradni. Kéken fénylett a padló, valami löttytől, amit July először ablakpucoló-folyadéknak gondolt, de addigra eszébe jutott, hogy nem mindennapi iskolában vannak, úgyhogy nem fejtegette tovább, miben tocsog a tornacipője.
Maureen egyensúlyozás közben egyik kezével a zsebében turkált. July morogva húzta tovább. Néhány keserves pillanat múlva Maureen előhúzott egy vastag papírlapot, amiről July egyből látta, hogy órarend.
- Biológia előadó. - állt meg Maureen egy terem előtt, miután biztos talajt és tapadós padlót érzett a lába alatt. - Tessék, itt az órarended. Ügyelj, hogy ne késs el az órákról!
- Nem megyek be. - közölte July színtelen hangon. Épp akkor szaladt át - át! - Maureen testén valaki, akit ő tizenéves ficsúrnak nézett. - Nem tévesztetted el a házszámot? Ez egy javítóintézetnek is kész rémálom.
- Nem tévesztettem el. - vonta össze rosszallóan a szemét Maureen. - Megtartják a szokásos órákat. Biológia, történelem, idegen nyelv, irodalom… És délután, külön foglalkozás, amit felfoghatsz napközinek is. Ezeken az órákon nincs szükség tankönyvekre, csak magadra. Azután persze testnevelés órák. Minden nap, kivétel nélkül.
- Végre valami jó hír. - mordult July.
- Azon persze nem csak futkosni fogtok. Vannak táncórák is, hetente kétszer, eldöntheted, jársz-e rájuk. Az már nem kötelező. Itt nem fog a korod számítani, csak az, hogy tanulni akarsz. Lesz idősebb osztálytársad is, például egy harmincegy éves, de ez most mindegy. A szobák a hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik emeleten vannak, mindenkinek külön-külön. A sportpályák, és az edzőterem a hátsó bejárat felől közelíthetők meg, lehetetlen eltéveszteni.

Juliet figyelmesen, már-már tüntetően hallgatott.
- Értettél? - kérdezett rá Maureen.
- Hatodik…hetedik…nyolcadik…kilencedik…tizedik. Hátsó udvar…edzőterem…sportpályák…
Maureen nem értette.
- July, jól vagy? - meresztette a szemét.
- Igeeeen, tulajdonképpen jól vagyok, vagyis inkább jól lennék. Mondd csak, Maureen, hány emeletes az iskola? - kérdezte July.
- Körülbelül húsz-huszonöt, még magam se mentem a tizenkettedik fölé. - vont vállat. - Na, de igyekezz, mert elkésel! Siess!
- Várj… - kezdte July, de Maureen elkezdte a "Biológia előadó" felirat felé taszigálni. - Te hová mész addig?
- Dolgozni. Én a tizenkettediken tanítok. - mosolygott Maureen. - Ne félj, nem lesz bajod! Egy-két égési sérülés vagy horzsolás, és kutya bajod, meglásd.

July ezt nem vette biztosra, sőt, kifejezetten lehetetlennek találta, mivel - miután Maureen távozása után bemerészkedett - a tanterem úgyszólván romokban hevert. Jóindulattal sem lehetett volna mondani ezekre a diákokra, hogy angyaliak. Képességüket fitogtatták, és a ricsajban senki nem vette észre, ahogy July helyet foglal a leghátsó padban. Ennek azért kifejezetten örült, legalább nem pécézik ki egyetlen tűzgolyóval sem. Szerette volna megtartani magát olyan épen és egészségesen, ahogy éppen volt.

A legnagyobb meglepetés még csak ezután jött. Megszólalt a csengő, és a diákok kivétel nélkül mind a székük mellett állva kezdték el várni a tanárt. July óvatosan körbepillantott, mígnem a szomszéd padsorból egy srác oldalba bökte, hogy álljon fel ő is. A tanár nem volt tekintélyt parancsoló egyén; alacsony volt, kopaszodott és az orra meglehetősen az ég felé meredt. Ráadásul mikor megszólalt, Julynak futkosott a hátán a hideg, olyan élesen beszélt.
Viszont mindvégig élvezet volt hallgatni, amit és ahogyan mondott. Hozzászokott egy idő után a tanári orgánumhoz, remélte, az ablakok is így vannak vele, és már kezdte magát jól érezni.

Szünetekben nem igazán beszélt az osztálytársaival. Egyikkel sem. Ő mindvégig szótlan maradt. Nem tehetett róla, sose járt tömegbe, főleg nem iskolába. A tanárok nem kérdezgették, csak feljegyezték elméjük falán, hogy szorgalmasan írja a hallottakat. Vagy épp az sem, csak egyszerűen figyel és hallgat.
Julynak a konditanára szúrt szemet.
Nem akarta tesitanárnak hívni, az lealacsonyító lett volna. Tánctanárnak se, ahhoz fiatal volt és nem épp rabszolgahajcsár. Benne az volt az egyetlen furcsa, hogy mindig egyetlen kifejezés ült az arcán. Egyetlen, amiből nem lehetett olvasni. Se a szeme, se a szája, se az arcvonásai nem árultak el többet annál, mint amit szándékozott közölni.

Magas, sötét hajú és -szemű férfi volt, ha nem hallotta volna beszélni, valószínű megijed tőle. Furcsa érzését a férfival kapcsolatban elraktározta magában még az óra elején, majd belevetette magát a testedzésbe.
Harcművészeteket tanultak. Átjártak a konditerembe, és még táncórákat is vettek. Illemtanórát is kellett vennie, és dicséretesre végzett. De csak azért, mert megpróbálta a jól szituált, kulturált viselkedést egyfajta füllentésnek, színjátéknak bevenni, s ezáltal nem volt nehéz jól nevelt úrihölgy módján teáznia, például. Hiába, amennyire megmondta az igazat, annyira tudott füllenteni.

Enyhe izomlázzal küszködve felbaktatott a kilencedik emeletre a 3681-es szobához. Azonosította a kulcsát a számmal. Stimmelt.
A kulcsot a zárba illesztette, majd elfordította. Tátva maradt a szája döbbenetében. Nagy szoba volt, nagy ággyal, nagy tükörrel, nagy bútorokkal, nagy erkéllyel és még nagyobb fürdőszobával. Az ő szobájában a barackszín és a bordó dominált, valamint csipkefüggöny lengedezett a nyitott erkélyajtó előtt. Tölgyfa bútorok fénylettek, a baldachinos ágyon aranyhímzéses bordó bársony függött.

- Ez igen! - eresztette el a szavát először azóta, hogy elbúcsúzott Maureentől. Játékosan belevetette magát az ágy közepébe, mely azonnal mélyen besüppedt alatta. Kéjesen nyújtózkodott, majd ívben lerúgta a cipőjét és a táskáját a szoba sarkába hajította. Alig telt el fél perc, és máris álomba nyújtózkodta magát.
Kicsivel hét óra előtt ébredt, akkor sem önszántából. Az első gondolata az volt, hogy vacsorázni kéne, ami hallgatózásának köszönhetően kiderült, pont hétkor tartandó valami Márvány-teremben. A második gondolat már nem a saját egészségét, hanem másét szolgálta. Vagy épp nem szolgálta.

Egy nagy zöld szempár meredt rá közvetlen közelről. Ismerős volt, rájött, az osztálytársa az. Felkiáltott ijedtében.
- Ááá! Húzz el innen, tejbetök!!! - pattant ki az ágyból. A srác alig lehetett nála idősebb, haja hidrogénszőke volt, majdnem megegyezett az arca színével. Csibészesen vigyorgott, miközben felállt, és farmerja zsebébe süllyesztette a kezét.
- Szóval mégiscsak tudsz beszélni. - kezet nyújtott. - Gordon James. Egy osztályba járunk.
- Tudom. - morogta July és vonakodva elfogadta a kezet. - July Andrews. Sürgősen tűnj el a szobámból!
- Nem mondom, szép fogadtatás.
- Szebb lenne, ha az ajtó túlsó oldalán vártál volna.
- Ahhoz türelmetlen voltam. - vigyorgott Gordon. - Pár perc múlva vacsora. Montgomery küldött.

July fellapozta a fejében a névjegyzékét és pár másodperc elteltével rájött, hogy a konditanár Gordon megbízója.
- Te leszel a dajkám? - húzta fel July a szemöldökét.
- Nem éppen. - szólt Gordon, miközben a baldachinos ágy arannyal átszőtt madzagját birizgálta. - Nem kell rád vigyázni, látom én. Csak útmutatásnak vagyok. - a madzagról felnézett Julyra. - Azért megtisztelsz, hogy nekem szólaltál meg először.
- Te is megszólaltál volna, ha valaki az orrod hegyéről bámul az arcodba. - jegyezte meg July.
- Miért? Nincs is rossz arcom.
- Tényleg nincs, csak azt hittem, szellemet látok. - ismerte el July. - Mindjárt hét óra. Hol a Márvány-terem?
Gordon csak állt.
- A földszinten.
July szeme nagyot villant, mire Gordon elnevette magát.
- Fogd meg a kezem! - nyújtotta ki a kezét az ágy fölött. July vonakodva bár, de érte nyúlt és megfogta. Biztonság kedvéért becsukta a szemét, de pillanatokon belül rájött, hogy teljesen feleslegesen. Enyhe zökkenést érzett a talpa alatt, majd felpattant a szeme.

A Márvány-teremben voltak. Valóban illett rá a név, a padlón vörös-, a falon zöldmárvány pompázott. Hosszú, szinte végtelennek tűnő sorokban húzódtak egymás mellett a vállmagasságú fehér márványpultok, mindegyik fölött kristálycsillár tündökölt. Egy márványpult körül körülbelül hatan, ha a végükön is ültek, akkor nyolcan elfértek. Méghozzá nagyon kényelmesen. Mahagóniból készült faragott bárszékek magaslottak egy-egy teríték mögött, mindegyiknek bőrkárpitja volt, bélelt háttámlája, és láthatóan élvezték a diákok a benne való üldögélést; messziről is kényelmesnek látszott.

Javában folyt a zsivaj, terített asztalok várták őket. Háromféle sült hús, szintén háromféle krumpli, rizs, zöldségköret, kompót, savanyúság, saláta, desszert, narancslé, minden, mi szem-szájnak ingere. Julynak már a látványtól hangzatosat korgott a gyomra.
Elmentek néhány asztal mellett, majd Gordon rámutatott egy bárszékre, hogy foglaljon helyet. Ő maga mellette ült. Körülötte már ültek. A társaságból egyedül Gordont ismerte és a konditanárt. Bár rémlett, hogy a mellette ülő álmatag tekintetű, vadóc külsejű lány az osztálya valamely másik zugában bujdokol, a nevét nem tudta.
- Summer Williams - nyújtott kezet a lány. July elfogadta, biccentett, de nem szólt. Summer segélykérően nézett Gordonra.
- Olyan, mint egy papagáj. - szólt Gordon. July szép csendben halmozta a tányérjára az ételt. - Tüntetően hallgat új környezetben.

A tanár, Montgomery hatalmasra meredt szemekkel nézte, ahogy July nekilát az evésnek - nem is kis adagnak.
Summer megszólalt, mielőtt a tanár affektálni kezdett volna.
- Úgyis ledolgozzunk táncórán! - azzal egy elbűvölő mosolyt küldött a tanár felé, mire az hallgatagon, egykedvű arckifejezéssel folytatta az evést.
Csendben falatoztak percekig, Juliet Gordont lehagyva már a salátánál tartott. A szemközt ülő gesztenyehajú srác vigyorogva megszólalt.
- Hahó, papagáj! - incselkedett. - Elkérhetem a sót?
July a tányérja előtt álló sószóróra nézett.
- Van neve is. - vetette közbe Gordon, de ő is megmosolyogta, hogy Julyt papagájnak titulálják az imént tett említése után.
- Pityu vagyok. - morogta July, majd színtelen arccal átnyújtotta a srácnak a sószórót. A társaságban felcsendült a nevetés July közbeszólására, még a tanár is eleresztett egy félmosolyt.

Juliet végignézett a társaságon. Balján a hipóarcú Gordon, jobbján a misztikus Summer. Szemben balra a tanár. Szemközt vele a sószórós srác. Gesztenyehajához szürke szem társult, volt pár szeplője, és a fülei kissé elálltak. Szemben jobbra egy fiatalabb srác ült hasonló fülekkel, bár az ő haja világosbarna volt, szeme mohazöld.
- Miért nem szólalsz meg? - kérdezte lágy hangon az utóbbi, mintha valami bizalmasat kérdezne.
- Papagáj. - szólt a szemközti.
- Csak csendes. - kelt mentségére Summer.
- Pityu. - vigyorgott Gordon.
Mindenki mosolygott. Láss csodát! - July is.
- Nem baj, ha nem vagy közlékeny, de az illemórámon láthattad, hogy általában minden a bemutatkozással kezdődik. - szólt a tanár. Hangjában nem volt szidás, vagy rosszallás. Egyszerű közlés volt, mégis lehervadtak a nyolckarátos mosolyok.
July még mindig sztrájkolt.
- Ha nem, hát nem. - kortyolt a tanár a narancsléjébe. - De ne csodálkozz, ha bevett becenév lesz nálad a "Pityu" vagy a "Papagáj". - mosolyodott el.

Juliet mélyen a tanár szemébe nézett. Beszívta a levegőt, majd hosszan kifújta. Hát jó.
- A nevem Juliet Andrews. - közölte.
A tanár biccentett, majd letette a poharát, és kezet nyújtott.
- Alexander Montgomery. Professzor, de ne hangoztasd! Már találkoztunk edzésen. - azzal újra felemelte a poharát.
- Milyen professzor? - lepte meg még magát is a kérdéssel July.
- Értelemszerűen biológia. - szólt a tanár, de July kíváncsi tekintete láttán kivételt tett, és tovább beszélt. - Régészetből is doktoráltam, nyertem táncversenyeket, valamint hétdanos feketeöves vagyok. Na?
- Tűrhető.
- Bíztam benne. - biccentett a tanár.
- Hány éves?
- Huszonkilenc. Nemsokára harminc. Ha arra vagy kíváncsi, hány éve táncolok és űzök harművészeteket, közlöm, bepisilős kissrác korom óta.
Csendes nevetés támadt az asztalnál, és a tanár maga is meglepődött, élvezi a dolgot.

July nem szólalt meg többször, behabzsolta a desszertje maradékát, legurította a narancslevét, majd Gordon oldalán kioldalgott a teremből. A folyosón bandukolva megszólalt.
- Érdekes fickó.
- Mármint Montgomery? - kérdezett rá Gordon.
- Ő. Olyan…nem ideillő. Aki ennyi mindenre viszi, hogyhogy egy ilyen suliban köt ki, ami mentes minden hírnévtől? Elvégre láttam, mire képes, és isten áldotta tehetség. Szófukar ugyan, de némi szívfájdalom árán kedves is tud lenni. Mióta tanít itt? - érdeklődött.
- Körülbelül annyi idősen került ide, mint én. - tette zsebre Gordon a kezeit.
- És te mennyi vagy?
- Huszonnégy.
- Ezek szerint öt-hat éve. Mindig ilyen?
- Mármint milyen?
- Néma. Színtelen. A többi tanárnak van valami feltűnési viszketegsége, melyet jól palástolnak egy-egy különcséggel. De neki semmi vakarózás, semmi feltűnőség. Ez tűnt fel benne.

- Hűha, bele ne habarodj! - csipkelődött Gordon. - Sok helyi lány dédelgetett álma ez a pasas, nem kéne kezdened vele!
- Nem is áll szándékomban! - torpant meg sértődötten July. - Egyszerűen csak érdekesnek találom! Mi abban a rossz?!
- Semmi. Csak ott a bökkenő, hogy mindenki így kezdi. - húzta el Gordon halvány száját.
- Huszonhárom évig remekül megvoltam mindenféle kerge álmok és elérhetetlen férfiak nélkül. A szerelem rózsaszín köd, nekem viszont nem épp kedvenc színem a rózsaszín és a napsütéses, tiszta időket kedvelem. Szóval ne akard nekem bemagyarázni, hogy az első hétdanos machóra rá akarom vetni magam!
- Értettem, hölgyem! - vigyorgott Gordon. Még csak a másodikon jártak. - Le sem tagadhatod, hogy jól néz ki!
- Gordon! - csattant föl mérgesen July. Mire hangja éppen, hogy elhalt, kirobbant a mellettük lévő takarítószekrény. Mindketten a földre zuhantak a detonáció hatására, és a porfelhőn át hunyorogva látták a vörösen villogó tűzjelzőt, amely vinnyogó hangot kezdett hallatni.
- Pucolás! - kiáltotta July, majd megragadta Gordon grabancát.
- De…
- Gyere már! - elkezdtek rohanni a következő emelet felé, majd a lány kinyitott egy ajtót, melyről kiderült, a lánymosdót takarja.
- Nem megyek be! - és July már be is rántotta.

Feszülten az ajtónak tapasztották a fülüket, hallották, ahogy rengeteg cipő koppan odakint, kíváncsi zsivaj kerekedik, majd félig-meddig elhal.
- Most pedig elárulnád, miért kellett elrohannunk??? - tárta szét a karját Gordon. - Valaki berobbantotta mellettünk a ta…
- Én voltam.
Gordonnak torkán forrott a szó.
- Miért robbantottad fel a takarító szekrényt?!
- Nem volt direkt.
- De hát velem beszéltél!
- Igen, és jól fel is húztál! - tört ki July mérgesen. - Mindig ez van! Valami furcsa mindig történik, ha mérges vagyok. Nem tudom szabályozni az erőmet, ezért hozott ide Maureen. - sóhajtott July.
- Maureen? - nézett pislogva Gordon. - Mármint Trent professzor? Ő hozott ide?! Hallod, nem vagy semmi!
- Miért? - nézett fel July, miközben a hideg csempének támaszkodott.
- Ha Trent professzornő azt mondja, hogy itt a helyed, hát itt a helyed! Ő a suli valaha volt legjobb tanára!
- Oké. Nem tudtam.
- Hát mostmár tudod. Gyere, menjünk fel!

Azzal kiléptek a mosdóból és elindultak felfelé a lépcsőn.
- Mondd csak! Itt nincs lift?
- Dehogy nincs.
- Akkor miért nem ott megyünk?
- Mert jobb szerettem volna beszélgetni veled tíz percig, mint elhadarni két köszönést tíz másodperc erejében.
- Értem. - bólintott July. - Ugye te maradsz a személyes épségemért felelős biztonsági őr?
- Hacsak nem küldesz padlóra karatén. - mosolygott Gordon. - Az én szobám a veled szemben lévő a 3680-as. Bármi gondod van, csak szólj! - azzal befordultak a kilencedik emeleti folyosóra. Csak néhány diák szállingózott pizsamában.
- Megtanítasz erre a csiribiri helyváltoztatásra? - kérdezte July. - Tudod, amivel levittél vacsorázni!
- Ha nagyon akarod.
- Hidd el, nagyon fogom akarni. - mosolygott July.

Ahogy becsukta maga utána szobája ajtaját és elfordította a kulcsot, végre, életében először igazán otthon érezte magát. A sok fura figura, Gordon, Summer, Montgomery és a két Dumbo-fülű srác, valamint megannyi osztálytársa külön érdekesség és felfedezés volt számára. Nem érezte még magát ilyen kellemesen zsongítóan fáradtnak, tanultnak és edzettnek. Bement a zuhanyzóba, kimosta magából maradék fenntartásait a szebb jövővel kapcsolatban, majd ágyba bújt, magára rántotta a takarót és máris elaludt a puha ágyban.