G.O.D 34-35

34. Talált- talány

Soulness reggel simogatásra ébredt. Olyan jól esett, hogy azt akarta, minél tovább tartson, ezért nem nyitotta ki a szemét. A végén nem bírta ki: viszonozni akarta a gyöngédséget, amit kapott. Mikor kinyitotta a szemét Mia mellette könyökölt, és mosolyra húzódott a szája, mikor belenézett a fiú alomkóros zöld szemeibe.
- Mióta vagy fenn?
- Nem régen keltem fel… - A lány összekulcsolta a kezeiket.
A gitáros közelebb hajtotta a fejét. Belekapaszkodott a lány nyakába.
- Most már bocsánatot kérhetek? –Kezdte és egy mélyet lélegzett a számára varázslatos illatból.
- Miért?
- A tegnapi miatt. Egy kicsit elragadtam magam… Türelmetlen voltam veled szemben. Elviselhetetlen voltam. - Kedvesen méregetni kezdte Miát.
- Dehogy! Én ragadtattam el magam, nem te… Mivel tudnálak kiengesztelni?
- Te? Mia, te nem tettél semmi olyat, ami miatt erre szükség lenne…

Mia megcsókolta.
- Ez volt a kiengesztelő csóknak szántad? –Soulness visszamosolygott.
- Nem…
- Akkor kiengesztelésük kérek még egyet! És cserébe te is kérhetsz tőlem valamit, jó? Így kvittek leszünk…
Mia a vékony ujjaival végigsimította az állát, és rátapadt a szájára, és kiszívta a levegőt belőle. Soulness felcsúsztatta a kezét a lány vállára.
- Szólj, hogy hagyjam abba… Most már önszántamból sem megy… - Próbált kibújni a lány alól, de mindez sikertelennek bizonyult, mégis jobban örült neki mint bármi másnak.
- Ne hagyd abba… - Mia ismét a szájához húzta az arcát...
- Pedig abba kell… - Soulness komoly lett. – Mennem kell majd… Hisz, reggel van…

A lány szomorkodva elengedte őt, hosszú idő óta nem voltak együtt.
A fiú felült érezte, hogy húzódnak az arcán a hegek. Felállt, és kinézett az ablakon. Mia finoman átfogta a hasánál.
- Veled akarod lenni… - Suttogta a fiú fülébe.
Soulness felnevetett.
- Visszajövök nemsokára…
- De akkor nyúzott vagy…
Soulness megfordult, magához léptette a lányt, és finoman a saját száját a lányéhoz illesztette, de nem csókolta meg, csupán szorosan ott tartotta.
- Ezért megérte magam összeveretni… - Mosolyodott el, mikor a lány már szorosan a karjaiban volt. –Nem is gondoltam volna, hogy egyszer még ennyire boldog leszek… De most mennem kell…
- Szeretlek… - Suttogta a lány, és elengedte a fiút. Soulness gyorsan összeszedte magát, és elindult.

Egész úton az álmán törte a fejét. Rémálma volt. Végigálmodta a verekedést, csak most víz is volt. A férfi belenyomta a fejét a vízbe, és nem engedte fel. Soulness kinyitotta száját, érezte ahogyan a tüdejét ellepi a víz, és a levegőtlenség. Kapálózni kezdett, de nem jutott semmire, csak egyre mélyebbre került, érezte hogy fulladozni kezd, és… Koppant a feje. Mikor kinyitotta a szemét, lent találta magát a földön, Mia mélyen aludt. Ennek kivételesen örült nem akarta, hogy a lány ennél is jobban aggódjon érte. Felállt, és gyorsan visszafeküdt nem szerette volna ha Mia felébredne, ennek ellenére nem tudott aludni, félt ha lehunyja ismét a szemét, megint felidéződnek fejében a verekedés képei. Nem is az rémisztette meg, amit tettek vele, inkább az zavarta, hogy Mia előtt megint beégett.

Komoran ballagott, észre sem vette, hogy a gyűrű kiesett otthon a zsebéből.
Mia akkor vette észre a kis csomagot a földön, amikor a fiú már elment. Felvette, gondolta Soulness gyógyszerei, vagy más, de arra nem számított amit talált benne. Mikor kibontotta, meglepve kitátotta a száját, a gyűrű láttán. Le kellett ülnie, és meg kellett ismét néznie a gyűrűt. Nem hitte el, hogy igaz. Hogy Soulness tényleg ennyire hosszútávra tervezi, és pont vele. Most hirtelen ismét rajongónak érezte magát. Reszketett az izgalomtól, és az örömtől. De voltaképpen miért is örül? Hiszen nem biztos hogy az övé… Vajon Soulness neki szánta?
Ismerős zörgés. Mia ijedten kapta fel a fejét, ilyen hamar eltelt volna az idő? Vagy Soulness észrevette, hogy nincs nála a gyűrű? Már késő volt, a fiú belépett a szobába, és ott találta őt a gyűrűvel a markában.
Soulness egy a lányra nézett, majd a gyűrűre.
- Mindent megmagyarázok… - Motyogta, mintha ezen lett volna bármi magyarázni való.
- Mikor vetted? –A lány nyugodt képpel nézte őt.
- Tegnap…
Mia bólintott.

Soulness majdnem elsírta magát, ezt sem tudta a lány előtt eltitkolni, hogy lehetett ennyire figyelmetlen?!
- Mit akarsz magyarázni…? Kié?
- Hogy kié? –Soulness zavartan felnevetett. Kié lenne, ha nem az övé…?- A tied…
- Komolyan… - A lány hitetlenkedve nézett vissza a gyűrűre. –nem hittem volna, hogy…
Soulness halványan elmosolyodott. Mia még mindig nem bízik annyira benne, túlságosan is elhamarkodta a dolgokat. Leült a lány mellé, a szemébe nézett, tudta most dől el minden. Ha közelebb viszi az arcát Mia vagy elhúzódik, vagy enged, ettől függött minden.
- Hogyhogy ilyen hamar visszajöttél? –A lány sejtelmesen rápillantott, a gitáros nem látta éppen mérgesnek, sőt hálásnak, és kacérnak látta a lányt.
- Nem jöttem hamarabb… Úgy tűnt…?
- Akkor biztosan sokat gondolkoztam a gyűrűn…
- Mia, ha nem akarod, nem kell… Nem akartam még odaadni, csak, tetszene az ujjadon… - A fiú bizakodón közelebb férkőzött a lányhoz. Nem volt elutasítás, tehát számára az ügy nyert volt. Már csak a gyűrű helye volt kérdéses.
- Nem kéne majd egy vacsora során a többiekkel…? –A lány mosolyogott. Soulness megkönnyebbült, a gyűrű is marad. Ez nem megkönnyebbülés, ez öröm, de olyan nagy hogy madarat lehetett volna vele fogatni.
- Akkor is felhúzom, látni akarom, hogy méltó e az ujjadra…
Mia odatartotta a kezét, az izgatottság elfeledtetett vele minden bajt. Soulness megfogta a gyűrűt, és ráhúzta az ujjára…


35. Tiltott eskü

Lehet e annál gyönyörűbb pillanat, amikor az embert eljegyzik? Méghozzá egy olyan ember, aki szintén szereti? A házasság, ennek az egész szertartásnak a végleges befejezése, a két ember örök életre való egyesülése isten szeme előtt, vagyis egy templomban az oltár előtt. Minden egyes pár erre vágyik, és persze arra hogy ezt a körülöttük lévő személyek tudtára adják. De mi történik akkor ha ez nem úgy sül ahogyan kéne?
Forró júliusi napokat élt meg Soulness és Mia. Kapcsolatuk bizonyára mostanában érné el a csúcsok csúcsát, mivel a kellemes incidens óta, szégyenlősen kerülték egymás társaságát, főleg este.

Nem veszekedtek, nem volt semmi gond, csupán féltek egy kicsit attól, hogy mi lesz ha ők ketten végleg együtt maradnak. Nem e túl korai e még eme elhatározásuk? Elvégre ez csak egy eljegyzés lenne, a házasság bármikor megkötethetik. Amitől legjobban féltek hogy hogyan fogják ezt a többiek fogadni. Azzal mindketten tisztában voltak, hogy a szülők ellenezni fogják a dolgot, de Mia váltig reménykedett a barátnőiben Cassandrában, Soulness viszont nem akarta elmondani neki, hogy lehetséges hogy a lány kérte hogy verjék őt össze. Úgy gondolta hogy nem kell felkavarnia a port a családban eléggé megtette már. Arra viszont nem számított egyikőjük sem hogy az eljegyzés bejelentése óriási botrányba fog fulladni.
Meleg lohasztó reggel volt, de Soulness és Mia már kora hajnalban talpon volt. Úgy tervezték, ma este egy nagyon puccos étteremben bejelentik a dolgot, és pontot tesznek a dolog végére. Az viszont elkerülhetetlen volt hogy úton útfélen egymásba ne gabalyodjanak. Csak az összejövetel izgalma választotta szét az ajkaikat újra és újra.

Hamar jött az este, mire mindketten észbe kaptak, már elfogyott az idő. Szótlanul lementek, nem szóltak egymáshoz egy szót sem, nem akartak értelmetlen dolgokról cseverészni, inkább szedték a lábaikat. Mikor megérkeztek az étterembe, senki nem ült a lefoglalt asztalnál, fellélegeztek. Mia leült, és idegesen bámult maga elé, most mi fog történni, mekkora botrányt fog kiváltani a többiekből ez a komoly döntés, mert hogy örülni nem fognak neki azt biztosra vette. Soulness mikor visszatért, érezte a lányon az idegességet, ő sem volt jobban, de leült Mia mellé, és megfogta a lány jéghideg kezét. Mia rápillantott rémülten elmosolyodott, mintha valami olyanba mentek volna bele aminek már a puszta gondolata is bűn.
- Nem lesz semmi baj… - Soulness próbálta bíztatnia a lányt, de ez a mondat, eléggé lankasztóan hangzott. Itt most a beszéd nem segített, mindketten feszültek voltak, csupán csak az törhette volna meg idegességüket, ha végre bejöttek volna a meghívottak. De sehol senki. És ez volt a legfájdalmasabb… Soulness a vállára fektette Mia fejét, ringatni kezdte, mint valami kisbabát, közben dúdolt neki valamit, saját magának is csinálta hogy megnyugodjon végre.

Aztán végre beléptek a szülők. Mia ijedten ugrott fel, félénken a szigorú anyai szemekbe nézett. Apja tudja, hogy örülni fog a döntésnek, de az anyja félelme szerint óriási patáliát fog majd csapni a hír hallatán.
- Még kire várunk? –Nézett az anyja sürgetve a lányra, majd sötéten Soulnessre aki viszont állta a öldöklő szemek támadását. Az ő zöld szemei sem voltak különbek, akárhányszor csak találkozott az anyával a pillantásuk egy óriási szellemi háború vette kezdetét, ami a végén döntetlenbe fulladt. Hamarosan beléptek a lányok is. Cassandra leszegett fejjel lépkedett, és leült. Ő volt a legcsöndesebb, bizonyára zavarta véres tervének kudarca, nem sikerült Soulnesst elrémíteni Miától, nem olyan gyenge a fiú akaratereje mint ahogyan azt ő képzelte.
- Tehát? Miért hivatatok ide minket? –Mia anyját látszólag nem érdekelte a pár mondanivalója.

Soulness Miára pillantott, bólintott, megfogta a fiú kezét és felállt.
- Szóval… azt szeretnénk mondani… - kezdett bele egy levegővételnyi szünet után a lány.
- Mia megtaláltad a gyűrűt… - Cassandra unottan nézett a lányra. Néma csönd. A szülők idegesen forgatták a szemeiket a két lányra.
- Micsoda? –Bökte ki végül Barbara.

Mia mosolygott, megbökte a fiút, aki erre elővette a gyűrűt, finoman felhúzta ismét a lány ujjára. A tettet hüledező pillantások követték, majd Mia anyja felindultan az asztalra csapott.
- Mit a fészkes fenét műveltek ti?! Azt hiszitek egyik napról a másikra egybekelhettek?! Normálisak vagytok?! Nem! Nem engedem! Mia ez a fiú rossz hatással van rád, agyon rossz hatással! Elvette az eszedet, és úgy rohansz utána, ahogyan ő azt akarja!
- Nem igaz! Anya ezt ketten akartuk!
Megfagyott a levegő. Mindenki egymásra nézett, majd a párra. Az ég is megdörrent, és könnyezni kezdte saját esőcseppjeit…
- Gondoltam hogy te nem fogod elfogadni ezt! –Mondta a lány kiábrándultan. –És ti? –A barátnőire pillantott.
- Mia, ez egy őrültség, ő egy sztár, összeházasodik veled, de soha nem fog annyit foglalkozni veled mint egy rendes férfi…
- Számomra ő a rendes férfi… - Vágott vissza Mia.
- Mia te megbolondultál!
- Nem… - A lány ijedten kapaszkodott Soulnessbe, aki tehetetlenül kapkodta a fejét. Most kell cselekednie, mindenki ellenük fordult kivéve az apa. Segélykérően a férfira nézett, aki felállt, és felemelte a poharát. Néma csönd kerekedett ismét mindenki Mia apját nézte, csupán csak az eső ritmikus kopogását lehetett hallani az étterem üvegén.
- Ha egyszer boldogok akkor miért ne kelhetnének egybe?

Mindenki a Aurélra nézett, komolyan, és meghökkenve. Soulness elmosolyodott, valahonnan érezte, hogy a férfi most az ő érdekükben beszél.
- De nem boldogok…- mondta az anyja.
- De azok vagyunk… - Mia ismét ellenkezni kezdett. –Hidd el, tudom mit beszélek…
A nő sötéten ránézett.
- Ha csak ennyiért hívtatok akkor mi megyünk is… - Állt fel.
- Hogy? –Mia nem hitt a fülének.
- Bejelentettétek, kész, ennyi… - Barbara felkapta a kabátját. –Azt vártad hogy majd áldásomat adom rá?
- Nem…
- Akkor miért maradjak még?

Mia meg se tudott szólalni. Világ életében arról álmodott, hogy mindenki örülni fog, ha egybekel valakivel, és most itt van a rideg jelenben, és senki sem örül neki.
Zavartan nézett körül, látszott, hogy rosszul van. Soulness finoman megfogta a derekát, és ránézett, érezte a lány meging a karjaiban. Finoman a vállára csúsztatta az állát, s mikor a lány anyja megindult, megfogta Miát, tudta hogy a lány utána akart volna rohanni, de semmi értelmét nem látta, ez az apró dolog már nem változtat a dolgokon.
- Maradj… - Suttogta erőteljesen Mia fülébe, mikor a nőt az apja is követte. Mia meg sem tudott moccanni, könnyezett, és úgy nézett a többi lányra.
- Hát Mia… - Kezdte az egyik zavartan. –A szüleidnek igaza van… Fiatalok vagytok, és tapasztalatlanok, nem kéne egy ilyen fontos döntést elhamarkodnotok…
- Ne kezd el megint… - Mia fogcsikorgatva válaszolt, gyűlölet gyulladt fel benne, senki sem fogadja el a tényeket, senki sem érti meg hogy ő szerelmes Soulnessbe!
A lányok is felálltak és kiléptek az étteremből.

Vége, ennyi volt. Mia halkan sírni kezdett Soulness karjaiban, aki erre megfordította, és hagyta a lányt sírni. Nem tudott semmi vigasztalót mondani, ez volt az a helyzet, ami után a szótlan csöndesség, rejtette a legmélyebb együttérzést. Csak simogatta a lány végtelenül selymes hajzuhatagát, és puszilgatta a homlokát.

Szótlanul indultak ők is lassan az étteremből. Egyikük sem számított ekkora viharra, de hogy Mia ne fázzon meg, ne legyen vizes, Soulness a fejére terítette a kabátot, kedveskedve kézen fogta, és úgy indultak haza. Úgy gondolta neki nem számít az eső, így engedte, hogy az esőcseppek átitassák mindenét. Nem sírt, hiábavalónak tartotta volna ha ő is könnyet ereszt ebben a reménytelennek tűnő helyzetben. Most átkozta el magát hogy nem egyszerű ember, nem dolgozó férfi hanem egy gitáros, akinek nincs rendes munkája sem.

Felmentek a most barátságtalanul tökéletesnek tűnő lakosztályba. Mia szótlanul az ablakot nézte, a kilátás elmosódott az esőcseppek tömegétől. Szomorú volt és bizonytalan nem tudta mitévő legyen ebben a helyzetben. Olyan egyedülinek olyan aprónak érezte magát ebben a világban. Aztán egy meztelen kart látott, ahogyan elényúl, megint megpördíti hogy gazdájával szemben legyen, majd közelebb húzza magához. Mia pusztán felnézett, nem tudott semmit, csak érezte, hogy a fiú puha bőre, szorosan a ruhájához simul.

Aztán a tanácstalan két szemet nézte, amik most érdekes módon tengerkéken csillogtak, szinte látni lehetett az elkeseredettség óriási hullámait táncolni bennük. A víz alatt valahol egy lélek kért segítséget az elnyomás, a raboskodás alól. Látni lehetett ahogyan kinyújtja a kezét a levegő felé, kapálózik, de mindezt oly kétségbeesetten, és olyan hasztalan. A mélység minduntalan lerántotta magával a mélybe. Hiszen ők egyek voltak a szemekben. Felvillant saját tükörképe is a remegő tekintetben, a rémült arca, a vágyakozó kinyitott ajkai. Mondani akart valamit, de mikor kinyitotta a száját egy szót sem tudott mondani, csak halkan szenvedni szalutálni az ablak előtt szerelmével a szomorú időszakok hadnagya előtt, akinek vizes parancsai most szívbemarkolóan döngették az ablaküveget. Lejjebb vitte tekintetét a fiú rózsás szája megint hívogatta de ezúttal kitért a már várt beteljesedés elől.

Mia Soulness vállát figyelte, sötét este volt, a hold tiszta fénye ráfeküdt a fiú fehér vállaira. Azokra a vállakra, amiken a közös terhek pihentek, a gondok, amelyek megoldhatatlannak tűntek, és most a hold fénye is nehezíti őket. Aztán a fiú fürtjeit figyelte, melyeken a vízcseppek legördültek a vállára, a mélyedésekbe, a kulcscsontjába majd valahol eltűntek a gitáros karján, és végleg befejezték útjukat a könyökénél.
A lány elmosolyodott jót tett neki ez a gyönyörködés a fiú testén.
Amikor lenézett Soulness kezeire az egyikben egy kisebb flakont pillantott meg. Gondolta sör, a hűtőből, de mikor a fiú felemelte és megvilágította a hold, rájött hogy cola.
- Kérsz? –Soulness barátságosan a lány felé nyújtotta a félig kiivott üveget, aki elvette, és beleivott.
Soulness elmosolyodott, orrát a lányéhoz illesztette, és finoman rázni kezdte a fejét.
- Vizes leszek… - Morogta Mia viccesen.
- És az baj?
- Nem attól óvtál egész hazafele menet?
- Az más volt… Ennyitől nem fázol meg… - Soulness felnyomta a lány arcát, és csókra késztette, amit Mia azonnal meg is tett.

Feltűnően rövid ideig volt egyek, Soulness hamar elemelte a fejét, szomjasan megnyalta a száját, folyamatosan Mia ajkaira szomjazott, a lány csókjai kielégíthetetlenné tették őt. Most lehajtotta fejét, hosszan behunyta a szemét, majd kinyitotta. Mintha egy újabb csillag villant volna fel az égen úgy csillant meg a két aranyló zöld szem.
- Én nem tudom most elmondani, mit érzek… Talán eltökéltséget? Akaratot? De nem szeretném, hogy bármi is megváltozzon kettőnk között mert a többiek ellenzik hogy együtt maradjunk… Nagyon szeretlek… Nem tudnék nélküled élni…
- Én sem… - A lány rámosolyodott. –Nem változott semmi Soulness, semmi… - A fiú vállára hajtotta a fejét gyarapítva annak hordozandó édes súlyát. –Meg fogsz fázni… - Suttogta vészjóslóan a fiúnak, mikor érezte annak még mindig nyirkos bőrét.
- Nem… Ebben a fülledt levegőben… - Soulness gondosan átkarolta a lány, majd kinézett az ablakon. –Elállt az eső… - Elengedte a lány majd kilépett. Gyönyörű látvány tárult a szeme elé, az egész város fényekben égett, megvilágítva a végtelen utat, ami nem vezet sehova.

Érezte, hogy Mia egy plédet terít a fejére, és a hátára, mosolyogva elfogadta a lány aggodalmas gondoskodásának megnyilvánulását, majd visszaemelte tekintetét az égre. Hosszan csöndben figyelte, és azon gondolkodott, lehet hogy az a csillag amit ő most éppen néz, már nem is létezik.
- Mire gondolsz? Szólalt meg Mia.
- Látod ott azt a csillagot? –A fiú felemelte a kezét, kecsesen rámutatott a legfényesebb csillagra.
- Igen… - A lány követte Soulness karját. –Mi van vele?
- Ha távol leszek, mindig ezt a csillagot fogom nézni este ha rád gondolok… Te is nézd ezt, és akkor találkozunk… Biztos…

Mia gyermekdeden felnevetett, és szórakozottan a fiúra nézett, akinek tetszett a lány komolytalansága. Átfogta a lányt a karjával, és együtt néztek ismét fel oda, ahol a csillag őrizte őket. Az ő csillagjuk…
- Megígérem, ha távol leszel minden este pont ekkor megkeresem ezt a csillagot, és rád gondolok… - Mia hozzábújt kedvese karjához, akinek rövid göndör haját felkarolta a langyos szellő ami lent takarította az utcákat.
- Rendben van…- Soulness visszanézett a lányra, majd ismét az égre. Könyörgött a sorsnak hogy ne keljen egyedül hagynia Miát ebben a kegyetlen világban. A sorsnak, ami valami olyat tartogatott számukra, amiről álmodni sem mert volna senki…