Egy vámpír élete-VIII.

Rengetegen voltak a klubban, mind vámpír, a társadalmi helyzetüktől függetlenül. Most összes ellentétüket félretéve ültek egymás közt, s jókat iszogattak, beszélgettek, üzleteltek. Világunkban talán- és ezt nem nevezhetném túlzásnak,- ez volt az egyetlen olyan hely, ahol nem volt köztünk háború. Itt mutatkozott meg rajtunk, hogy ha akarjuk, igenis össze tudunk tartani.
A törzshelyünk nem volt egy puccos hely: egyszerű teremből állt, ami tágas volt, s elfért benne egy jó kis bárpult, asztalok, és még táncparkett is. Leginkább este volt nyitva, de megesett, hogy nappal is vendégvárásra készen állt.

Fred elkísért egy, a sarokban levő asztalhoz, s pár perc türelmet kérve elsietett. Rendeltem egy kis vörös nedűt, hogy azért egyen valami a gyomromban aznap, s közben egy igen érdekes unaloműzést találtam: Híradót néztem a falra függesztett tévéből. Igen ritkán szoktam ezt nézni, bár Venrtue-s létemre nekem igazán csak figyelemmel kellene kísérnem ezt. Ami akkor benne volt, az több mint érdekességet jelentett: az otthonom romait mutatták. Füleimet hegyezve lestem minden egyes szót.
-Ami nem sokkal hajnali egy után történt, az több mint érdekes dolog kedves nézőink. New York egyik felhőkarcolójának lakása romokba dőlt, miután emelete eddig ismeretlen okokból leszakadt. Szerencsére nem sérült meg senki sem, mivel üres volt a lakás. De! A helyszínre kiérkező rendőrök furcsa nyomokat találtak: a törmelékek alól egy koporsó maradványait lelték fel és a folyosó padlóját mély karmolás nyomok tarkítják, s a folyosó végén található ablakajtót, pedig valami kitörte.
-Ejnye! Ez a dög nem pakolta vissza a koporsóm! Szégyentelen alak!- mosolyogtam magamban, s a pohár tartalmát meghúzva tovább hallgattam a híreket.

-Szemtanúk elmondása alapján két alakot láttak kizuhanni a 200. emeletről. Ebből az okból átfésülték a közeli háztetőket, sikátorokat, de csak egy holttestet találtak meg. A nyomozás folytatódik még, s egyelőre alapos vizsgálatot rendeltek el az ügyben. A szó most pedig a stúdióé.......
-És az enyém- mondta a hátam mögül egy bársonyos mély hang, melynek varázsa csak egy valakire emlékeztetett: Marius-ra.
-Marius! Szia!- ugrottam örömömben a nyakába, s erősen átöleltem.
-Szia Kicsim!- mondta mosolyogva, s ő is viszont ölelt, ám gyorsan eltolt magától e szavakkal: - Mutasd magad, mennyit változtál!- s jó alaposan szemügyre vett.
-Ezt inkább nekem kellene megkérdeznem-mondtam, s nevetve folytattam:- Hol hagytad a hajad? És látom, még minidg a régi divat híve vagy......

Sötétbarna haja régebben még hosszabb volt az akkori divat szerint, de most rövidre lett vágva. Öltözékét tekintve nem igen ment végbe változáson: fekete vászonnadrágot viselt, sötétbordó inget, és rá hosszú, vörös színű kabátot húzott, aminek anyaga bársony lehetett talán. Lábravalóját tekintve egy fekete csizmát viselt, ami hasonló volt, mint amilyet lovagláshoz használnak; ez bőrből volt, s fényesre volt tisztítva.
-A szokásaim rabja vagyok- mondta komolysággal, de a végén elnevette magát.
-Az biztos.
-Ne szemtelenkedj!- mondta mosollyal az arcán.
-Felcsaptál az igazság emberének?- kérdeztem kicsit szemrehányóan.
-Ki tudja, 2000 év alatt nem neveztek ki annak......hátha most szerencsém lesz. Ám javallanék valamit, ha nem veszed zokon: szerintem jobb volna beszélgetni nyugodtabb körülmények között.
-Otthon?
-Ehem, pontosan.

Nyeltem egyet, de nem akartam itt, a klub közepén mondani, hogy mi történt velem (pontosabban a lakásommal), ezért támogatva az ötletet kitessékeltem minél hamarabb:
-Jó ötlet, útközben úgyis van mit megbeszélnem veled......
-Remek, akkor gyerünk.
Távozás előtt megköszöntem Fred-nek a segítséget, s biztosítottam afelől, hogy hálám nem marad el.
-Nem tesz semmit kislány! Mindig örülök, hogy ha egy barátnak segédkezet tudok nyújtani.....- lelkesedett.

Kilépve hűvös szél csapott az arcunkba, s még az eső is ráeredt. Minket ez teljes mértékben nem zavart, s mint a régi barátok átkarolva egymást elindultunk az utca sötétjében. Némán haladtunk, az utcát csak cipőink kopogásának visszhangja verte fel. De nemsokára immáron én is megtörtem, mert nem bírtam magamban tartani, hogy a lakásom romokban hever.
-Marius, tudnod kell, hogy nem tudok szállást biztosítani se neked, sem nekem.....- buktak ki belőlem a szavak félve.
Összevonta szemöldökét, s kékes-zöld szemeit rám szegezve válaszolt:
-Hallottam róla.
-Mégis honnan?
-Ugyan.............az ilyen nem marad titokban Jenna! Főleg nem a mi világunkban.
-Áh, szóval a szóbeszéd még minidg gyorsan terjed- mondtam keserű szájízzel.
-Példátlanul elakartak veled bánni, de nem sikerült. Ezért csak büszke lehetek rád, hisz talpra esettségedet mutatja. Ezek szerint jól kitanítottalak- húzta ki magát.
-Kitanítottál? Éppen hogy csak egy hajszálon múlt az életem!- keltem ki magamból. -Hogy te milyen beképzelt vagy!
-Ne szemtelenkedj! -vágta oda gyorsan, majd folytatta mondandóját. -A nappal miatt meg ne aggódj: egy másik felhőkarcolóban az egyik lakás az enyém.
-Óh...-mosolyodtam el.- És mióta vagy a tulaja?
-Mától fogva.

Nagyot kacagtam ezen, s kérdőre vonva folytattam:
-Ugye, nem csináltál semmi őrültséget?
-Áh, hiszen ismersz engem- mondta meggyőző őszinteséggel.
-Éppen ezért kérdeztem; hisz ismerlek.
-Ne szemtelenkedj! Most tényleg nem............kivételesen.
-Neked minden második mondandód, az, hogy ne szemtelenkedj?
-Miért, valahogy kordában kell tartanom a nyelved kisasszony!
-Ez nem is szemtelenkedés! Ez.................ez feleselés!
-Oh, bocsáss meg.................Akkor ne feleselj!

Ezen csak nevetni tudtam, s ezt visszhangozták a falak, amíg ki nem értünk a nyílt utcára. Ott átverekedtük magunkat az autók áradata között, s a Central Parkban sétáltunk egy keveset. Rajtunk kívül senki sem volt ott, így zavartalanul magunkénak tudhattuk az egész parkot. A hídhoz érve a korlátnak támaszkodva néztem a saját tükörképem, s hátam mögött nem sokára megjelent Marius arca is. Átölelt hátulról, s fejét a vállamon nyugtatva nézte ő is a víztükrét.
-De sötét vagy- mondta a tükörképemre pillantva, s egy jót kuncogott a fülembe.
-Ne szemtelenkedj!- utánoztam őt nyávogós hangon.
-Jól van, megjegyeztem!- mondta sértődötten.- Ha ennyire nagyra tartod magad drága, akkor halljam: milyen filmeket forgattak itt például!
Úgy tettem, mint akit megfogtak volna ezzel a kérdéssel, de aztán diadalittasan hadartam a választ:
-Hát többek közt a Batman egyik részét és a Reszkessetek betörők 2-t is.
-A Batman-ben nem a Pingvinembert dobták le itt?- kérdezte csalódottságáról elterelve a szót.
-De de, pontosan.
-És nem próbáljuk ki mi is?- mondta, s hirtelen megemelt egy kicsit a folyó felé.
-Lenne szíved ezt tenni velem?- kapálóztam, s mihelyt letett, megfordultam felé.
-Ha továbbra is engedetlen leszel, akkor igen.
-És mégis, mit érnél el vele? Max. tüdőt kapnék..............ha kapnék........Így is már fázom egy kicsit- s összébb húztam magamon a kabátot, s megtöröltem az arcomat az esőcseppektől.
-Menjünk?
-Jó volna!- mondtam durcásan.

Válaszképp bólintott egyet és sietve hazafelé vettük az irányt. Alig tettünk azonban pár lépést, a csöndet szárnyak suhogása törte meg. Egy madár valahonnan fentről irtózatos sebességgel szállt alá, s végig süvített a fák előtt. Fekete tolláról a vízcseppek leperegve hulltak az utca köveire.
-Hajaj, róla megfeledkeztem!- fordultam meg becsukva a szemeimet.
A holló nem volt éppen kedvének teljében, hisz össze-vissza kereshetett már a városban. Most megtalálva mérgesen ült meg a vállamon, mérgesen károgva.
-Szia Crow!- simította végig mesterem a tollait.- Rég láttalak.
-Örülök, hogy örültök egymásnak, de menjünk már!
-Oké, oké........- hangzott a válasz.
Hallgatag ballagtunk tovább a parkban, mikor egy hirtelen ötlettől felindulva karon ragadtam mesterem, s elkezdtem húzni.
-Marius, kérlek, gyere el velem a régi lakásomhoz! Látni.................látni akarom, mi maradt belőle!
-Viccelsz?? Hisz mindjárt felkel a nap!
-Kérlek!

Tétován állt mesterem, s legszívesebben rávágta volna, hogy nem. De a szíve mást súgott: engedett egyetlen tanítványa kívánságának, s mutatva az utat a magasba röppentünk. Mindössze pár perc kellett, hogy elérjük a karcoló legmagasabb pontját, ahol szomorú látvány fogadott: a lakásnak a fele romokban hevert, és még az éjszaka folyamán a tető is megrogyott. A törmelékeken keresztül óvatosan hatoltam be a lakás még ép részébe, hogy összetudjam szedni, ami még menthető.
-Nem aprózta el az illető a dolgot!- mondta mesterem, mikor körbenézett.- Szerintem a jelekből ítélve biztosra akart menni.
-De nem sikerült neki, és ez lényeg!- vágtam oda suttogva, s megpillantottam a bejárati ajtót, mely kordonszalagokkal volt keresztül húzva.

Oda mentem, s kinéztem a folyosóra. Végén az ablakajtó még mindig kitörve volt, szintén az is kordonokkal elkerítve. Látszott, hogy nem minden napi események történtek itt, hiszen a padló tele volt mély karmolás nyomokkal, ráadásul még a szőnyeg is meg volt tépve.
-Jenna, menjünk innen, inkább megveszek mindent, ami kell újra, de ne húzzuk az időt ezzel!- mondta Marius kizökkentve a terepszemléből kicsit türelmetlenül.
-Rendben, de ezt fogd meg!- dobtam oda neki egypár ruhát, amit hirtelen kitudtam szedni a gardróbból, s a konyhába léptem.
Itt is leszakadtak a polcok, de a lényeg, amit kerestem még meg volt: egy kis díszes fémdobozka.
-Az meg minek neked?- bökött a fejével rá, mivel tagadhatatlanul egy dán kekszes doboz volt.
-Nem tudtad? Veled fogom megetetni!- mondtam síri nyugalommal.

Nem tudom pontosan, hogy mit gondolt erre, de biztos megint valami hasonlót a „Ne szemtelenkedj!”-hez. Természetesen nem neki lett szánva, hanem Crow-nak, mert nem hinném, hogy Marius tartana neki való eledelt a lakásán.
-No, azt hiszem készen vagyunk!- mondtam pár perc múlva, miután zsebre vágtam a maradék dobócsillagom és a kisebb fegyvereimet.
Semmi ilyesmit nem voltam hajlandó ott hagyni ezek után.
-Hála az égnek!- lelkendezett mentorom, s a holmijaimat átadva már el is indult.
Én is követtem a példáját, s szorosan mögötte haladva mentünk a lakása felé. Tényleg nem lakott messze, egy perc se volt az út. Elegáns felhőkarcolónak tűnt, de ez korántsem jelentett semmit. A tetőről mentünk a lakásához a lépcsőt igénybe véve. A felmért jelek és elmondása szerint az övé volt a legfelső lakás, s bizonyára a legnagyobb is. Szinte már akár padlásnak is nevezhettük volna helytelenül.

Leendő otthonomnak hatalmas tölgyfa ajtaja volt és még foglalata is abból volt. Tetejénél egy pár kifaragott hely volt színes üvegekkel kitöltve. Az ezen beszűrődő fény hangulatossá tehette a belső teret, gondoltam. Rövid kotorászás után meglett a kulcs, s két fordítás után már nyílt is az ajtó.
-Szezám, tárulj!- mondta mentorom, s szélesre tárta az ajtót.
Crow egyből berepült, s fent az egyik tartógerendán talált magának helyet, s úgy láttam, holnapig nem is fog onnan lejönni. Mi is beléptünk és én áhítattal néztem körbe. Minden egy helyen volt, rendszertelenül, nevezhetnénk kuplerájnak is. Az ablakoknál függönyök voltak feltéve, ami valószínűleg még a régi korokból maradt ránk. A padlózat fadeszkákból volt, melyek lelakkozva csak úgy fénylettek. Bútorzat gyanánt szolgált egy hatalmas faasztal, egy 1600-as évekbeli kanapé, több szék, egy másik, modernebb kanapé, s két nagyobb szekrény. A helyiségek száma nem volt sok, mindössze egy fürdőszoba és egy hálószoba volt a nappalin kívül. Fényt nem csak a csillár szolgáltatott, hanem a szinte mindenhol fellelhető gyertyák. És, még mielőtt kihagynám, tele volt az asztal festékgombokkal, ecsetekkel, mivel imádott festeni. Képeit nem csak vásznon festette meg, hanem a falon is láthatóak voltak.
-Nos?- kérdezte érdeklődve Marius.
-Szép, egyszerű, és otthonos- mondtam miközben még mindig mászkáltam kíváncsiskodva, de természetesen a képek miatt.

Mindig elbűvölt a művészete, az ízlése, a képei, szinte már valósággal beleszerettem. Minden bizonnyal ő is észrevehette érdeklődésem tárgyait, mivel mosolyogva megkérdezte:
-Tetszenek?
-Némelyik nem rossz..........
-Ennyi?- kérdezte kitárt karral.
-Ehem.
-Hát.............Ezért adok a véleményedre- mondta felháborodva, hiszen többet várt, mint hogy nem rossz. De ismerem őt, túlteszi magát ezen.
- Kérsz valamit? Én megéheztem- mondta témát váltva.
-Nem kössz.
-Akkor ülj le egy pillanat és jövök- ezzel eltűnt a szoba sarkában.

Egy kipárnázott székben, s egy perc múlva már jött is Marius egy pohárral a kezében. Az asztal tetején foglalt helyet, velem szemközt.
-Hova tűntél el így hirtelen?- kérdeztem rá a számomra fontos dologra.
-Aludtam- lehelte ki a szót könnyedséggel, egyszerűen.
-Azért szólhattál volna, igazán!- mondtam kicsit sértődötten. – Nemde?
-Akkor vagy megpróbáltál volna velem jönni, vagy meggátoltál volna- mentegetőzött felsőfokon.
-Vagy semmi- egészítettem ki.
-Vagy semmi- bólintott rá.
-Senki sem tudott róla........- mondtam elgondolkozva, s gondolataim sűrejéből hirtelen kitörtem egy hangos kiáltással:
-Abbidalaine! Ő.................ő tudta! De............de honnan?- néztem rá.
-Igazán egyszerűen: mikor ment hozzád látogatóba észrevette, amint a várossal ismerkedtem, s hát beszédbe elegyedtem vele. Aranyos fiúnak tűnik.....
-Az is, egy aranyat érő barát.
-Helyes is, ha az embernek vannak olyanjai, akire számíthat- bólintott rá.- Ám, van valami, amit feltétlen el kell mondanom neked- itt összeráncolta homlokát, s arca komolysággal és aggodalommal telt meg.
-Gondolom az erőmre gondolsz.....

Meglepetten s elképedve rám nézett:
-Honnan tudtál erről?
-Az a vérfarkas, aki rám támadt, az beszélt róla.
-És mit mondott?- így ő gyanakodva.
-Igazából semmi különlegeset, csak azt, hogy mostmár tudom, hogy ilyennel rendelkezek, használjam jó célra.
-Ez tényleg nem nagy valami- nyugodott meg.- Gondolom kielégítő magyarázatot vársz tőlem.
-Nem venném rossz néven.
Mielőtt belekezdett volna, levette vizes kabátját, s letette maga mellé az asztalra a pohárral együtt.
-Régen, mikor vámpír lettem, sokáig nem tudtam hogy mi tévő legyek a világban. Nem találtam helyem. Kitaszítottnak éreztem magam, nem tudtam senkire sem támaszkodni, hisz mesterem meghalt. Megölték idő előtt. Arra adtam a fejem, hogy körbeutazom a világot, s így ráakadtam valamire. Pontosabban, valakikre.
Minden szavát lestem, hisz eddig mindig csak hallgatott a múltjával kapcsolatban.

-Kik voltak azok?
-Ősvámpírok.
-Ősvámpírok?- hitetlenkedtem.- Hiszen azok kihaltak!
-Mára igen, de 2000 évvel ezelőtt, még bizony éltek. Ott tartottam, hogy felleltem őket, s megtiszteltetés ért: ihattam a vérükből.
-Csak úgy, vagy volt valami konkrétuma?
-Volt természetesen, de ez maradjon meg nekem........- nem folytatta tovább a mondatot, titkolózni próbált.
-Te tudod!
-Ez a legősibb és legtisztább vér mindenki számára- folytatta oktatóan.- Az ő vérük ereje jár át bennünket; meg van benned is, bennem is.
-Pontosan mire leszünk képesek az ereje által?- kérdeztem a lényegre térve.
-Lássuk csak.........nincs különösebb eltérés másoktól, de például: tárgyak mozgatására, nagyobb teherbírásra és még rengeteg mindenre, de most csak ezek jutottak eszembe. És, igen: képesek vagyunk élni a fényben.
-MICSODA?- kérdeztem, s székemmel megbillenve egy hatalmasat estem.
-Igen, a fényben, de nem olyannyira, mint az emberek. Csupán néhány órára.

Feltápászkodtam nagy nehezen, s leporoltam magam. Zuhanásom valóságos porfelhőt eredményezett. Hihetetlen volt ezt hallgatni.
-Képes vagyok kimenni a teraszra napfelkeltekor és még el sem égek. Ezt ki kell próbálni!- mondtam izgatottan.- Holnap korábban kelek, és kifogok állni a napra- tervezgettem már előre boldogan.- Istenem, érezni fogom a napfény simogatását az arcomon!!!
-Ám vigyázz! Vannak bizonyos szabályok, amit feltétlen be kell tartani.
-Mint például?
-A kint tartózkodás ideje nem lehet több, mint 6 óra. Se több, se kevesebb.
-6 óra????? Hiszen ez már a mennyország!- vigadoztam örömömben.
Vártam még, hogy folytatja valamivel, de vállat vont ezekkel a szavakkal:
-Hát, ennyi volna.
-És ezt miért nem mondtad el előbb?- vontam kérdőre.
-Nem tudom. Valami azt súgta, hogy csak most jött el az idő. Mostanra lettél elég érett, elég képzett ahhoz, hogy ne légy felelőtlen. Megbízom benned maximálisan.
-Oh, köszönöm. Értsem tehát úgy, hogy nem bíztál bennem eddig?
-Nem így fogalmaznék Kicsi. Inkább úgy, hogy volt bennem némi félsz. De eloszlattad már, és ez a lényeg!- jelentette ki ünnepélyesen.
-Meg vagyok nyugodva.

Mindketten elmosolyodtunk, s pár percre csend telepedett le közénk.
-Mondd csak, te nem veszed le a kabátod?- törte meg, s tűnt fel neki, hogy még mindig rajtam van.
-Igaz. Észre se vettem- s felállva elegánsan le akartam vetni, de nem jött össze zökkenőmentesen: a zsebeimben levő összes fegyver a padlón szerte-szétszóródott. -Na, ne!- mondtam haragosan, s elkezdtem összeszedni.
-Várj, segítek!- így Marius, s leugorva az asztalról ő is nekilátott.
Szaporán járt a kezünk, s hamarosan már szinte be is fejeztük. Nem láttam már sehol sem többet, de mesterem felfedezett még valamit.
-Ez meg mi?- forgatta meg a Sai-kat, a háromágú kiskardjaimat. –Nem hittem volna, hogy megőrzöd.
-Jó hasznát vettem egy-két alkalommal, szerencsét hozott- dagadtam a büszkeségtől.
-Vajon, most milyen szerencséd lesz?- dobta oda nekem őket, s ő maga, ahol a függöny darabka a falra volt akasztva, félre tűrve azt, levette a sajátjait.
-Nem gondolod ezt komolyan, ugye?- kérdeztem hitetlenkedve, s kezeimet leeresztve jeleztem, nem kívánok részt venni eme erőpróbán.

Választ kérdésemre nem kaptam, ehelyett egy gyors kiszúrást intézett felém, de sikerült elhárítanom. Éles hangon csúszott el a pengéje az enyémen, de egy hirtelen fordulás, s már jött is a következő támadás. Ezt is sikerült elhárítanom, s hátrébb szökkentem egérút gyanánt. Mindkettőnk kezében forogtak a kardok lazításképpen, de a hirtelen támadások miatt ez hasznos is volt. A régi időket jutatta eszembe, amikor még ily módon tanultam ezekkel a nemes fegyverekkel való bánást. Nem volt különösebben nehéz, csak hihetetlenül nagy odafigyelést igényelt.

Sűrű és apró lépéseink, csusszantásaink port vertek fel, de ez nem érdekelt minket. Ez volt akkor a legkisebb, amire odafigyeltünk. Hol ő tartott sakkban engem, hol én őt, forgó mozgásunkkal állandóan változtattuk a helyünk. Támadások váltották egymást, pengék csillantak, sírtak a kezünk alatt, de egyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon. Egyenlő tudással rendelkeztünk. Éppen, mikor egy más kezéből próbáltuk meg kifordítani a fegyverünk, elterelő hadműveletként akart hatni egy dicséret:
-Nem felejtettél sokat- dicsért mesterem két levegővétel között.
-Te sem- löktem el magamtól mentorom, s kifelé fordítva a penge élét megperdültem a tengelyem körül. Eredménye lett is: egy keskeny, vérző, vízszintes seb egyenesen mentorom hastájékánál.
-Ügyes- mondta keserűen, miután megnézte „művemet”.
-Te akartál játszani!- vetettem a szemére, s támadó állásba álltam vissza.
-Úgy van!- mondta kicsit dühösen, s egy nem várt mozdulattal kigáncsolt.

A padlóra nem zuhantam le, mert a karját kinyújtva megtartott, de másik kezével egyenesen a szememközé szegezte fegyverét.
-De egy valamit tudnod kell Jenna:- mondta farkasszemet nézve velem,- te engem soha nem tudsz legyőzni.
-Miért is nem?- kérdeztem.
-Csak nem és kész!- állított a saját talpamra.
-Ez nem válasz Marius- orroltam meg rá.
-Nekem viszont ez a válaszom rá- dobta le az asztalra a fegyvereket.- Viszont szép sebet ejtettél itt nekem- mutatott az inge szakadására.
-Ennek ez az átka- ásítottam egyet.
-Látom, fáradt vagy. Gyere, segítek megágyazni!- mondta.- Utána meg kitisztítom a sebem.

Előkeresett lepedőt, paplant, párnát, mindent ami csak kellhet az egyik nagy szekrényből, s megmutatta a szobámat.
-Remélem jó lesz- léptünk be egy sötét kis szobába.
-Tökéletes- nyugtáztam.
Egy egyszerű ágy volt, amit megpróbáltak átalakítani baldachinos ággyá, több-kevesebb sikerrel. Ehhez többféle anyagdarabot- nem átalkodom cafatoknak nyilvánítani,- lógattak fel. Nem mondhatok rá egy rossz szót sem, hiszen igazán kényelmesnek tűnt.
Közösen megvetettük a fekhelyemet, s már el is terültem rajta. Mielőtt kiment volna Marius azon morgott, hogy hogy szerethetem én ezt az ,,izés” ágyat, a jó öreg koporsó helyett.
-Na igen. Koporsó nem való nekem. Szűk, kényelmetlen.
-De ez természetes számunkra. Most már tényleg pihenj, holnap meglepetés vár!
-Komoly?
-Igen. De most már tényleg alvás! Szép álmokat!- mondta, s becsukta az ajtót.

Hallottam még, ahogy léptei felverték még a nappali csöndjét, aztán minden elnémult. Ő is elfáradhatott, bár ezt nem mutatta ki. Minidg példát akart nekem állítani, olyan volt, mintha ő lett volna az apám. Jól esett, hogy nekem egy ilyen mester jutott ki, mint amilyen ő. Kitapasztalt, a korával már matuzsálemnek számított......hoppá! Matuzsálem! Erről eszembe jutott valami:
-Marius!- emeltem fel a hangom kicsit.
-Hmmm..................mondd picim!
-Tudod kiknek való a koporsó?- mondtam, de hangomat már az elfojtott nevetés rezegtette.
Nem válaszolt semmit, ebből tudtam, hogy várja a választ.
-A matuzsálemeknek. Jó nekik a hátfájásuk ellen, meg aztán..........- nem tudtam befejezni, mert jött a: „Ne szemtelenkedj” álmosított verzióban.
Csak ezt akartam hallani még utószónak, s ezután pilláim elnehezülve, fáradtan csukódtak le.