Rock Lady 4.

4. fejezet

Már 1 hónapja vagyok itt, ebben a börtönben. Amikor a szüleim megtudták, hogy drogozok, csak annyit feleltem, hogy ez az én életem, és nem akarom, hogy bárki beleszóljon. Idehoztak, de rá kellett jönnöm, itt kínoznak engem. Nagyon fáj…! Szükségem van rá! Kell nekem, és meg is fogom szerezni! Itt akarom hagyni ezt az átkozott helyet! Az ablakok rácsosak, az ajtókat este mindig zárják. Még a kertbe is csak kísérettel mehetünk ki. Komolyan, mint egy elmegyógyintézet. Nem engedik, hogy zenét hallgassak. Pedig mennyire szükségem lenne rá… és Danre is. Egyszer sem jött el meglátogatni. Hát ez az a nagy szerelem, amit érez irántam? Minden szava hazugság volt? A kétely hullámi csaptak föl, és a fájdalom egyre erősebb lett… persze Ákos minden nap itt ül, és próbál felvidítani. Miért nem érti meg, hogy semmi értelme? Nem akarok tovább szenvedni, akkor inkább meghalok! Lassan leléptem az ágyamból, le a hideg kőre. Még a papucsomat is elfelejtettem felvenni.

Csöndben végigballagtam a folyosón, ügyelve arra, hogy nehogy valaki meghalljon, vagy meglásson. A portás ott ült a helyén, amikor észrevettem, behúzódtam az egyik fal mögé. Csak akkor mozdul el a helyéről, ha WC-znie kell. Addig viszont itt kell gubbasztanom. Fáztam abban a vékony hálóingben, amit kellett viselnem. Nem tudtam, hogy hány perc telt el, de az őr eltűnt a pult mögül. Elindultam az ajtó felé és… nyitva volt! Kifutottam az udvarra, végig a járdán keresztül. Hatalmas kert volt itt, tele fákkal és késő őszi virágokkal. Egyszer sem volt erőm megcsodálni őket… ők tele vannak önbizalommal, szépséggel és boldogsággal. Én meg… irigyeltem volna őket, és ez azzal járhatott volna, hogy az egész parkot kipusztítottam volna. Ahogy futottam keresztül a füvön, nem láttam semmit, de a talpam már nagyon fájt, és fázott. Október volt, különösen hideg október.
Mintha az idő is ellenem lenne. De nem csak ő… Hallottam, hogy valaki fut utánam.

Ismét az ügyeletes orvos irodájába jutottam. Elfeledkeztem az ügyeletes kapuőrről, az meg idehozott. Nem akarok még egy napot abban a gumiszobában. Ahogy bekísért, láttam, hogy a doktor nem ugyanaz, hanem egy nagyon helyes kábé 24-26 éves férfi.
- Jó estét hölgyem.- mondta. Nem volt orvosi cuccba öltözve, nem számított rám.- Sétálni támadt kedve?- szánalom csendült a hangjában, vonásai megfeszültek, a válaszomra várt.
- Igen. Fájt a fejem.- válaszoltam kihívóan a szemébe nézve.
- Foglaljon helyet, kérem!- elkapta a pillantását. Leültem a székre és vártam az ítéletet.- Tisztában vagyok vele, hogy el akart szökni. Ez minden drogosnál előfordul egyszer-kétszer.
- És ha igen, akkor mit fog velem csinálni?- zavarodottan nézett körbe az asztalon, és pillantása megállt az aktámon. Kinyitotta, és figyelmesen tanulmányozni kezdte.
- Holnap kiengedtünk volha ha… hm… miért is?- felnézett rám, és most éreztem először, hogy félek tőle. Nem tudom, miért, nem tudom, hogyan. Remegni kezdett a karom, és mintha tű szurkált volna a hideg kék szemein keresztül. Odament az ajtóhoz és elfordította benne a kulcsot. Én már éppen a menekülési lehetőségeket mérlegeltem, amikor egy tűszúrást éreztem a karomban és valami rászorult a nyakamra. Alig kaptam levegőt, és elkezdtem köhögni. Fájt a szorítás, pánikba estem, mert már kezdtem elveszteni az eszméletemet. Az utolsó dolog amit láttam, az a doktor szemei…

Hát ilyen nincs! Már megint egy tök ismeretlen helyen ébredtem föl… a nyakam úgy fájt, hogy alig bírtam mozgatni. Olyan nyugodt, tiszta és gyógyszerszagú szobában voltam, hogy rögtön leesett, hol is vagyok. A torkom ki volt száradva, szomjas voltam. Ismét egy kórház, ismét rengeteg gyógyszer, és még ráadásul infúzió a vénámba. Mi is történt…? Gyerünk Niki, gondolkozz!… Az a ku… Valaki meg akart ölni!! Meg akart fojtani! De mégis miért???! Mit tettem én ellene? Aztán eszembe jutott, hogy mielőtt elszökni készültem volna, az járt az agyamban, hogy meg akarok halni. Haha, milyen vicces… Az éjjeli szekrényemen a vázában ott volt egy gyönyörű csokor. Biztos a szüleim hozták. Szegényeknek annyi gondot okozok. És már a tesóim is hiányoznak. Megpróbáltam óvatosan felülni az ágyban, hát nem volt könnyű. Egy nővérke szaladt be fehér köpenyben és pohárban vizet hozott nekem.
- Örülök, hogy felébredt kisasszonyka. Már azt hittük, soha nem fog magához térni. Felelőtlenség volt, amit művelt.- torkomon akadt a víz.
- Mi? Milyen felelőtlenséget műveltem én??!- kiugrottam az ágyból, az infúzió csöve nem ért el addig, ezért kiszakadt a vénámból, ami rögtön el kezdett vérezni. Fájdalmamban felkiáltottam, és a nővér unszolására visszafeküdtem az ágyamba.
- Látja, látja! Maga tényleg nagyon felelőtlen. Ezt is jól megcsinálta. Most az egész könyökhajlata be fog kékülni. Várjon, mindjárt hozok egy kis jeget.
Hát kábé ennyit tudtam vele beszélni. Beküldött egy másik, fiatal ápolót, ő foglalkozott velem. Próbáltam kideríteni, mit csináltam, de ő sajnos semmiről sem tudott. Várnom kellett másnapig, amíg a szüleim meglátogatnak.

Lassan besötétedett, homály borult az ágyamra is. A következő kép egy szoba. Vörös bársony mindenhol…, a sötétítő, az ágytakaró és a szőnyeg. Az ágyban nagyi fekszik. Odaszaladok hozzá, megfogom a kezét és szorítom, ahogy csak tudom. Ő sem akar elmenni tőlem. Nem akarom elengedni! Azt akarom, hogy velem maradjon! Mondja el nekem csak még egyszer a Csipkerózsikát! Szeretném hallani, a tündérek beszédét az ő szájából! Mit is kívántak a kis királylánynak? Bölcsességet, szépséget, tudást, gazdagságot, kedvességet, egészséget, barátokat, szeretetet és… boldogságot. De jött a gonosz tündér, és mindent elrontott. Nem akarom, hogy elvigye tőlem nagyit!!! Még mindig fogom a kezét, de ő már nem szorítja olyan erősen, mint az imént.

A mellkasa a takaró alatt egyre lassabban emelkedik és süllyed. A másik kezében van valami, amit nekem akar adni. Ohh, már látom! A gyönyörű porcelánbaba, amit mindig is áhítattal néztem a kandallópárkányon, vagy a nappaliban. Olyan csodaszép… mélykék bársonyruhája, piros selymes orcácskája, aranyszínű haja. Elveszem a kezéből, játszom vele egy kicsit. Megcirógatom selymes haját, végigsétálok vele a vörös szőnyegen, beszélgetünk egymással. A szemhéjam lassan elnehezedik, a fejemet az ágyára hajtva elalszom. Azt álmodom, hogy a tündérekkel repülök, boldogan és teljes szabadságban. A felkelő nap vakító fénye ébreszt föl. Milyen szép álom is volt. Ránézek nagyira, és látom, hogy már nem lélegzik. Élettelenül fekszik a bársonytakarók között, a szeme kedvesen rámszegeződik.
- Nagyi! Édes drága nagyikám, kérlek, ébredj föl!- ezeket a szavakat suttogom, bár tudom, ő már nem hallja. Odabújok hozzá, de a mindig kellemes meleg teste helyett jéghideg fogad. A baba kiesik a kezemből, de a vastag szőnyegen nem törik szét. Megrémülök, felsikoltok és kifutok a szobából.

- Hé, jól vagy?- egy ismeretlen hangra ébredtem. Ahogy kinyitottam szemeimet, tekintetem egy kedves, kétségbeesett szempárral találkozott. Nem is értem, mi történt velem, de valahogy nem akart a szám megmozdulni. Tekintetem összefonódott az övével és arra vártam, hogy újra szóljon hozzám ez az angyal.
- Hahó…- mondta halkan, és elmosolyodott. Még közelebb hajolt hozzám, forró kellemes lehelete az arcomat érte, szinte éreztem nyaka finom illatát. A szemem tovább vándorolt az arcán egészen az ajkaihoz. Már nézhettem vagy 2 perce, amikor fogta magát és leült az ágyamra.- Na jó, addig maradok itt, amíg nem válaszolsz nekem. Hm? Miért sikítottál akkorát, hogy a folyosó is beleremegett?- azt sem értettem, miről beszél, csak a szemeit és az ajkát tanulmányoztam felváltva. A vonásai mintha szomorúságot tükröztek volna annak ellenére, hogy bíztatóan mosolygott rám.- A kiscica elvitte a nyelvedet?- azon kaptam magam, hogy mindketten vigyorogtunk egymásra.
- Nem…- válaszoltam. A nővér bejött a szobába. Valószínűleg ő is hallotta a sikításomat.
- Óh, kisasszony minden rendben? Biztos csak rosszat álmodott… és maga mit keres itt?- mérgesen az „angyalomra” pillantott, akinek még a nevét sem tudtam.
- Én… én csak az öcsémet voltam meglátogatni. Tudom, hogy már lejárt a látogatási idő, de azt hittem, valami baj van. Akkor minden oké?- rám nézett és én bólogattam. – Majd holnap is benézek, ha nem baj.
- Dehogy baj. Csak most kérem, meg kell vizsgálnom a beteget.- a nővér készséggel válaszolt helyettem.
- Szióka!- Ő rám mosolygott és elindult az ajtó felé. Valamit kellene neki mondanom…
- Jó éjt, és holnap várlak.- visszafordult, és újra eleresztett egy olyan mosolyt, amitől igencsak erősen meg kellett kapaszkodnom a lepedőbe. Mit is várhattam egy ilyen összhatástól: körülbelül 180-185 cm magas lehetett, félhosszú, sötétbarna haja, és zöld szemei, izmos, arányos testalkata volt… és az a száj…soha nem láttam még ennyire kívánatos ajkakat. A nővér észrevehette, hogy teljesen el vagyok varázsolva, még az injekciót se adta be.
- Azt hiszem, elég lesz holnap, hiszen már így is 10óra van. És most ebben a pillanatban egyáltalán nem tűnik betegnek.- már hogy lettem volna beteg, azt leszámítva, hogy majdnem ráugrottam egy olyan fiúra, akinek még a nevét sem tudom.

Másnap reggel alig ébredtem föl, már az egész család körülállta az ágyamat. Még a kishúgom is magukkal hozták. A hangulat szó szerint gyászos volt. Úgy tűnt, nem örülnek nagyon annak, hogy már jól vagyok.
- Kicsim! Miért csináltad ezt, miért?- édesanyám kétségbeesett szemeit látva szörnyen megfájdult a szívem.
- Anya, én még azt sem tudom, mi történt! – itt már végképp kiakadt. Sírva kirohant a szobából, apa utána. Liz még nézett egy darabig, aztán ijedten követte anyáékat. Segélykérően nézem a bátyámra, hátha ő magyarázatot ad arra a bizonyos éjszakára, amire nem is emlékszem teljesen.

- Miért akartál öngyilkos lenni? Dan miatt?- néztem magam elé, és semmit sem értettem. Megfordult velem a világ, elkezdtem szédülni.
- Az nem… az nem lehet! Én nem…- elkezdtem sírni, és rögtön a bátyámba kapaszkodtam. Magához szorított, simogatta a fejem és próbált megnyugtatni. Nem értettem, mi történhetett, hiszen valahogy minden kitörlődött a memóriámból. Ákos elmondta, hogy elvisznek egy elmeorvoshoz, hátha segít valamit. Amit akkor átéltem, rosszabb volt bárminél is. És még csak ezután jött a java. A gonosz tündér széttépte az álmaimat, a lelkem a tudatom, elvette tőlem az életemet… De tudtam, hogy eljön még az az idő is, amikor kacagni fogok rajta. Velem nem lehet ilyen könnyen elbánni, ha kell soha nem adom fel! Addig fogok küzdeni, amíg vissza nem kapok egy szép napon mindent kamatostul, ezt megígérhetem!!!