Interjú a halállal - Ilyen lesz a túloldal?...

A titkos dosszié, “Az igazság egy része”

2000, augusztus 12.

/Sélei János újságíró, nyaralás a családdal./

“Amerre csak a szemem ellát, szikrázik az augusztusi napfény. Szinte elviselhetetlen már a hőség. Még szerencse, hogy éppen ezen a jó kis helyen múlatjuk az időt, itt legalább úszni is lehet! – gondolkodott János a tóparton.
-“Drágám, - fordult a férfi fiatal felesége felé, miközben a gumimatracon hűsölt a sekélyvízben – ha ez a munka bejön, akkor sok gondunk nem lesz a lakás lecserélésével!”
-“Jancsi, - kezdte kissé felkorbácsoltan az asszony – most kb. negyedszer mondom neked, hogy ezen a héten, és a jövő héten ne beszélj a munkádról, oké?! Kikapcsolódni jöttünk, nem dolgozni, én sem traktállak téged a sokéves statisztikai kimutatásaimmal igaz? – nézett rá az asszony összehúzott szemöldökkel.
-“Jól van már, - szólt vissza János – meg kell értened, hogy nehéz egyik pillanatról a másikra kirekesztenem a munkámat a gondolataimból.”

-“Tudod – szólalt meg Ági, a feleség – igazából neked nem is a munkádat nehéz kiszorítanod a fejedből, hanem inkább a pénzszerzés technikáit a munkádon keresztül.”
-“Igen?! – kérdezett szemrebbenés nélkül vissza János – ha jól emlékszem te sem tiltakoztad agyonra magad, mikor beszálltál az új Opelba, vagy igen?...”
-“Ne kezdjük most ezt oké? – enyhült meg az asszony – jól van, részben neked is igazad van, persze, hogy fontos a pénz, de próbáljunk meg most a pihenésre koncentrálni rendben?”
-“Oké, megpróbálom.” – nézett a nőre János félig mosolyogva.
-“Ramóna hol van?” – kérdezte a férfi kíváncsian és végigkémlelte a partot. A kislány nemrégen töltötte be 10. életévét, minden mozdulatában Ágnesre, az anyjára emlékeztette Jánost. Ő volt az egyetlen ember a világon, akit János a legjobban szeretett. Hiszen ki is lehetett volna más? A szeme előtt cseperedett kisasszonnyá, ez a kislány, még néhány év, és igazi nővé érik. János ritka magányos pillanataiban attól rettegett titkon, hogy egy szomorú napon oda kell őt adnia egy idegen férfinek, akit még csak nem is ismer. Belehalna, ha valaki tönkretenné egyetlen lánya életét...
-“Ott, lentebb a parton.” – mutatott Ágnes jobb felé.

-“Szólj neki légyszi, hogy jöjjön ebédelni – kérte János – nem is reggelizett, de mostmár eléggé éhesnek kell lennie, mert én az vagyok.”
-“Már jön is – szólt az asszony – lehet, hogy tényleg éhes.”
A parton alig száz méterre egy vékonyka törékeny testalkatú lányka jelent meg, aki egyenesen a szülei felé szedte lépteit.
-“Anya! – kezdte izgatottan a lány – ott lentebb rengeteg apró halacskát láttunk a barátnőmmel. Mind a vízben úszkáltak, de volt közöttük akkora is, mint egy karéj kenyér.”
-“Kenyér?!” – szólt közbe János izgatottan – erről jut eszembe, farkas éhes vagyok, te nem?” – fordult lányához.
-“De igen, menjünk enni, anya te?” – fordult Ágnes felé a lány.
-“Jó ötlet.” – helyeselt Ági, és elindult az asztalok felé, ahol ebédelni szokott a család.

Nemsokára elköltötték szerény ebédjüket, János a rántott hús és a sültburgonya után megivott egy kellemes alkoholos koktélt, és egy üveg hideg sört. Tele ette magát, ahogy máskor is szokta, aztán elnyúlt a napozó ágyon. Ekkor szólította meg lánya.
-“Apa, gyere, menjünk és dobálj meg, tudod, ahogy szoktál!” – kérte Ramóna.
-“Kislányom – kérette magát János – hadd pihenjek még kicsit, nagyon tele van a gyomrom.”
-“De apa, legalább leugrálod, gyere, meglátod jó móka lesz!” – kérlelte szakadatlanul apját. Ekkor Ágnes is kérlelően nézett férjére, és ő ekkor beadta a derekát.
-“Na jól van – kezdte beletörődően – nem titok, hogy a családban nőuralom van, de ennek egyszer súlyos ára lesz, nagyon súlyos...” – fenyegetőzött János viccesen feltápászkodván a napozóról. Ramóna előreszaladt a partra, szülei meg szépen nyugodtan lépkedtek utána. A derékig érő vízben azután magasra kilökve dobálta bele a lányt a tó hűs vizébe, az meg csak egyre nevetett.

-“Apa! – szólította meg apját a lány – a barátnőm apja fejest is tud ugrani a mólóról!”
-“Nagy dolog, én is tudok!” – vetette oda János magabiztosan.
-“Jól van, elhiszem, ha te mondod apa.” – mondta a lány majd egykedvűen elindult a part felé.
-“Nem, nem hiszel nekem igaz kislányom?” – nézett utána János.
-“De igen, hiszek...- mondta a lány, majd sokkal halkabban hozzátette: - csak még soha sem láttam.”
-“Áááá, értem én, - szólt utána János – nem láttad igaz? Jó akkor jól figyelj, mert csak egyszer mutatom meg!”

Azzal elindult az egyik közeli móló felé és határozottan végiggyalogolt rajta. Magabiztosan kikémlelt a víz felé, majd visszasétált a móló elejére, és nagy irammal nekilódult az ugrásnak. A lány és az anyja mosolyogva nézték a partról Jánost, aki mostmár mindenképpen be akarta bizonyítani családja nő tagjainak, hogy bizony ő sem akárki. Ezekben a pillanatokban még teljes volt a családban az összhang, és úgy tűnt ezt soha semmi nem változtathatja meg. Mindannyian tévedtek. A férfi nagy robajjal végigtrappolt a “kifutón”, majd egy óriási lendülettel fejest ugrott a szabad vízbe. János számára csak néhány pillanatnak tűnt az egész, legalább is addig, amíg belezuhant a vízbe. Arcát hirtelen megcsapta a hűsítő tó vize, nyakán, mellkasán végigfutott a hidegrázás egy pillanat alatt, s mélyen elmerült a habokban nem sokkal a móló előtt. Hirtelen csend vette körül, eltűnt a part zaja, és ő érezte, hogy egyre mélyebbre merül fejjel lefelé a tóban.
-“Na, - gondolkodott közben – mostmár elhiszitek, hogy én is képes vagyok fejest ugrani?...Nem is olyan nagydolog...”
-“Úúúú, láttad ezt Rami? – kiáltott fel Ágnes lelkesen, miután látta férjét beugrani a vízbe.
-“Ez, nem semmi! – vágta rá Ramóna csodálkozva – az én apukám is tud fejest ugrani!”

Közben Jánosnak átfutott az agyán, hogy ideje felúszni a felszínre. Mikor megfogalmazódott benne, hogy elindul a felszín felé, hirtelen olyan szorítás tört rá a mellkasára, hogy abban a pillanatban képtelen volt megmozdítani végtagjait. Néhány pillanattal később görcsberándultak izmai, s ő egyetlen mozdulatot sem tudott tenni annak érdekében, hogy levegőhöz jusson. Megrémült. Váratlanul gondolatok ezrei cikáztak tudatában, érezte, hogy levegőhöz kell jutnia, különben ott hal meg. Egyre sötétebb lett körülötte, egyre hidegebb lett a víz, ahogy még mélyebbre süllyedt, és ő egyre reménytelenebb helyzetben érezte magát. Már csak a tudata volt ép ebben az ijesztő világban, ami úgy érezte egyre inkább magába zárja őt. Szeretett volna ordítani, de egyetlen árva hang sem jött ki a torkán. Közben a parton már türelmetlenül várta a család többi tagja, hogy felbukkanjon János a felszínre.
-“Anya, nem kellett volna már feljönnie? – kérdezte Ramóna kissé aggódva.
-“De igen kicsim, - ölelte hirtelen magához Ágnes a lányt, mintha csak azzal az érzékeny női hatodik érzékével megérezte volna, hogy nagy a baj.
János eközben kezdte nagyon szörnyen érezni magát, testének minden sejtje levegőért kiáltott, s tudta, ha nem jut hozzá, belehalhat. Egyre csak süllyedt a dermesztő hideg vízben, tüdeje mintha csak szét akarna robbanni, már képtelen volt bármit is tenni.
-“Rami, szólj valakinek, segítség kell, apád fuldoklik!” – fakadt mostmár ki Ágnes a parton és azonnal kiabálni kezdett segítségért. A lány megrémült ettől, szinte legyökeredzett a lába, de muszáj volt magához térnie. A következő pillanatban már ő is hangosan segítségért kiáltott. Arrébb a parton fürdőztek néhányan, talán a Jó Isten rendezte így, de volt a közelben egy orvos is, körülbelül fél percen belül összeordítozott a két nő úgy 5-6 embert.
-“A férjem oda ugrott be, de nem jött fel!” –mutatott Ági a móló felé kétségbeesetten.
-“Rendben hölgyem, megnézzük!” – válaszolta azonnal két középkorú férfi, akik odaszaladtak. Ezek bevetették magukat a vízbe, és éppen odaúsztak, ahol János néhány perccel ezelőtt beugrott. Felváltva merülgettek a víz alá, egyelőre semmit sem találtak.
János ekkorra már elvesztette a külvilág érzékelését, minden eltűnt mi körbevette, már nem fázott.

...Aztán valami nagyon különös helyen találta magát. Úgy érezte mikor szétnézett, hogy már járt ott, egyszerűen egyik pillanatról a másikra eltűnt a tó, és ő egy kellemes, gyönyörű völgyben termett. Pontosan emlékezett rá, hogy néhány perce még fuldoklott, de annak a rémálomnak egyetlen szempillantás alatt vége lett, mostmár kapott levegőt. Hitetlenül megtapogatta saját testét, és hangosan kérdezte: -“Hé..., a fenébe is, hogy kerültem ide?!” Teste épségben a rendelkezésére állt, arcát kicsit megfürdette a frissítő szellőben, ami körbejárta ezt a gyönyörű környéket. Lankás domboldalak a jobb keze felől, balra pedig egy hatalmas rét, a látóhatáron pedig egy erdő szélét látta. A fák élénk zöldek, az égbolt nyugtató kék volt, a nap sugarai merőben másképp világítottak, mint amit János életében eddig látott. Mintha egyfajta “fényözönben” találta volna magát, nehezen hitte el amit itt tapasztalt.

Hosszú percekig kémlelte a tájat, majd miután feltápászkodott a fűről, elindult egy tőle nem messze lévő sziklás részhez. Mikor odaért fantasztikus kilátás lepte meg, mert lentebb egy másik gyönyörű völgyet pillantott meg. Soha életében nem tapasztalta még a természet szépségének ezt a fajta makulátlan harmóniáját. Teljesen lenyűgözte Jánost. Miután leült egy kisebb sziklára szemeit meresztgetni kezdte, hátha meglát valaki mást is itt. Egyenlőre sehol nem látott senkit. Ekkor kezdett el gondolkodni azon, hogy most mi tévő legyen, még mindig extázisban volt a táj gyönyörűségétől, felállva körbe-körbe forogva mámorosan kiabálni kezdett:
- “Halló!!.. van itt valaki?!”
Már vagy háromszor elismételte, de még mindig nem észlelte élet nyomát a környéken. Körbetekintett, de semmi sem változott. Kimerülten rogyott vissza a sziklakőre, mely úgy nézett ki, mint egy kis zsámoly. Fejét reményvesztetten hajtotta le, most legalább úgy nem látta a kiutat innen, mint néhány perccel ezelőtt a tó mélyének fogságából. Eltelt néhány perc, fogalma sem volt róla mennyi időt töltött ott. Újra felpillantott. Tőle néhány száz méterre meglátott egy alakot, aki lassan közeledett felé, a völgy túloldala felől. János azt gondolta valószínűleg az erdőből jött. Hirtelen izgatottan felpattant helyéről, és kiáltozni kezdett felé: -“Hé! Maga! Ki maga?!”
-“Ne kiabálj, nagyon jól hallak.” – jött váratlanul a válasz az idegen felől tisztán és kivehetően.
-“Mi?..- lepődött meg János – de...de hol vagyok, és miért nem fuldoklok?”
-“Miért, talán örömöt okozott neked a fuldoklás?” – kérdezte kissé ironikusan az idegen, aki egyre közelebb ért Jánoshoz.

A férfi szemügyrevette az idegent, akinek határozott férfi hangja volt. Már csak néhány méter választhatta el őket egymástól, mikor a közeledő férfi hirtelen megállt, és helyet foglalt Jánossal szemben egy sziklán. János nem látta ennek az idegennek az arcát, de határozottan az az érzése támadt, hogy ez maga a halál. Egyébként is, mikor jobban megnézte, látta, hogy olyan “halálfej” ábrázata van. Nem volt ijesztő jelenség, de nem volt szépnek sem nevezhető.
-“Te ki vagy?” – kérdezte a meglepődött ember.
-“Szerinted?” – jött a kérdés azonnal.
-“Kérdésre kérdéssel.” – nagyon diplomatikus. – jegyezte meg János.
-“Diplomatikus, ismételte az idegen, ezt a kifejezést már régen hallottam.”
-“Várj...várj...- türelmetlenkedett János – nem értem ezt az egészet hol vagyok, és te ki a fene vagy?”
-“Már az elébb eltaláltad a gondolatodban, hogy ki vagyok, pontosan az, akinek hittél.”
-“Mi? – kételkedett a férfi csodálkozva – A “Halál?” – kérdezte végül.
-“A halál, pontosan az, egészen pontosan a halál a te világodban. A halálnak egy olyan megnyilvánulása, melyet te magad teremtettél meg, itt és most.”

-“Micsoda?! – hortyant fel János – ezek szerint meghaltam?”
-“De meg ám!” – nyugtatta meg a halál a férfit.
-“Na de...- csuklott el a hangja Jánosnak döbbenetében – de...de már olvastam a halálról, olvastam a halálközeli élményekről, és nem ilyet írnak benne! Ott azt mondják, hogy nagy fényeket, meg alagutakat fogunk látni, de itt semmi ilyesmit nem láttam.”
-“Ugyan már, el tudod képzelni, hogy mindenki ugyanazt látja az élményében?” – kérdezte nyugodtan a halál.
-“Szerinted nekem magamnak kötelezően így kell kinéznem? – tette fel a következő kérdést.
-“Miért hogyan kellene kinézned?” – nézett rá János csodálkozva.
-“Ahogy látni akarsz. Te így képzeltél engem el.”
-“De én, nem nagyon hiszek az ilyesmiben, valahogy olyan felemás az én nézetem a halál utáni létről.”
-“Pontosan ilyen felemás az élményed is nem veszed észre?” – kérdezte félig felé fordulva a halál.
-“Ha nem vetted volna észre, egyelőre semmilyen “földöntúli” dolog nem történt itt veled, minden valóságos, és semmi meseszerűséget nem tapasztaltál, nem igaz?”

János elgondolkodva nézett körül, majd beleegyezően bólintott: -“Igen, tényleg, itt semmi természetfeletti nincs, minden olyan életszerű, bár a táj gyönyörű.”
-“Ez gyönyörű?... – kérdezte a halál kissé gunyorosan körbetekintve a tájon – akkor még te nem láttál semmit, ha ez neked itt gyönyörű.”
-“Mi az, hogy semmit?” – hitetlenkedett János.
-“Felébredésed első szakaszában vagy, sokan vannak, akik ezt a szakaszt egyszerűen átlépik, és azonnal a magasabb szférákba kerülnek.” – magyarázta a halál.
-“Rendkívül sok múlik azon, hogy mennyire vagy lelki beállítottságú. Mindenki másképp látja a halált, ezért nem is létezhet két azonos halálélmény. A lelki sérült elkeseredett öngyilkosok például nem látnak még ennyire szépnek sem mint te.”
-“Szépnek? – kérdezte a férfi – sokmindennek nevezhetnélek, de szépnek semmi szín alatt sem.”
-“Nem vagyok szép? – kérdezett vissza a halál – akkor akarj szépnek látni, és máris az leszek.”

Jánosnak ekkor az agyában gyökeret vert a gondolat, hogy szebbnek lássa az illetőt, akivel beszél. Megdöbbenésére a kapucnis alak vonásai kezdtek kisimulni, szemei áthatóbbak lettek, és egy kis idő múlva sokkal “szebbnek” látta János. Valahogy fiatalabb lett.
-“Ez hihetetlen – fakadt ki – hová kerültem, a családom hol van?”
-“Ott – mondta azonnal a halál, és jobb kezét kinyújtotta az égbolt felé.
János felnézett a mutatott irányba, és mint egy óriási színes kivetítőn látta feleségét és lányát, amint a parton éppen őt próbálják megmenteni a haláltól.
-“Mi ez? – kérdezte megint hitetlenkedve – ez a bányató, meg a családom amint aggódnak értem!”
-“Örülök, hogy észrevetted.” – jegyezte meg a halál örvendezve.

János látta, hogy a parton éppen őt próbálják felkutatni, férfiak merülgetnek a víz színe alá, hogy testét megtalálják. Ekkor a “kivetítőn” látta a férfi, hogy az egyik életmentő bal lábánál fogva felhúzza a vízfelszín tetejére élettelennek látszó tehetetlen testét. Azonnal nagy erőfeszítéssel kezdték a partra vonszolni János “tetemét”, kint a szárazon felesége és kislánya hisztérikus arckifejezéssel szaladgáltak föl, s alá.
-“Megtaláltak!” – kiabálta János – ott vagyok, de úgy nézek ki, mintha nem élnék!” – állapította meg csodálkozva.
-“Úgy gondolod, hogy még élsz?” – kérdezte a halál, miután egyetlen mozdulatára befejeződött az égi vetítés.
-“Ne viccelj! – fakadt ki a férfi – persze, hogy élek, hiszen itt beszélgetek veled!”

A halál ekkor nevetésben tört ki, s csak néhány másodperc múlva válaszolt.
-“Szegény halandók, micsoda illúziókban élitek le az életeteket!” – mondta mélázva.
-“Illúzió?!” – kérdezett vissza János felpörögve – ahhoz képest egészen valóságos illúzió ez itt nem?”
-“Igazad van, - vágta rá a halál – de csak ILLÚZIÓ, és semmi más.”
-“Miért, a másik lét nem illúzió?” – kérdezte János.
-“Az az egyik legnagyobb illúzió a világegyetemben. – mondta a halál – mindannyian a saját magatok kreálta illúziók rabjai vagytok, melyek kancsalul festett egekbe néznek.”
-“Hé!..ezek egy költő szavai voltak!” – állapította meg János kioktatva a halált.
-“Ó...- reagált a halál – észrevetted? Reméltem is, hogy újságíró létedre rendelkezel ennyi műveltséggel.”
-“Újságíró.” – futott át a férfi agyán a gondolat – tényleg én újságíró vagyok! Exkluzív interjú a halállal! Főcím! Extra gázsi! Kitüntetés!...”
-“Hé!...állj!” – szakította félbe a halál János nagyra törő gondolatait – ne olyan hevesen, tedd végre félre kicsit azt az anyagias gondolkodásodat rendben?”

-“Honnan tudtad, hogy ezek járnak a fejemben?” – csodálkozott a férfi – egyetlen szót se szóltam.”
-“Ugyanmár, - méltatlankodott a halál – el tudod képzelni, hogy ebben a világban történhet valami az én tudtom nélkül?”
-“De...de – jött zavarba a férfi – ez hogy lehetséges?”
-“Jani – szólította a halál úgy, mint a barátját – fogd már fel végre, hogy egyelőre meghaltál ez a világ nem azonos azzal, ahonnan jöttél, de koránt sem a végcél, attól még mindig nagyon távol vagy.”
-“De ez a világ is valóságos, és te létezel!” – nyomatékosította János.
-“Én nem létezek, soha nem is léteztem, és soha nem is fogok létezni.” – jött a határozott válasz.
-“De...mi az, hogy nem létezel, hiszen a saját szememmel látlak, sőt beszélgetek veled!” – makacskodott a férfi.

-“Ez a beszélgetés a te lelkivilágodban történik, a te énedben, abban a minőségben, ahogyan te magad engem látni kívánsz, és amilyen illúzióid vannak a halál misztériumáról.” – magyarázta a halál.
-“Erről a szintről bármikor továbbléphetsz, ha úgy döntesz – folytatta – de te most még nem lépsz tovább...- tartott szünetet – visszamész.” – mondta végül.
-“Visszamegyek?” – kérdezte János, majd folytatta – “igaz, igaz, nagyon igaz, a családom, nekik szükségük van rám, vissza kell mennem hozzájuk.”
-“Most viszont addig maradsz itt, amíg kedved tartja.” – mondta a halál egyszerűen.
-“Mindegy, hogy meddig?” – csodálkozott János
-“Itt nincs jelentősége az időnek, mikor visszatérsz fogalmad sem lesz róla, mennyi időt töltöttél itt. Óráknak fog tűnni, de valójában csak néhány perc lesz.”
-“Tényleg, már most úgy érzem, legalább egy órája itt vagyok.”
-“Ezt jól érzed, de a viszonylagosság világában ez csupán csak néhány perc.”

János hirtelen gondolkodóba esett, átfutott agyán mennyi ember él a világban úgy, hogy ezekről szinte semmit sem tud. Lótnak-futnak a saját kis valóságukban, közben fogalmuk sincs arról, hogy az életnek van egy misztikus, egy, ha úgy tetszik titkos oldala is, mely szinte minden ember előtt rejtve van. Azt gondolta nem az az igazi probléma, hogy ezek léteznek, hanem, az, hogy az emberek hatalmas része egyszerűen elutasítja ezeket, bolondságnak, fantazmagóriának tekintve. Mire mindezt átgondolta kicsit elkeseredett, szomorúan tekintett maga elé, reménytelennek érezte azt, hogy mindezt valakinek is elmagyarázza, vagy feltárja. Már ekkor tudta, hogy ez a vállalkozás reménytelen...Pedig annyira szerette volna világgá kiabálni, mindenkinek elmondani, mindenkit megvigasztalni, hogy ne keseredjenek el, hiszen odaát szép dolgok várják az embert...

-“Hé...hé...barátom, - ébresztette fel a halál keserű révedezéséből – ne aggódj, ne érezz bűntudatot, se bánatot, ezek így vannak jól. Az emberek mind átmennek ezen egy napon, legkésőbb a halálukkor. Sok ilyet láttam már.”
-“Tudod mit? – fordult felé barátságosan a “kaszás” – csináld meg azt az interjút!”
...-“Mi?...- tért magához hirtelen a férfi előbbi melankóliájából – interjút?” – kérdezte meglepődötten.
-“Igen, pontosan azt – intett a halál – hiszen erre vágytál nem? Hát itt az alkalom!”
Ettől hirtelen megjött a kedve Jánosnak, mint annak a kisgyermeknek, akinek le kell mondania valami játékról, de helyette kap másikat, ami végül megvigasztalja őt.
Újult energiával kapta fel a fejét, és a halál felé fordult: -“Rendben, hiszen újságíró vagyok, miért is ne csinálhatnék a halállal interjút?”
-“Oké, kezdte lelkesen, és máris feltette az első kérdést, amit már félig meddig az újságírók agilitásával fűszerezett.

-“Mondd halál, megközelítőleg hány embert “viszel” el naponta a világból?”
-“Sokmilliót, de mindig kevesebbet, mint ahány megszületik. Szám szerint vagy kíváncsi rá?” – jött a kérdés.
-“Hát, végül is nem pontosan, - mondta János bizonytalanul – de én azt hittem, hogy többen halnak meg, mint születnek.”
-“Tévedés, ez csak néhány országra igaz, közöttük van Magyarország is. Ezért a magyar lakosság folyamatosan csökken.”
-“Nem akarok statisztikai kimutatásokba belemenni – mentegetőzött János – inkább azt mondd meg nekem, hogy mi van a kis gyermekekkel? Ők, halálukkor mit tapasztalnak, és hová kerülnek?”
-“Ahány gyermek annyi hely, és ahány ember annyi hely, itt nem vagyunk “helyszűkében”, mint a földön, itt mindenkinek van bőven helye, olyan helyszínt vagy környezetet választ, ahol lenni kíván.”
-“Na de, a kisgyerek még nem tudja felfogni a véget, a halált, akkor hogyan tud felnőtt módjára dönteni?” – jött automatikusan a következő kérdés az újságírótól.
-“Hm...- hümmögött a halál – még szerencse, hogy nem felnőtt módjára látják ezt, ahogyan te is. Velük sokkal kevesebb a “gond”, mint a felnőttekkel. Ők természetesek, nem csodálkoznak, és hitetlenkednek, és nagyon is tisztában vannak azzal mit vállaltak mielőtt a földre mentek. Legtöbbjüknek az a küldetése, hogy szüleiket végre a helyes útra tereljék. Az a céljuk, hogy “megpuhítsák” a kevély és hitetlen szüleiket, hozzátartozóikat...

-“Hé!...várj! – szakította félbe János a halált - mi az, hogy megpuhítsák?! Ne mondd, hogy a halál öröm, vagy valami népünnepély, mert teljesen így beszélsz róla.”
-“Már pedig az, kedves barátom, pontosan az, mivel a halál a megszabadulás, a feltámadás, a felébredés az illúziók álmából.”
-“Na de,...az élet csupán egy álom lenne, ami a halállal véget ér?”
-“Úgy valahogy, azzal a pontosítással, hogy ami itt most zajlik az is egyfajta álom, csupán ez már közelebb jár a valósághoz, mint az a sík, ahonnan idejöttél.”
-“Tulajdonképpen hányféle ilyen sík létezik?”
-Hm… kíváncsi vagy rá?… - nézett kihívóan a halál…

Vége az első résznek.