Novellák - 92.oldal

Ekkor jutott eszembe az a vers és lassan elandalodtam, milyen jó lenne, most a kis szelecske helyében lenni és a magasban fenn a szerelmem után menni, látni mit csinál éppen, vele lenni, ha csak egy pillanat erejéig is. És ekkor azt éreztem, hogy valami emel fölfelé a magasba...

Egy délután a hatszáznegyvenkettőezer-egyszázkilencvenötös dolgozó megállt egy üzlet előtt. Önmagában ez még nem lett volna esemény. Azonban állt előtte egy kislány. Ez így még mindig nem esemény. Egyedül volt. Eltévedt – mondjátok ti. Ez azonban nem lehetséges, mert a Gyermekvárosból csak indokolt esetben mehetnek ki a gyermekek, és akkor is csak szigorú felügyelet mellett...

Nem sokkal utána szédülni kezdtem, az alakok összefolytak előttem, minden körtáncot járt, és én megint hanyatt vágódtam. Szárnyaim még jobban összetörtek, még véresebbek és koszosabbak lettek. Arcomra torz mosoly húzódott, énekelni akartam, eldalolni, hogy nem félek a haláltól, bátran szembenézek vele. A koboldok ezt valószínűleg észrevették...

Görnyedten, futólépésben rohantam a madarasi buszhoz. Amikor megláttam, mennyi ember várakozik a megállóban, majdnem dührohamot kaptam. Gimnazisták. Tizenéves csitrik és pubik.
Miért kell ezeknek itt lenniük, éppen most? Mért nincsen több órájuk az iskolában?
Miért nem mentek shoppingolni egyet, vagy kettyinteni valahova? ...

Ám ekkor néhány méterrel előttük csapódott fel a víz, jókora vízcseppekkel mosva végig a tutaj fedélzetét. A két állat alig bírt megkapaszkodni, hogy a tóba ne sodródjanak. Nagy Mammon pedig ott magasodott előttük, hatalmas, vérengző lény, a szemei egyenként akkorák, mint maga a tutaj, és vérszomjasan villogók. Berci csak akkor jött rá, hogy Nagy Mammon végig szívatta őket. Hogy is vehetné fel egy ilyen kis hajó a versenyt egy harcsával? ...

- Mutatni szeretnék valamit. – nagyon gondolkozott - Kérlek.
- Vissza kell mennem tanulni.
- Gyenge kifogás, de nyugi. Nem tart soká.
- Jól van. – közelebb lépett hozzám, átkaroltam – Tudod Zsolt, a barátom. Ő gyakorló pilóta, és sokat repülünk együtt.
- De nem így. – Móni lenézett és már a levegőben voltunk. Egyre feljebb és feljebb, minél feljebb voltunk annál, erősebben kapaszkodott belém...

- Kérem, jöjjön el hozzá! Már nem sok van hátra és annyira várta magát. Az írásai alapján nagyon megszerette.
A férfival megfordult a szoba.
- Mi az, hogy nem sok van hátra?
- Magának sem mondta? Csacsi módon mindenki előtt titkolta. Leukémiás. Az elmúlt évben szinte folyamatosan a kórházban volt, de … - zokogás hallatszott a kagylóból.
- Azt mondták, nem sikerült megakadályozni az áttételeződést... Vége.... Hazahoztuk, hogy legalább az utolsó... Nem tudom mit...

A férfi az illattól teljesen megbódulva, szinte részegen, a karjaiban tartott nő csodás testének érzésétől, simogatni kezdte a haját. Így legalább foghatta tovább minden feltűnés nélkül. Körülöttük igen hamar kisebb csoportosulás kezdett kialakulni. Minden jelenlévő sajnálta a síró asszonyt. Sokan az elhajtott autó rendszáma után érdeklődtek...

Egy levélkés, melynek aranyozott volt a berakása, és melyet nem kizárt, hogy a nagyi helyezett oda nekem. Hogy használjam.
- Gyerünk, te undorító zsírtömeg! Hogy gondolhatod egyáltalán azt, amit gondolsz, ha nem mersz cselekedni utánuk? Nézz magadba, és vess kockát, ki is vagy valójában. Ha egyszer valamit elhatározol, cselekedd is meg, különben ugyan olyan senki maradsz, míg élsz. Most pedig takarodj...

Bármily nevetségesnek tűnt azonban előtte ez a kérdés, mégis elmélázott rajta. Persze, az ünnepségek alkalmával köszönetteleljes karok nyúltak feléje és hisztériába csapó éljenzés fogadta. De mindez csak külsőség volt. A virágeső, a feldíszített épültek és a tömeg is csupán a díszlet része volt, nem több. Csak egy bolond hihette azt, hogyha itt éltették, akkor otthon is hálával gondoltak rá, amikor az asztalukról hiányzott a betevő kenyér...