Novellák - 92.oldal

Kapcsolatteremtő portálokat hoztak létre, ahol az emberek találkozhattak egymással, méghozzá a legjobb módon, úgy hogy nem kellett a másikat látni, ismerni, vagy szeretni. Baromi jó dolog volt, ezért fórumtopikokat is létre hoztak ahol a köccserek, alakoskodhattak, kiélhették fantáziálatlan fantáziálásaikat, meg miegymás. Ezeket nem részletezem, mert nem adok tippeket a szájber policénak.
Így szép lassan elfelejtették az igazi mivoltjukat és az átlag jófej-köccserség is kiveszett...

A szokásos időben nyílt az ajtó, és Ő jött be. Most nem mosolygott, csak odalépett hozzám, megfogta a kezemet és kihúzott az asztal mögül. Amikor előtte álltam felemelte a fejemet, belenézett a szemembe, majd finoman megsimította az arcomat, és megtette amit olyan nagyon vártam, átölelt és hosszan tartott így, magához szorítva...

Világosbarna parkett. Talán mahagóni. De lehet, hogy fenyő. Ma mindenképpen utánanéz, melyik a jobb. Majd felhívja a szomszéd asztalost, és megkérdezi. De akkor már megcsináltatja vele a tükör keretét is, mert elrepedt. Szürke. A tükörképe szürke. Borostája, szeme szürke. Kopasz feje búbja is szürke. Majd megborotválkozik, és kalapban megy dolgozni...

Sokszor magamban azt játszom le, hogy a velem szembe jövő mit gondolhat. Elviccelődök magamban, hogy talán épp a feleségére gondol, vagy hogy milyen unalmas volt a legutóbbi foci meccs, hány éves Cher satöbbi. Magamban jól elszórakozom, de sokszor eszembe jut a múltam. Visszhangoznak fejemben a sikolyok. Éjjel a legrosszabb. Álmaimban minden újra lejátszódik a fejemben. Vér. Vér és tűz. Ezt látom mindenhol...

Lihegve roskadt a rendezői székbe, azután vég nélkül osztogatta az utasításait. Üvöltözött, siránkozott, de úgy, hogy még a főszereplőt is felülmúlta. Oscar díjas alakítás volt.
Én egész nap csak tébláboltam itt-ott, mert az én jelenetemet csak pénteken forgatjuk majd. Addig is a 10 „kivénhedt” snauzerral ismerkedtem. Ilyen vadóc, eleven kis dögökkel még nem volt dolgom. Még hogy ezek vének! Legfeljebb, 2 évesek lehetnek. Teljesen egyformák, mind a tízen, ráadásul a nevüket képtelenség...

- Rose, mit csinál az ott? – bökött a kislány felé, de a hintó már a következő házak előtt járt. – Mintha a bögréjét akarná odaadni az embereknek, de senki sem fogadja el tőle… - mondta értetlenül a fiú. Mindenesetre sajátságos megfogalmazása volt ez a koldulásnak.
- Micsoda, Clinton úrfi? – kérdezett vissza a nevelőnő s megigazította fején a kalapot.
- Jaj, már nem látom őt! – felelte dacosan a fiú, azután hirtelen átugrott a szemben lévő ülésre, de olyan lendülettel, hogy...

Amikor a buszon ültem, és egy idős ember fellépett mellém, akkor udvariasan megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e leülni. Igent
mondott...

- Szandi… - döbben le barátném. –Te… - elkerekednek szemei. –Te… te… terhes… vagy? –böki ki végül.
- I- igen. –szipogom.
- És… Balázstól?
- Persze, hogy Balázstól! –csattanok fel.
- Jó- jó. Bocsi. Csak… gondoltam, azért megkérdem. Ne hari.
- Semmi baj.
- És… most mihez fogsz kezdeni? Elveteted? ...

- Nem kell tudnod – mondta bujkáló mosollyal. Nagyon furcsa volt, s egyszersmind hihetetlenül vonzó. Nem lehetett több 20 vagy 21 évesnél. Én meg alig voltam 16…
Eltűrte a hajamat és megsimogatta az arcomat. Rettenetes érzés rohangált fel és alá bennem. Nem tudom leírni, de ahhoz volt hasonló, amikor a körhintán ülsz, ami nagyon gyorsan pörög, és te hátranézel: a torkodba ugrik a szíved, és muszáj erősebben kapaszkodnod...

Egy másik dimenzióban érzem magam, nem abban a világban, ahová születtem. Megfájdul a fejem, és már megint nem látok semmit. A piros fény szinte a zenével egybeforrva lökdösi a tüdőmet és a gyomromat. Nem kapok levegőt. Hirtelen torz arcok rohannak felém, és kis híján átgázolnak rajtam. Mintha az összes vérem a fejembe tódulna, és ettől bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Megfordulok, lassan elindulok a kijárat felé... úgy hívogat, mintha az Éden kapuja lenne...