Szürke

Reggel, délben és a késő délutáni órákban szokott a legzsúfoltabb lenni a Fő utca. Ilyenkor emberek ezrei sietnek a munkahelyükre, haza vagy éppen ebédelni. Mindannyian kék ruhát viselnek, kék sapkával és ugyanilyen cipővel. Néhányan fekete aktatáskát cipelnek, mások szerszámos ládát vagy éppen szatyrot. De mindegyik fekete. Az utcák egyébként szürkék. Nem piszkosak, sőt, kínos tisztaság van mindenhol. Mindenki siet, nem szól senki senkihez egy szót sem, mert az idő pénz.

Igaz az is, hogy fogalmuk sincs, milyen mondjuk egy ötforintos. Számokra a pénz csak egy plasztik lapocska. Ha fizetnek, csak beteszik a megfelelő gépbe, és beütik az azonosítójukat. Ezt még születésükkor kapják, és életük végéig ezzel azonosítják magukat. Mindenhol: az iskolában, a munkahelyen, és az öregotthonban is. Kapnak persze keresztnevet, de gyakran előfordul, hogy egy helyen nyolc-tíz Pisti vagy János dolgozik, ilyenkor így különböztetik meg egymást: Pista-nyolcvanhét vagy János-száztíz.

A Városban jelenleg egymillió-háromszáztízezer-négyszázötvenkettő lakos él.
Egy délután a hatszáznegyvenkettőezer-egyszázkilencvenötös dolgozó megállt egy üzlet előtt. Önmagában ez még nem lett volna esemény. Azonban állt előtte egy kislány. Ez így még mindig nem esemény. Egyedül volt. Eltévedt – mondjátok ti. Ez azonban nem lehetséges, mert a Gyermekvárosból csak indokolt esetben mehetnek ki a gyermekek, és akkor is csak szigorú felügyelet mellett. A kislányon piros szoknyácska, és sárga pulóver volt. A 642’195-ös dolgozó szemügyre vette a kislányt. Olyan öt-hat éves forma lehetett. Kíváncsian, de még inkább várakozva nézte a Dolgozót.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Ezt hogy érted?
– Hogy hívnak? – ismételte meg kissé türelmetlenül a kislány.
– Gyere ide… – válaszolta a dolgozó kissé zavartan. A kislány erre felkacagott. A hangja tiszta volt. Megváltozott tőle az utca. Az emberek egy pillanatra megálltak, de aztán mindenki sietett tovább. Egy másik aktatáskás úr rosszallóan csóválta a fejét, amikor meglátta az ácsorgó 642’195-öst. Aztán tovább sietett.
– A mama mondta, hogy ti, városiak ilyen furcsák vagytok. Mi a neved?
– Gábor. De ez miért fontos. A azonosítómmal többre mész.
– Nekem egyelőre elég – válaszolta a kislány – Engem Julcsinak hívnak otthon. Gyere, mutatok valamit!

És mire a 642’195-ös föleszmélhetett volna, a kislány kézen fogta, és elkezdte vezetni a szűk utcák között. Egyre messzebb kerültek a nyüzsgő Belvárostól, és közben az ebédidő is lejárt. Megérkeztek a Gyermekváros széléhez, ahol volt egy hatalmas vidámpark. A kislány betrappolt a parkba, és közben húzta maga után a meglepett dolgozót.
– Szeretnél felülni az óriáskerékre?
– Nem, valami mást akarok mutatni.
– Mit?
De a kislány nem válaszolt, csak vonta maga után a férfit. Megérkeztek a park, és ezzel a város végébe. Egy hatalmas fal állt előttük. A kislány most elindult a fal mentén. És mentek, mentek és mentek. Aztán elérkeztek egy rozsdás vaskapuhoz. A kislány nekiveselkedett, és lassan, nyikorogva kitárult az ajtó.

A dolgozó percekig dermedten állt az ajtóban. Hiszen itt sivatag van! Hiszen minden elpusztult a Harmadik Háborúban! Igen Ezt tanították éveken keresztül, és most ott állt az ajtóban, és előtte hatalmas zöld rét. Pillangókkal és virágokkal. Ahogy a mesekönyvekben van.
– Gyere már, még messze van! – kiáltott utána a kislány. A dolgozó lassan elindult és követte a kislányt, aki magabiztosan vezette a réten át, be egy erdőbe. A dolgozónak minden furcsa volt, a növények illata, a város folyamatos zümmögésének hiánya, a csend, és persze az, hogy egyedül volt egy idegen világban. De nem félt, ami, ha lehet, még jobban meglepte. Már esteledett, amikorra egy tisztásra érkeztek. A tisztáson egy pici házikó állt. Piros teteje, sárga falai voltak. A kislány nevetve rámutatott a házra:
– Itt lakom, gyere!
A dolgozó követte.
Bementek, és a kislány nevetve szaladt végig a házon.
– Szia mamuska, szia papuska! Hoztam egy dolgozót. Gábor a neve, de úgy hívják, "Gyere ide!" – és kacagott, szívből kacagott. Nevette a dolgozót persze mamuska és papuska is. Olyan idősek lehettek, mint a dolgozó, olyan harminc évesek.
– Üljön csak le, egyen valamit! – szólt mamuska, és a dolgozó kicsit félszegen leült Papuska mellé.
– Gábornak hívják, mamuska, pont, mint nagypapuskát!
– Gábor… Szép neve van! – Mondta mamuska.
Közben letett egy tál sültet az asztalra. – Egyen csak, jobb ez, mint az a műanyag, amit a Városban adnak! – És Gábor nekiállt az evésnek. Nagyon finom volt. Olyan volt, mint a csirkés hamburger. Csak sokkal finomabb. Gábor evett, majdnem kipukkadt, annyit evett. És utána vizet ivott. Tiszta vizet, és nem kólát, vagy szódát, mint a városban. Amikor befejezte, megszólalt az eddig csak mosolygó Papuska is:
– No, itt az ideje aludni. A vendégszoba a Tiéd, ott alszol.

Reggel furcsa zaj ébresztette. És persze a kislány kacagása. Gábor álmosan ült fel az ágyban, és hosszú percekig nézte a madarakat, mire felrémlett benne, amit biológia-történelem órán tanult még kicsi korában. És amikor eszébe jutott hosszú percekig csak mosolygott, és nézte az ablakból a sok-sok madarat. Egyszerre berontott a kislány.
– Kelj fel álomszuszék! Ma vissza kell menned. Mamuska mondta, hogy vissza kell menned. Nem akartam, hogy visszamenj, de Papuska azt mondta, hogy keresni fognak, és megbüntetnek Téged és minket is ha itt találnak meg. De adok valamit! Tedd el a táskádba.

A kislány berohant egy szobába, és kisvártatva három papírlappal tért vissza.
– Ezt a Papuska festette. Ezt a mamuska. Ezt pedig én rajzoltam! Tedd el, és mutasd meg a Városban! És rajzolj Te is ilyet. És ha megvan, mutasd meg! Gyere el, és mutasd meg!
És kézen fogta Gábort, és kezdte visszavezetni a Városba. Tisztás… Erdő és rét. Amikor kiértek a rétre, egy pillanatra megállt a dolgozó. Még sohasem látta a város kupoláját kívülről. Lenyűgözte a látvány. Egyre közelebb értek a városhoz és már csak a falat látta.
– Most nem mehetek be veled. De innen amúgy is hazatalálsz. Szia! – Mondta a kislány, és mire a dolgozó válaszolhatott volna, már el is tűnt.
Tétován ment haza. Otthon volt, mégis hiányzott valami. Megebédelt, de az étel íze sem volt olyan, mint máskor. És feltűnt hogy minden szürke. Csak az emberek kékek. Fázni kezdett, és hazament. Otthon leült az asztal mellé, és elővette a rajzokat.

Az egyik rajzon egy négylábú, agancsos állat volt. Emlékezett rá valahonnan, így lekérte a számítógépén a Központi Adatbázisból. Á, igen, szarvas. Ezt Papuska festette. A másik képen egy virág volt. Egy piros virág, rengeteg szirommal. Nagyon szép volt. Eszébe jutott, hogy ilyen virágok voltak a ház tövében végig. Megnézte ezt is az Adatbázisban. Rózsák. Ahogy felidézte a házat elmosolyodott. És megértett egy ritkán használt szót: szép. Ezt rajzolta Mamuska. Kezébe vette a harmadik rajzot is. Nem volt olyan szép, mint a többi, nagyon egyszerűek voltak rajta az alakok. Rajta volt a ház, rajta volt Mamuska, Papuska és a kislány is. Meg madarak. És bogarak. De azokat már nem kereste meg.

A dolgozó elővett egy lapot, és rajzolni akart. De hiába keresett színest, csak egy szürke ceruzát talált. Ez is jó lesz, gondolta, és megpróbálta ő is lerajzolni a házat. Nehezen ment, de aztán végre sikerült valamit rajzolnia. Olyan volt, mint a tervrajzok, amiket a Munkahelyen csinál és mégis más. Aztán letette a ceruzát és a papírt, megfürdött és aludni ment.
Másnap reggel sietve ment el dolgozni. A munkahelyen betegségre hivatkozott, amikor a távollétét firtatták. Este megint megpróbált rajzolni, de a rajz ügyetlen lett , ezért eldobta. Másnap ismét rajzolt egyet. Harmadnap este már csak nézegette a rajzokat. Negyedik napon elő sem vette – majd holnap – gondolta.

Egy hónappal a történtek után megint állt egy kislány az utcán. Piros szoknyácskája és sárga pulóvere volt. Kíváncsian nézegette az embereket. És szomorúan. Hirtelen felcsillant a szeme, de aztán még jobban elszontyolodott, és egy kicsit pityeregve elindult a szűk utcákon.
A 642’195 számú polgár sietve ment dolgozni. Észre sem vette a kislányt.