Tavi mese

- Öregem, ez nagyon faja! – kiáltotta Berci, a tavi rák, amikor a tutaj éles kanyart írt le a vízen, akkora hullámokat vetve, hogy a fedélzetre felfröccsent a békanyál. A tutaj apró motorja már csaknem maximális fordulatszámon forgott. – Irány a sziget!
- Lassíts már! – üvöltötte vissza a Lajos, a keresztes pók, kétségbeesetten kapaszkodva az árbocba a nyolc lábával. Majdnem belezuhant a tóba, csak mert az idióta haverja több juharszörpöt ivott a kelleténél. Berci ilyenkor teljesen bekattan, azt hiszi, valami nyavalyás jet-skit vezet, nem pedig egy selejtes kis csónakot, amit a Molnárka Bt. csak azért adott bérbe nekik 10 kagylóért cserébe (igaz, ezeket Berci fogta), mert lejárt a vízügyisektől kapott engedélye. Még egy ilyen kanyar, és széthasad a hajó teste, akkor pedig benne lesznek a kányában.

- Juhuhu! – kiáltozta tovább Berci, ollójával vadul csápolt a tutaj orrában, a habzó víz az arcába csapott, de ez láthatóan nem zavarta.
- Irány a Kincses Sziget! Hátha még mindig ott lakik az én kenyeres pajtim! Tudod, az az öreg teknőc!
- Robinson? Akit tavaly tüntettek ki Galapagos-érdemrenddel, amikor betöltötte a százötvenet?
- Azaz! Vén mocsári lókötő! Ezer éve nem láttam! – Berci felbontott egy friss üveg juharszörpöt, fél ollójával kapaszkodva a hajó oldalába. A fél lóerős Mercury motor továbbra is csaknem öt kilométeres sebességgel röptette a csónakot.
- Ha így hajtod a motort, soha nem érünk oda, mert feldobjuk a talpunkat! – kiáltotta Lajos rémülten. Alig fejezte be a mondatot, amikor felfordult a gyomra, és az árboc tetejéről a vízbe hányt.
- Hát kapcsold ki a motort! – röhögött Berci, jól tudván, hogy Lajos meg sem mer mozdulni odafönn. Azért kuporog a hajó árbocán, mert olyan erős víziszonya van, hogy egyetlen csepp víztől képes pánikrohamot kapni.
Az ilyen minek száll hajóra, gondolta Berci, és nevetve húzott egyet a juharszörpből.
- Üssön beléd a ménkű - felelte a keresztes pók zöld arccal, és a pókok egyetemes jelzéseképpen felmutatott a nyolc lába közül kettőt. Így hát száguldottak tovább.

Nyár volt, pompás idő egy kis hajókázásra a Velencei-tavon. Az imént még a part közelében haladtak, a veszélyekkel teli nádasban, mostanra azonban kifordultak a nyílt víztükörre. Úgy egy órányira volt a kis sziget. Meglátogatják Robinsont, hátha van nála némi dohánylevél. Jóarc a vén szivar, gondolta Berci. Százötven év ide vagy oda, továbbra sem veti meg az élet örömeit.
- Ne parázzál, Lajcsi, minden rendben lesz! – vetette oda a rák a sápadt, nyolc lábával görnyedten kapaszkodó keresztes póknak.
- Sok béka van ám ilyentájt a tavon – morogta az. – Ha felbukkan egy varangy, simán elbánik ezzel a lélekvesztővel. Nem kellene már visszavinnünk annak a zsugori molnárkának?
- Á, holnapig béreltem ki, bőven van időnk! – vetette oda Berci jókedvűen. – Békák meg idekinn alig vannak, te is tudod.
- Jó, de… - kezdte Lajos, aztán abba hagyta. Semmi értelme. Berci úgyis azt tesz, amit akar, ő pedig legfeljebb imádkozhat, hogy ne kerüljenek végzetes veszedelembe.

Tovább robogtak. A csónak vidáman hasította a végtelennek tűnő víztükröt. Odafenn az égen bárányfelhők vitorláztak. Az aprócska motor hangján kívül csak Berci rikoltozása hallatszott, aki folyton azt üvöltözte, hogy – Föld, föld!
Aztán valamivel később csalódottan: - Affenébe, mégse.
Éppen akkor, amikor megszaporodtak az úszó náddarabkák és úszkáló hínárcafatok, jelezve, hogy közeledik a föld, egy aprócska szúnyog szállt le a tutaj tatján, a motor tetejére. Megbillegette a szárnyát, jelezve ezzel, hogy figyelmet kér. Berci nem vette észre, de Lajos kérdő szemeket meresztett a szúnyogra.
- Mi a hézag, kiscsákó? – kérdezte tőle.
- Robinsontól jövök – mondta a szúnyog lihegve. – Siettem. Hírét vette a héjától, aki látott titeket a sás közt, hogy meg akarjátok látogatni. Szóval, Robinson megkért, hogy szóljak nektek, forduljatok vissza.

Na, ezt már Berci is hallotta, hátra is mászott a tatra. Morcosan nézett a szúnyogra.
- Aztán mi a rák fenekéért fordulnánk vissza? Hiszen mindjárt ott vagyunk! – Előremutatott az ollójával. Valóban látszott már a sziget. Nyári viharfelhők gyülekeztek felette.
- Hát… - kezdte a szúnyog bátortalanul. – Robinson azt mondja, mindjárt kitör a vihar.
- Hamarabb odaérünk, mintsem hogy a szél feltámadhatna! – jelentette ki Berci határozottan.
- De nem is ez a lényeg – folytatta a szúnyog. – Veszélyben vagytok. Robinson úgy tudja, a környékén garázdálkodik a Nagy Mammon.

Na, ettől már Berci kezében is megállt a juharszörpös üveg, Lajos pedig úgy összerezzent, majdnem leesett az árbocról. Egy pillanatig csend volt a fedélzeten. Csak a motor zúgása és a hullámok moraja hallatszott.
- Á, ez marhaság – mondta végül Berci. Lassan, elgondolkodva ejtette a szavakat. – Mindenki tudja, hogy Nagy Mammon keletebbre grasszál, Gárdonytól idébb még sosem látták. És arrafele…
Ekkor hatalmas csobbanás hallatszott, vagy ötven méterre a hajótól, a nyílt víz irányában. Egy pillanatra látták a vízből kivetődő, hatalmas testet, a széles fejet, óriási szájat és a hosszú bajuszt. Nagy Mammon volt az, a félelmetes harcsa, az Idegen Elem a tó ökológiájában, és rabolt éppen.
- Jaj ne – nyögte Lajos, és lábai még erősebben markolták az árbocot.
- Hogyazajó! – rikoltotta Berci, és a motorhoz ugrott, aminek a tetején még mindig ott ült a szúnyog. Az meglepetten hátratántorodott.
- Vigyázz! – üvöltötte Lajos a kis szúnyognak, de elkésett. Szerencsétlen már nem tudott megkapaszkodni, és a vízbe pottyant. A Mercury propellere azonnal felaprította a törékeny testet. A környékbeli rezervátum vaddisznóiból és a turistákból kiszívott rengeteg vér a fedélzetre fröccsent, jó része Berci arcába, de Lajos mind a nyolc lábára is jutott belőle. A keresztes pók undorodva felnyögött, és ismét a vízbe hányt.

Berci azonban nem vesztegette az idejét. Vértől csöpögő csápjaival megrántotta a Mercury zsinórját, aminek köszönhetően a motor maximális sebességre kapcsolt. A tutaj meglódult. Lajos szegény odafönn elvesztette az egyensúlyát, és kapálózva a fedélzetre zuhant. Nagyot jajdulva ért földet. Két lába eltört, merő véletlenségből épp az a kettő, amivel korábban beintett Bercinek.
Berci azonban alig vette őt észre. A rák öreg motoros volt már, sok mindent átélt, és túlélt az iszapban. Verejtéktől csillogó arcát a menetirányba fordította, megpróbálta megsaccolni a szárazföldtől való távolságukat. A sziget, amely felett már morajlott a vihar, még messze volt, ám a nádas már csak néhány percre. Ott talán lerázhatják Nagy Mammont. Ha…

Ám ekkor néhány méterrel előttük csapódott fel a víz, jókora vízcseppekkel mosva végig a tutaj fedélzetét. A két állat alig bírt megkapaszkodni, hogy a tóba ne sodródjanak. Nagy Mammon pedig ott magasodott előttük, hatalmas, vérengző lény, a szemei egyenként akkorák, mint maga a tutaj, és vérszomjasan villogók. Berci csak akkor jött rá, hogy Nagy Mammon végig szívatta őket. Hogy is vehetné fel egy ilyen kis hajó a versenyt egy harcsával?
Berci gyanította, hogy elvesztek, de mert a vérében volt, megpróbálta a lehetetlent. Hátraugrott, és teljes erőből elforgatta a motort. Nem tudta, kibírja-e a tutaj a 90 fokos fordulatot, ráadásul teljes sebességnél.

Eleinte úgy tűnt, bírja, noha az egész tákolmány reszketett, remegett a lábuk alatt. Ahelyett, hogy Nagy Mammon szájába hajókáztak volna, elhúztak a meglepett óriáshal orra előtt.
- Sikerült! Sikerült! – kiáltozta Berci hisztérikusan. – Megmene…
És abban a pillanatban a tutaj kettétört.
A hajótest éppen a középvonalánál hasadt szét. Berci előre, és balra vetette magát, nehogy rázuhanjon az árbocrúd, vagy bedarálja a motor, de Lajosnak nem volt ilyen szerencsére. A széthasadó deszkák közé zuhant. Aztán a következő hullám összepréselte a roncs darabjait, és kettéhasította a testét.

Berci nem sokáig tudott egyensúlyozni a hajótest megmaradt részén, hamarosan a vízbe zuhant. Mivel rák volt, nem ijedt meg a víztől, bár az úszásban nemigen remekelt. A víztükröt már esőcseppek pettyezték, és a vihar vadul dörrent egyet odafenn.
De hallott más hangot is.
Csobb. Csobb. CSOBB.
Hátranézett. Nagy Mammon közeledett, lassan, komótosan, gonoszul vigyorogva széles szájával.
- Ne… Ne… - suttogta Berci. Tudta hogy vége van. Imádkozni kezdett önnön lelki üdvéért.
Aztán meglátott valami érdekeset. Odább, nyugatról, Robinson szigete felől egy flottányi hattyú közeledett, szabályos csatavonalban, támadóan előreszegezett csőrrel. A vihar feltámadó szélrohamaiban borzolt tollazatukkal fenséges, egyszersmind veszedelmes látványt nyújtottak. Berciben azonban csak egy pillanatra támadt fel a remény, majd belátta: még ha a flottát Robinson is küldte az ő megsegítésére, ő már meg lesz emésztve Nagy Mammon feneketlen bendőjében, mire ideér.
A fenevad már egészen közel volt, a hatalmas állkapocs rémálomként magasodott az aprócska rák fölé. Berci lehunyta a szemét.

Ekkor egyszerre csak éles vijjogást hallott, a mintha forgószélbe került volna. Szemei felpattantak a meglepetésétől, és a döbbenetes látványtól a szája is nyitva maradt.
Nagy Mammont valami szárnyas lény félig kiemelte a vízből. A halszörny vadul vergődött dühében és fájdalmában, akkora hullámokat vetve, hogy Berci majd megfulladt tőlük. A ráknak végül sikerült kivennie, ki is az ő megmentője. A héja, Robinson barátja kapaszkodott a karmaival nagy Mammon egyik úszójába, cibálva, tépve a halat, hogy távol tartsa őt őtőle. Bercinek átvillant az agyán, hogy ez meglehetősen hősies cselekedet a héjától: ha Mammon kiszabadítja magát, könnyen kiugorhat a vízből, méghozzá úgy, hogy a víz alá rántsa a madarat, legyen az bármilyen nagy és erős. Bercinek azonban nem volt más lehetősége, minthogy kivárja a küzdelem végét.

Egy perc heves csata után Nagy Mammonnak sikerült kiszabadulnia a karmok közül, igaz, azok letépték az úszója egy részét. A héjának odébb kellett rebbennie. A harcsa dühtől tajtékozva utána vetette magát, ám a madarat még a tollfarkincájától sem sikerült megfosztania. Akkor lomhán, nagy uszonycsapásokkal megfordult, és Bercit vette célba. Nagy szemével közben ezt üzente: - Akkor is végzek veled, te nyavalyás kis rák. Nem fogsz te csónakázni az én vadászterületemen.
Ám ekkor hatalmas árnyék vetült a harcsára. A hal döbbenten pillantott föl. A hattyúflotta hatalmas, délceg zászlóshajója magasodott Nagy Mammon fölé, szeme tüzesen villogott, és csőre már lendült is támadásra.
Hát ideértek, sóhajtotta megkönnyebbülten Berci. A következő pillanatban valami leereszkedett mellé a vízre. A héja volt.
- Na gyere, pattanj fel, Robinson már vár téged – szólt a héja. Bercinek, aki alig hitte el, hogy megmenekült, nem volt ellenvetése a dolog ellen. A madár csőrén mászott fel annak feje búbjáig, erősen megkapaszkodott, és már repültek is. A kis rák az átéltek után csöppet sem félt, pedig most repült életében először.

A héja körözni kezdett a víz felett. A csatatér a magasból páratlan, megragadó látványt nyújtott. Fehér hattyúk forogtak, küzdöttek odalenn a forgolódó, száz sebből vérző harcsa körül, aki már rég lemerülhetett volna, de ragaszkodott hozzá, hogy legalább egyet elejtsen közülük. A héja és Berci szomorúan látták, hogy sikerült is neki – az egyik hattyú hamarosan holtan lebegett a víz színén. Nagy Mammon azonban végül elmerül, belátva, hogy vereséget szenvedett. A hattyúk még le-lecsaptak hosszú nyakukkal, éles csőrükkel a víz alá is, hátha sikerül megsebezniük. Aztán elnyugodott a felszín. A széltől lobogó tollú hattyúk ismét harci alakzatba rendeződtek, és megindultak vissza a szigetnek, a sás közé, a biztonságos kikötőbe. Csupán egy néhány főből álló különítmény maradt le, akik magukkal húzták elesett társuk tetemét, hogy később megadhassák neki a végtisztességet.

Berci bűntudattal telve nézte végig odafönntről a hattyúhad a hősies küzdelmét. Reszketve kapaszkodott a Sólyom nyakába, aki a körözést abbahagyva, a vihar szárnyán a levegőben vitorlázva követte a szépséges madarakat a part felé.
- Remélem, tanultál az esetből – vijjogta a héja Bercinek.
A rák lehajtott fejjel bólintott.
- Az a keresztes pók, és egy pompás hattyú pusztult el az ostoba kivagyiságod miatt. Ha Robinson nem lenne a barátod, magad is odavesztél volna.
Berci nem szólt semmit. Mit is szólhatott volna?

A ragadozómadár némán repült tovább, kecsesen, szemben a támadó viharral. Berci mélységesen szégyellte magát, és alig tudta visszanyelni a könnyeit. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy egyszerűen elengedi megmentője nyakát, és követi szegény Lajost és a hattyút a mélybe, a vihar korbácsolta hullámok közé…
De végül nem tudta megtenni. Ő még élni akart. És találkozni a barátjával, Robinsonnal.