A nagymama - Mese a kisfiú naplójából

Sokért nem adtam volna, ha rendes gyerekkorban van részem. De mivel nem volt az, így jobbára rossz gyerek voltam. Az ember így visszagondolva megpróbál bűnbakot keresni, ki nem saját maga, természetesen senki sem szereti magát hibáztatni. Több bűnbakom is akadt volna, köztük a neveltetésemet, utamat egyengető szülők, köztük a tőlük örökölt gének. Én egyiket sem vontam felelősségre, mivel pontosan tudtam, hogy magam feleltem már nagyon korán a teteimért. Másnál ez a tizennyolcadik életévet betöltésnél ötlik fel, de bennem hihetetlenül tizenkét évesen megfordult a gondolat. Nem is nagyon mászókáztam a többi gyerekkel a parkban, nem rajzoltam napocskákat, és virágokat, se egy nagy boldog családot zsírkrétával. Annál is inkább dobáltam kavicsokkal a járókelőket, ha elmentek az ablakunk alatt, és köptem az öregek fejére.

Tudni illik utáltam az öreg embereket. De erről még szó lesz. Haladjunk szépen sorrendben. Az iskolában tituláltak ki a tanárok rossz kisfiúnak. Ez az óta is rajtam van, afféle ragadványnév lett, melyet, ha akarnék, se vakarnék le, annyira megtetszett. Tökéletesen tükrözte a valómat, a stílusomat, a magatartásomat. Én voltam a rosszkisfiú. Szüleimmel egy külvárosi panelrengetegben éltünk, melyek egymás hegyén, hátán helyezkedtek el, mint egy rideg temetőben a felsorakoztatott sírok. Szerettem itt élni, még ha olykor szűkösen is éltünk meg. Volt egy pár barátom, és voltak ellenségeim is, akiket olyan jól esett jól elpáholni. Az ünnepeket szerettem még igazán, akkortájt, anyukám mindig rengeteg süteményt sütött, és annyit ehettem amennyit akartam. Ő soha nem szabott meg semmit, nagyon jó anyukám volt. Apukám folyton dolgozott, mert kellett a pénz, hogy eltartson minket. Tudni illik anyukám beteg volt, de nem kell megijedni nem nagyon.

Régen történt egy téli estén, amikor korcsolyázott, és eltört egy pár bordája. Azóta nem is nagyon tudott rendesen futni egyet. Szóval ő otthon volt velem, finom ebéddel várt, amikor hazamentem az iskolából, és együtt írtuk meg a házi feladatot. Én mindig megírtam a házi feladatom. És nem, azért mert szemüveges voltam, és szerettem köveket gyűjteni, mint egy páran az első padsorban, hanem mert tetszettek a feladatok, különböző feladványok. A legjobban az irodalmat kedveltem, mivel ott sok verset kellett tanulnunk, és az nagyon ment. Szinte csak rá kellett pillantanom a versekre, és már tudtam is őket. Egyszóval szerettem tanulni.

Az ünnepeket azonban mindig beárnyékolta valami, vagyis hát, valaki. Apukám szülei jöttek mindig el hozzánk, hogy együtt töltsük a karácsonyt. Persze édesanyám sosem akarta őket elhívni, de mivel a két öreg egyedül, hideg sütő mellett ünnepelte volna a karácsonyt, így volt szívűk meghívni őket. Ilyenkor mindig nagy hisztit csaptam, de sosem tudtam elérni a célomat, mely nem volt más: ne jöjjenek el. Mindig eljöttek, és a nagyi mindig elrontotta a karácsonyt, nem is pusztán a viselkedése miatt, bár az is sokat nyomott a latban, hanem inkább az ottléte miatt.

Amikor itt volt, feszéjezve éreztem magam, mert mindig úgy tudott rám nézni, mintha kővé akarna változtatni. Tény, hogy ő se kedvelt engem. Már abból a nézéséből is levonhattam a következtetést, de amikor hozzám szólt! Az volt a tetőpont. Én vigyem be, és akasszam fel a kabátját, toljam alá a széket, és adjam oda neki a sótartót. De kész volt megjegyzéseket is tenni. Olyanokat, hogy: kevesebb csirkét háj pacni! Persze tömd tele magad borsóvas, úgy kell azt! Vonszold a segged, mert kihűl a pulyka, te félnótás!

És ezek úgy idegesítettek, hogy kis híján ott hagytam az asztalt, ami tele volt finomságokkal. Hatalmas pulyka, vajas borsó, finomra vágott hal rudacskákkal. Anyuék valahogy sose figyeltek rá, csak mosolyogtak, mint a babák a kirakatban. Így fogcsikorgatva teljesítettem a kéréseit, ha még olyan otrombák is voltak, de a hangulatom a vacsora után, végképp leromlott. A süteményekkel teli tállal ültem az egyik terebélyes fotelben, amikor odajött hozzám, és leült velem szembe. Kikérdezett arról, hogy viselkedtem az idén, mert könnyen lehet, hogy a télapó nem hoz semmilyen ajándékot. És amikor megkaptam az ajándékot, hozzátette, hogy rokonlélekre találtam egy dagadt, piros pizsamás személyében. És közben nézett rám, azokkal a vékony, színtelen szemeivel, göcsörtös álla csak úgy pattogott le-fel mikor beszélt, sőt még a sárga fogai is kilátszódtak. Nagyon alacsony volt, és furcsán öreg a korához képest. És a bal keze alig-alig mozgott.

Két éve tudtam meg róla sok mindent. Akkor kezdtem nyomozni utána. Az egyik borzalmasan sikerült karácsony után, mikor úgy megbántott, hogy otthagytam a süteményes tálat, ahová löktem, a földön, és elrohantam a szobámba.

Anyutól kérdeztem felőle, mivel hát az ő édesanyja volt. Kiderítettem, hogy a nagyi nagyon fiatalon ment férjhez a hatalmas papucs nagypapához. Nagyon szép volt a nagyi, láttam is róla képet, vékony volt, magas, élénkzöld mandulavágású szemei csak úgy csillogtak! Azonban volt egy olyan időszak, amikor felfedezte egy bizonyos kártyajáték előnyeit. Legalábbis én úgy vélem, hogy azokkal a kártyákkal akart olyan dolgokat elérni, melyeket nem tudott volna semmiképp sem elérni. Akkor történt, hogy előjött az asztmája, és egy pár napig kórházba került, amíg rendbe nem hozták a tüdejét. Eközben persze megkapott egy olyan munkát, melyet ketten vittek a nagypapával, és egész jól megéltek belőle. Persze sűrűn kellett belefújnia azzal az inhalátorral a szájába, míg rendben nem jött a légzése. Ilyenkor már kímélte magát, mindaddig, míg más nem kellett neki. Ezt nem tudtam kideríteni, hogy micsoda, de az egyik szomszéd otthagyta a lakását, és így a nagyszüleim át tudnak olcsón költözni abba, mely sokkal szebb és nagyobb volt, mint az azt megelőző.

Ekkor nem történt semmi, és aztán már nem tudom végig követni a fonalat, hisz anyu nem emlékszik rá. Kevés olyan dolog van, melyekben nem vagyok biztos, és az egyik az, hogy a nagyi nem maradt nyugton. Kellett neki még valami olyasmi, amit nem ért el még az életben. Ekkor már elég idős, volt, bár sokkal öregebbnek nézett ki, mint amennyi volt. Már csak azt tudom, hogy egy ideig nagyon boldog volt, mintha valami nagydolog, valami olyasmi, ami eddig sohasem sikerült volna neki. És akkor egyik napról a másikra kórházba került egy szívrohammal. Anyukám persze nagyon megijedt, és be is ment hozzá, ám kiderült, hogy szívós a vén csótány, és felépül. Ezzel csak az volt a gond, hogy még gyengébb lett fizikálisan. Bár a teste egyre öregebb, és visszamaradottabb lett, az elméje túltette magát mindenen, és új élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodott.

Eltelt egy év, és a tág családi körben egyre olyan események következtek be, melyek a nagymama malmára hajtották a vizet. Sok látogatója akadt, köztük én is, bár nem szívesen. A nagyi olyan vonzerővel bírt már ekkor, hogy ha megkért valamire, teljesítetted. Egyik alkalommal megkért, hogy pórszívózzak fel gyorsan, mert neki nem bírja a dereka. Mondtam, hogy nem akarok, erre ő addig mondta, és mondta, amíg meg nem csináltam, de olyan szépen, hogy a végén meg is kínált valami száraz süteménnyel.

Szó mi szó, eltelt ismét egy év, és ismét szívrohama volt, de olyan mértékű, hogy lebénult részlegesen a bal csuklója, és rajta az összes ujja. Terápiákra járt, sok-sok gyógymódot kipróbált, míg aztán hazaengedték a kórházból. Továbbra is béna volt a keze, így még kevesebb dologra volt képes. Ez pedig azt jelentette, hogy a nagypapámnak minden idejét bele kellett ölnie a nagyi ápolásába. A munkahelyük megszűnt, de ez mind nem számított. Hisz a nagyi élt, és ha akart szépen mosolygott. A tág családi körben egyre inkább kezdtek elterjedni azok tények, melyekkel a nagyi teljes mértékben egyet értett. Még erősebb lett az akarata, így szinte mindenkit maga köré bolondított. A szegény öreg nagymama, akinek béna a keze, még egy teát sem tud tenni, és mégis ő a szíve lelke a társaságnak. Utáltam. De olyannyira, hogy cselekednem kellett ellene. Tizenéves fejjel eszeltem ki, hogyan fogom eltűntetni az útból. Egy szeles, őszi napon át felvettem sportkabátomat, és kisétáltam az ajtón.

Attól függetlenül, hogy szeles volt az idő, bágyadtan sütött a nap, úgy fél tizenkettő lehetett. Michigen környékén, sok kisvárosban volt az-az ukáz, hogy az emberek ilyenkor ülnek asztalhoz az ebéd végett. Anyukámnak azt mondtam, hogy átsétálok az egyik iskolatársamhoz, hogy kipróbáljunk egy új videó játékot. Ilyenkor akár sötétedésig el szoktam lenni, tehát volt rendesen időm, hogy erőt gyűjtsek, és eltávolítsam a nagyit. Az utcák furfangosan üresek voltak, csak néha akad bele az ember olyan alakokba, amikor éppen nem kéne. A tejesember vitte keresztül egyik háztól a másikig nagy fémkosarát, az aznapi utolsó menetre felkészülve.

A fákról lehullott bíbor, és aranyszínű leveleket tapodva ballagtam át a friss permettől csepegő utcai köveken. Tervem volt már, egy nagyon kezdetleges, de nem számított, csupán az, hogy miképp döntök az adott helyzetben. Nem voltam az a tervezgetős fajta, így a pillanat hevével voltam megelégedve, melyből jutott bőven. Fogtam tehát kabátom szélét, és átsétáltam a másik házsorhoz, ahol a nagymama lakott. Soknapos nyírt gyep szaga volt az egész környéknek, de sokkal, jobb érzéssel töltött el, mikor a belvárosban caplatok anyukámmal a kutyaszarban. Régi, lepukkant játszótér feslett fel előttem, ahol nagyobb gyerekek szórakoztak sötétedés után. Átbújtam a letört hinta alatt, és a fűre kihordott kavicsokat át megérkeztem a hetvenhetes számhoz. Szürke kövű pár soros lépcső vezetett fel az előkertbe, ahol a gaz magasra nőtt, talán egyedül ezen a környéken. Egy szél által behordott italos doboz hevert az egyik szúrós tüskéjű bokor alatt, és egy cukorkás papír az ajtó előtt. Itt megálltam egy cseppet, hogy elemezzem a helyzetet, és teljes képet kapjak arról, ami feltehetőleg rám vár bent. Párat pihegtem magam elé, majd az ajtóhoz léptem, és egy határozott rántással feltéptem, és berontottam az előszobába, ahol már a homály fogadott.

Kintről megesküdtem volna rá, hogy a rolók lehúzva voltak. Ám bentről már úgy nézett ki, mintha mindig is le lettek volna eresztve. Friss almakompót illat terjengett, és amint becsuktam magam mögött az ajtót, megnyikordult a nappaliban egy karosszék. Az a bizonyos karosszék. Egy percig csend volt, én sem mozdultam, és a házban se szólt semmi, akár egy temetőben. A nagyi tudta hogy ott vagyok az ajtó előtt, és várt. Nagyon úgy néz ki várt már rám. Ahogy apró izzadságcseppek kezdtek csorogni a hátam közepén megszólalt bentről egy rekedtes hang, a nagyi hangja:
- Jackob, te haszontalan! Mit állsz ott az ajtóban? Gyere csak be, ha már ideáig eltoltad azt a hájas hátsód.

Ugye milyen kedves? Az ember olyan szívesen ölelné meg, és adna a ráncos arcára egy puszit. Ahogy ott álltam, eszemben sem volt, hogy ki kéne lépnem a fal mögül, a nappaliba, ahol már láthatott abból a székből. De a lábaim mégis elindultak, egyenesen be a nappaliba. Nem tudtam mozdulni, olyannyira letaglózott a látvány, vagy olyan nagyon megbűvölt az öreg. A fejem kiürült, és csak tátott szájjal tudtam nézni azokat a fekete szemeket, melyeket hatvan éve a nagypapa még a báj egy csodájának vélt.
- Nos, fiam, itt vagyok, és ami fő, hogy itt vagy te is. Tedd, meg amit tenned kell, tedd, meg amit meg akarsz tenni, hisz mindketten tudjuk, hogy csak ez az egyetlen esély.

Szólt ismét, csepp mosollyal megtoldva szavait. És akkor abban a pillanatban, már tudtam, hogy nem fogom megtenni. Gyenge voltam hozzá. Pedig az eszköz ott hevert tőlem két méterre a zongorán a csomó családi fénykép között. Egy levélkés, melynek aranyozott volt a berakása, és melyet nem kizárt, hogy a nagyi helyezett oda nekem. Hogy használjam.
- Gyerünk, te undorító zsírtömeg! Hogy gondolhatod egyáltalán azt, amit gondolsz, ha nem mersz cselekedni utánuk? Nézz magadba, és vess kockát, ki is vagy valójában. Ha egyszer valamit elhatározol, cselekedd is meg, különben ugyan olyan senki maradsz, míg élsz. Most pedig takarodj.
Csak álltam, remegő lábakkal, és éreztem, ahogy melegség önti el az ágyékomat, ahogy a hólyagok ereszteni kezdtek. A lábaim ismét mozgásba lendültek, én pedig szaladtam, ahogy bírtam. Talán ahogy még sosem.

Három év telt el azóta, és nagyi egyszer se hozta szóba a kis dolgot, mely megesett abban a rémes házban. És én sem. Ez megmaradt a kettőnk titka. Mindhárom karácsonykor jelen volt, és tovább bomlasztotta, javítgatta a családot, és a körülötte élő embereket, s saját kénye-kedve szerint. Én pedig nőttem, és még jobban elhájasodtam. Többet engedett meg magának, mint amit régebben, érezte, hogy most már minden akadályt leküzdött. Azokat is amelyeket az élet mestere állított elé, azt a sok betegséget, a sok szívrohamot, bénulásokat. A teste egy kész roncshalmaz volt, a bal lába is egészen tönkrement, már lábra sem tudott állni. Minden jel szerint, ez a három év volt életének fénykora. Csakhogy, arra nem számított, hogy ahogy egyre kövérebb lettem, úgy egyre okosabb is. Az elme fejlődik, még ha a test nem is halad, úgy ahogy az meg van írva a Nagykönyvben.

Még csak csíráját láttam a dolgoknak, de már használtam, ahogy csak tudtam, amikor csak tudtam. A jegyeim sokkalta jobbak lettek, és még barátnőm is akadt. Minden rendben volt, már amennyire az egy tinédzser életében rendben lehet, csupán a nagyi ármánykodása lépett minduntalan közbe. Az utolsó karácsonykor, olyannyira megszégyenített a barátnőm előtt, a család előtt, hogy elegem lett. Ismét elhatároztam magam, hogy elteszem az útból, végleg. Most már tervezgettem, jobbra-ballra tettem a dolgokat, míg ki össze nem állt a végső elképzelés. December huszonegyedikén késő délután azonban elkezdődtek az események:

- Szívem! Kijönnél egy kicsit a konyhába? Apuval akarunk mondani valamit!
Felkaptam a fejem egy vaskos atlasz mögül, és megnéztem bronz sárga műanyag karórámat. Jó kis óra volt. Még ma is megvan.
Elhúztam a számat, mivel még volt öt perc az olvasóidőből, de azért betettem a könyvjelzőt, és felemeltem hatalmas hátsómat a fotelből. Hatalmas sonkáimat igencsak fürgén szedve szaladtam ki a konyhába, és néztem kérdőn rájuk. Anyu szokása szerint egy széken ült a tűzhely mellett és valamit kavargatott, mely az illatából ítélve nagyon finomnak ígérkezett. Fel is ágaskodtam, hogy belekémlelhessek, de apukám elhessegetett onnan.
- Még nincs itt az ebéd Jackie. Hallgasd csak meg anyádat. – azzal eltolt a fazék mellől, én meg kelletlenül anyámhoz fordultam.
- Apuval azon tanakodtunk, hogy mit csinálnak a nagymama és a nagypapa karácsonykor. Gondoltuk áthív…
- Nem! Nem akarom! Nem akarom! – vágtam rá azonnal, és gyorsan ki is siettem a konyhából, fülemre szorított kezeimmel. Az egészet a hátamra kívántam, mint egy hatalmas púpot, mely mindig elrontja a karácsonyt.
- Jacke! Gyere vissza kicsim, és beszéljük meg! Jacke! – szólt utánam anyám, de én oda se figyeltem rá, gyorsan imádott könyveimhez menekültem. Fel is csaptam, ott ahol abbahagytam, és durcásan nekiálltam, azzal a szándékkal, hogy még ma kiolvasom, ha a fene, fenét eszik is.

Nem telt bele öt perc, amikor mindketten bejöttek a nappaliba, és kényelmesen elhelyezkedtek körülöttem. Anyukám cirógatni kezdte a hajamat, mely göndör volt, mint a malac farka, és barna, mint a medve bundája.
- Kicsim. Tudod, hogy milyen a nagypapa, meg a nagymama. Kettesben ülnek abban a lakásban, alig esznek valami értelmeset, és ki tudja, hogy vesznek-e karácsonyfát.
- Úgy bizony fiam. Eddig is áthívtuk őket, hogy ne kelljen egyedül tölteniük az ünnepeket, és most miért ne hívnánk meg őket?

Nem néztem rájuk, még csak nem is pislogtam, jobban lekötött a könyv, amit olvastam, de ezt mindenképp el kellett intéznem előtte.
Nem akartam, hogy a nagyi megint elrontson egy ünnepet, de egyett fel kellett áldoznom ahhoz, hogy a többi jó legyen.
- Akkor megkapom azt a könyvet, amit kértem, anyu?
Néztem fel vizenyős, malac szemeimmel, bájos arcú édesanyámra, aki csak bólintott, és megpuszilt.
- Tudtam én, hogy beleegyezel, én okos, ügyes nagyfiam. Gyere, terítsünk meg, mindjárt kész lesz az ebéd.
Erre már végképp nem tudtam mit mondani. Apámat követve lódultam a tálalószekrény felé. Miközben ettem, se feledkeztem meg arról, hogy mi áll előttem, mi mindent kell még elvégezni. De mindenek előtt jól kell laknom. Szinte mindent megettem, amit anyukám elém rakott. A tervem készen állt, melyhez még a szakirodalmat is segítségül hívtam. A karácsony pedig egyre jobban közeledett.

Huszonharmadikára kész volt, minden, amit elképeltem. Az este úgy aludtam el, hogy holnap vége lesz mindennek. A Mikulás jön majd a szánján, azokkal a bugyuta rénszarvasokkal, és míg a szülők megtekintik őket kinn a havas előkertben, addig én eltávolítom a nagyit.

Épp végeztem a terítéssel, mikor megszólalt az ajtócsengő.
- Szívem! Kinyitnád az ajtót?
- Hogyne anya, máris.
Szóltam vissza mosolyogva, és kidöcögtem az előszobába, ahol szépen le volt terítve egy hatalmas kék lábtörlő. Kitártam az ajtót, és már hallottam is:
- Mozogj már te vén idióta! Emeld azt a kocsit, különben nem tudok bemenni.
Nagyapám magas, szálas ember volt, de nem a legokosabbik fajtából. Könnyen átemelte a tolókocsit a küszöbön, és begurította nagymamát a házba.
- Nocsak, te még beférsz az ajtón dagadt? Anyádék aztán értenek a hízlaláshoz, látom ám. No, gyerünk, nézzük meg mit ügyködnek a konyhában.

Ez csak félig-meddig volt igaz, ugyanis apa épp a karácsonyfa feldíszítésnek utolsó fázisait vette számba, hogy aztán kedvesen és mosolygósan csatlakozzon a karácsonyi nagy ebédhez. Leültettem a nagyapát, és szóba elegyedtem vele a kenyérpirítókról, melyeket az áruházban szokott értékesíteni. Eközben a nagyi különböző tanácsokat adott anyunak a konyhában:
- Detta arany bogaram! Balra kevered azt a levest, hogy jobban összeálljon az íze. Úgy bizony, finom mozdulatokkal. Hogy haladsz azzal a hallal? Rendesen be van panírozva remélem, és ki van filézve. Nehogy a torkomon akadjon egy szálka…
És ez így ment fél óráig, mikor is apa is kijött a nappaliból, ahol állt már a fa, minden díszével együtt. Nagyapa, és apa rövidet bontott, és míg a nagyi vissza nem tért, egész kellemesen elbeszélgettek, míg én mosolyogva hallgattam őket.
- Kész az ebéd! Asztalhoz!
Szólt anyu, és begurította a nagyit az asztalhoz. Anyu behozta szépen sorban a sok finomságot, miközben a nagyi már meg is talált, mint kedvenc kritizálási alanyát.
- Aztán óvatosan a krumpliból, mert még jobban felfúvódsz tőle. Akkor aztán téged teszünk ki karácsonyfának, és akasztjuk rád a sok lim-lomot. Inkább egy ilyen álljon a szoba közepén, mint egy élő fenyő.

Nem is nagyon figyeltem rá oda, hisz tudtam, hogy ma végre eltűnik örökre innen, és soha nem jön vissza. Anyu kiskanállal etette a nagyit, aki megkövetelte, hogy mindent péppé aprítsanak. Erre már fel voltam készülve, hisz nem először történt. Ha odanézek, miközben kitátja fogatlan száját, és elcsócsálja a falatokat, felfordul a gyomrom. Vígan ettem, és fogadtam a sértéseket, ocsmány hozzászólásokat, míg apa és anya felállt, és behozta az édességet.
- Hogy fér beléd ilyen sok étel? Évről évre látom, hogy egyre többet eszel, és úgy nősz, mint egy léggömb. Nézz egyszer magadra az Isten szerelmére!
Felpillantottam, de mint olyan sokszor, apa és anya csak mosolyogtak, mintha a nagymama csak azt mondta volna, hogy: örülök, hogy így együtt vagyunk. Ezen már nem szomorodtam el, hanem csak leszegtem a fejem, és belapátoltam a maradék pudingot, és vártam, hogy megszólaljon a csengő.

Amíg vártuk a Télapót bevonultunk a nappaliba és a kényelmes fotelekben beszélgettek tovább a felnőttek. Nagyapának sok érdekes története volt régebbről, de az áruházzal kapcsolatban is. A nagyi ilyenkor csak hallgatott, és úgy láttam rajta, nagyon kalkulál azon, hogyan tudná megszakítani a beszélgetést. Áfonyalikőrt ittak, melyet apa bontott fel, és még engem is megkínált belőle.
Fordultam a nagyi felé, hogy meghallgassam, milyen sértést akar a fejemhez vágni, amikor megszólalt a csengő:
- Gyerünk, itt vannak az ajándékok! Ki az udvarra!
Bolondozott az apám, és a nagyapával, anyával együtt kitódultak az előszobába, ahol már csak az ajtó halk kattanását lehetett hallani, ahogy becsukódik, és finoman rásiklik a zárra. Egyedül maradtam hát a nagyival.

Az-az egy perc, melyben mindig csend volt, ismét ott ólálkodott, és én csak néztem a szőnyeget, melyen már észre lehetett venni az apró tűleveleket, amik lepotyogtak a fáról. Ismét izzadni kezdtem, és tudtam, hogy a nagyi ott ül velem szemben, öt méterre, és engem néz. Most nem szólalt meg, várta, hogy kiszaladjak magamtól. De erre nem került sor. Felnéztem, egyenesen a szemeibe:
- Nem szeretlek nagymama. – hangom nagyon távolinak tűnt, és mintha egy üst mélyéről szólt volna. Éreztem, ahogy a lábaim megmerevednek. – Nem szeretlek nagymama.
Mondtam ki határozottabban, és megfeszítettem az összes izmomat, amim csak volt. A nagyi trükkjei nagyon elevenek, és hatásosak voltak, de úgy vélem soha nem gondolta volna, hogy pont rám fog ragadni a képesség.
- Szerinted nem tudom én elhízott unokám? Szerinted nem tudom, hogy legszívesebben a pokolba kívánnál, az összes tudásommal együtt? Szerinted olyan ostoba vagyok, mint te?
- Nem vagyok ostoba. Én okos vagyok, és bátor.
- Bátor? – nevetett rikácsolva az öregasszony. – Te nem vagy bátor. Túl sokat olvastad azokat a fantáziás könyveket, és túl sokat játszottál az idióta számítógépes játékokkal. Azok traktálják bele az ilyesmit ezekbe a romlott kölykökbe.
- Nem vagyok romlott nagyi.
- Dehogynem vagy az! Születésedtől fogva az voltál. Tudod, mit tesznek az állatok az ilyenekkel, mint amilyen te vagy? Megölik őket. Bizony ám! – nyitotta nagyra szemeit.
- Ne mondj ilyeneket, ez nem esik jól. – nyöszörögtem, ahogy hatott rám az ármánykodása, és minden trükkje. Úgy nézett ki, hogy a tervem dugába dől. Nem voltam elég erős hozzá képest.
- És kit érdekel, hogy neked mi esik jól, kis hájgombóc? Mert engem ugyan nem. És ha valami engem nem érdekel, az elbukik, kisfiam. Ezt tudhatnád már. Vagy eltömítette az agyadat a sok zsír, melyet a fejedbe tömsz nap, mint nap?

Elmém rejtett zugaiban fokozatosan kapcsolódtak egymásba a fogaskerekek, záródtak, nyitódtak egymásba, forogtak, mint megannyi kis kavics a lejtőn. Kezdett összeállni a kép, mely erőt adott, ahhoz, hogy folytassam, amit elkezdtem. A lábamból egyszeriben kiment a görcs, mely fogva tartotta, és így visszanyertem a tudatom felett is az irányítást.
- Nem nagyi! Többet nem hagyom, hogy bánts! Nem hagyhatom, és ez így van rendjén!
Kiáltottam, és felálltam. Hatalmas dagadt alakommal megindultam felé, mint egy gőzmozdony, fújtatva, dühösen, sebzetten, mint egy vadállat. Kilöktem a székből, és levittem a földre. Másfél mázsás súlyommal könnyedén magam alá gyűrtem, és egy tapodtat sem mozdultam. Éreztem, ahogy megpróbál legyőzni, a módszereivel, de ehhez már kevés volt. A teste végképp felmondta a szolgálatot, és éreztem, hogy a testem alatt, egyszeriben elernyed a teste, és nem mozdul többé.
Sírtam, egyenesen zokogtam, még akkor is, amikor a szüleim és a nagyapa bejöttek, az ajándékokkal. A mentők szedték ki alólam az elernyedt kis testet.

Tizenhat év telt el azóta, hogy a nagyi elment. Futóbajnok vagyok, és vegetáriánus. Elsősorban a sportnak szentelem az életem, és hanyagolom a tanulást, a sok könyvet. A természet, a mozgás vált életem részévé. Mindez ki miatt? Hát a nagyi miatt, aki tán sokakkal rosszat tett, de velem csakis jót. Ha ő nincs, én már talán halott lennék a hatalmas súlyom miatt. Gonosz dolgokat művelt, míg élt, de velem mindig figyelmesen, és odaadóan járt el. Hosszú évek távlatából úgy látom, hogy mindent, amit elértem neki köszönhetek. A karácsony-t az óta már nem szeretem. Jobb a Hálaadás.