Derült égből villámcsapás

Amikor elindult a másik oldalra, észre sem vette, hogy a kanyar előtt, mint valami őrült, jön egy kocsi. Amint meghallotta az autó felbőgő hangját, már nem volt se ideje, se ereje, átfutni azon a kis távolságon, ami a biztonságot jelenthette volna. Hirtelen erős kéz rántotta el, az ijedtében levegőt addig nem is vett nőt. Pont akkor zúgott el mögöttük, megállás, vagy lassítás nélkül egy sportkocsi. Reszketve bújt a megmentőjéhez. Rá sem mert nézni, csak csendesen zokogott a félelemtől. A másik nem akarta megzavarni, sem eltolni magától. A sírás közben egyszer csendesen megszólalt,- köszönöm-, majd hüppögött tovább. A férfi az illattól teljesen megbódulva, szinte részegen, a karjaiban tartott nő csodás testének érzésétől, simogatni kezdte a haját. Így legalább foghatta tovább minden feltűnés nélkül. Körülöttük igen hamar kisebb csoportosulás kezdett kialakulni. Minden jelenlévő sajnálta a síró asszonyt. Sokan az elhajtott autó rendszáma után érdeklődtek.

Ekkor érkezett oda a megmentő felesége. Amint meglátta a férjét, ahogy egy vadidegen nőt szorongat, sőt, még simogatja is, rögtön kiabálni kezdett vele. A férfi eddig meg sem hallotta nejének ezt a sipító, arrogáns, kellemetlen hangját, pedig elég sűrűn veszekedtek. Eddig is ilyen stílusban kiabált vele, ha valami nem tetszett neki, de ő észre sem vette, annyira megszokta. Közben a karjában tartott asszony megnyugodott és csak ekkor nézett fel az őt ölelő, simogató karok tulajdonosára.

A nő szemei még csillogtak a könnytől, de szája már mosolyra húzódott. Gyönyörű mélybarna, szomorúságot és ijedtséget sugárzó tekintettel nézett fel a férfire. Szép, kerek arca, sápadt volt a rémülettől. Hosszú, sötétbarna haja, a derekáig lógott dúsan és fénylőn, ahogy a magas ember fejét kereste, és fekete szemeibe nézve, annak mély tüzében szinte elveszett. Beleborzongott a látványba. A fiú nagyon helyes volt, és amit látott az alakjából, hát nem volt egy utolsó. Valahol egy rettenetes hangot hallott rikácsolni, ami talán a férfihez szólt. A kéz már éppen el akarta engedni őt, amikor minden elfeketedett előtte és semmi többre nem emlékezett. Érezni még érezte a két erős kéz ölelését, de többet nem tudott magáról.

A feketehajú, helyes ember, aki egy szintén fekete, és drága kocsi előtt állt, ölébe kapta a zuhanni készülő testet. Szinte ezzel együtt végigfutott a testén valami csodás érzés, miközben tartotta a nőt. Soha még ilyet nem tapasztalt. Mire észbekapott, amit eddig még soha nem tett, már kiabált is vissza, a hozzá régóta hangosan beszélő, szép, csinos, szőke, hosszú hajú, másik nőhöz.
- Azonnal nyisd ki a hátsó ajtókat. Vedd el innen ezeket a lomokat, amivel teleraktad a hátsó ülést.
- Igen, tisztában vagyok vele, hogy mennyibe kerültek. Tudom, mert én fizettem ki, de vidd innen, vagy kidobom.
- Hogy hova tedd? Mit érdekel engem, kell a hely, hogy letegyem ezt az ájult nőt. Beviszem a kórházba.
- Igen én, nem várok a mentőre.
- Mit tudom én, mi lehet a baja. Majdnem elütötte egy hülye, aki itt hajtott el.
- Igen, láttam. Én húztam ide, különben most holtan feküdne a földön.
- Ne veszekedj! Jössz, vagy maradsz, én indulok. Helyes. Csukd be a mögötted lévő ajtót, mert indulnék.
- Mi az, hogy nem érdekel? Hogy lehetsz ilyen szemérmetlen. Ez egy beteg ember, aki segítségre, orvosi ellátásra szorul.
- Mit beszélsz?! Mi az, hogy biztosan a szeretőm? Hát tudok én melletted tartani még egy másik nőt is?
- Hallgass, beszélni akarok a portással.
- Uram, egy, az utcán összeesett hölgyet hozok, az orvos barátom itt dolgozik, kérem, engedjen be hozzá.
- Igen, hívja fel, amíg odaérek. Csak a rendszámomat mondja be, tudni fogja a többit.

Miközben beszélt, már hajtott is befelé. Alig gördült a bejárat elé, már fékezés közben ugrott ki az első ajtón, kicsapva a hátsót, most nem érdekelte festék, semmi, csak emelte ki a még mindig ájult asszonyt. Magához szorította, legalább addig is érezhesse ezt a gyönyörűséget, és annak illatát, valamint ahogy lüktet a saját vére végig az egész testén. Egy hordágyat már toltak is elé, vették volna el a kezéből a nőt, akit nem adott, csak rohant az orvosi szoba felé, ahol tudta, már várja a barátja. Amikor fél könyökkel benyomta az ajtót, még azt sem várva meg, hogy a mögötte loholó nővér kinyissa azt, azonnal a fehér köpenyes férfi felé fordult.

- Sanyikám, nézd meg gyorsan. Segíts, ha tudsz.
- Nem, nem ütöttem el, sőt elrántottam egy vadszamár elől, aki úgy száguldott el, ha nem ugrok oda, már holtan feküdne.
- Nem, nem ismerem, azt sem tudom, hogy hívják.
- Nem, nem láttam senkit körülötte. Csak jött át az úttesten.
- Igen. Lehet, hogy arra lakik, mert csak egy apró holmi volt nála.
- Igen, itt van. Csinálj már valamit, az Isten áldjon meg, ne csak kérdezgess!
- Jó, megnyugszom, csak tudjam, mi lehet a baja.
- Te tiszta hülye vagy! Mi az, hogy beleszerettem!? Ez egy vadidegen ember. Most láttam először.
- Hogy van ilyen? Öregem, nekem feleségem van, ismered, csodaszép nő, mit akarnék egy ismeretlentől.
- Na, mi a baja? Az ijedtségen kívül semmi? Az jó.
- Bent tartod? Az még jobb. Csak vizsgáld ki alaposan, mindent fizetek.
- Nem, nem őrültem meg. Csak tedd azt, amit kell. Majd jövök holnap és elmondod mit találtatok. Hol lesz majd, melyik szobában? Aha.
- Rendben, kimegyek. Később visszatelefonálok.
- Hogy ügyeletes vagy? Az remek.
- Igen tudom, nekem az, neked nem.
- Pá kislányok, köszi Sanyikám. Szia.

Még egy utolsó pillantást vetett az aléltan fekvő, szép testű, csinos nőre, majd lassan kiment. Leült az ajtó előtti székre, és mint aki hozzátartozója a benti betegnek, csendben várakozott. Nem volt képes elmenni. Valami itt tartotta. Sejteni kezdte, hogy ez az eset szakította el végleg, azt a már egyébként is vékony szálat, a felesége és közte. Talán igaza van a havernek. Szerelmes lett egy idegenbe, az illatába, a szemébe és a mosolyába. Nem ment sehova, megvárta, amíg jön a másik orvos a konzíliumba, aki a vizsgálat után elmondta, sokkot kapott a hölgy. Pár nap és kiheveri. Csak ült ezek után tovább, fejét két kezébe fogva látta maga előtt a beteg lány csodálatos mosolyát, amit a könnyein át küldött felé, a megmentése perceiben.