Alkony

Vörös és bíbor. E két szín egymásba folyó őrült kavalkádját festette az égre a hanyatló napkorong, mielőtt végleg a látóhatár alá bukott.
Az uralkodói palota magasan, a többi háztető közül jócskán kiemelkedve uralta a látképet. A diktátor a palota erkélyén állt. Innen nagyszerű kilátás nyílt a környező tájra és a városra. Birodalma minden kis rezdülése erre a pontra fókuszálódott. Ő építtette így lakhelyét, mivel mindent látni szeretett volna, egy akart lenni az általa alávetett világgal.

Az égen már a kék mélyebb árnyalatai tűntek fel. A Nap leáldozott, sötétedni kezdett. Mint mikor a gazda a nap végén még egyszer számba veszi állatait, ő is ellenőrző tekintettel szemlélte az alant levő világot. Ha komolyabb feladat el nem szólította, általában így fejezte be a napját. Először a városkaput figyelte, ahol épp akkor váltották az őrséget, aztán a városfalat, mintha csak attól tartana, hogy egy közelgő ellenség akarná azt megostromolni. Később pillantása hol a templomokra és középületekre, hol pedig a lakóházakra esett. Itt lakott a nép, melytől az ő hatalma is függött, ennek tudatában mégis dölyfös mosoly jelent meg az arcán. Ha tartania is kell tőlük, okos és hatékony eszközökkel térdre tudja kényszeríteni ezt a fenevadat, sőt pórázt tehet a nyakára, és ha koncot dob eléje, még az nyalja meg hűségesen a kezét. Csak jól kell játszani a szerepeket. Egyszerre kellett félelmetesnek és kegyelmesnek tűnnie a nép szemében. A diktátor értette ennek a módját. Átszellemülten szónokolt a pódiumról és még aznap teljes lelki nyugalommal adott parancsot a csőcselék lemészárlására. Személyében a hatalom, az állam és a kegyetlenség tökéletes harmóniában testesült meg.

Lassan teljesen beesteledett. A városból felszűrődő zajok suttogó neszekké halkultak. A boltokat bezárták, az utcák kiürültek, a sok száz ház egyenként világosodott ki. A város aludni tért.
A zsarnok mindent rendben talált, elégedetten fejezte be a terepszemlét. Mielőtt elhagyta volna a széles erkélyt, egy furcsa gondolat suhant át a fejében: Vajon szereti-e őt a nép? Azok az emberek, akik imádták, de rettegtek tőle.
- Úgy látszik, az összes államférfi találkozik legalább egyszer ezzel a problémával- tűnődött.
Kissé gúnyosan nézett maga elé:
- Bizonyára öregszem, azért jutnak az eszembe ilyen szentimentális ostobaságok.

Bármily nevetségesnek tűnt azonban előtte ez a kérdés, mégis elmélázott rajta. Persze, az ünnepségek alkalmával köszönetteleljes karok nyúltak feléje és hisztériába csapó éljenzés fogadta. De mindez csak külsőség volt. A virágeső, a feldíszített épültek és a tömeg is csupán a díszlet része volt, nem több. Csak egy bolond hihette azt, hogyha itt éltették, akkor otthon is hálával gondoltak rá, amikor az asztalukról hiányzott a betevő kenyér. Viszont ha egy zsarnok a nép jelentős részének kedvez, akkor nem számít az az egy-két száz szerencsétlen, aki amiatt halt meg, mert nem részesülhetett az alamizsnából, a többség így is az elnyomóhoz fog húzni. A diktátornak emellett sikerült azoknak a személyeknek betömni a száját, akik a nép között kisugározhatták a felső hatalom tekintélyelvárását. Tehát a nép mellette állt, ily módon a kitörő üdvrivalgás kellően elnyomta a megannyi áldozat halálsikolyát.
A szobából aztán utoljára visszatekintett. Nincs kétség, holnap ugyanolyan biztonsággal nézhet szembe a kihívásokkal, mint ma tette. Nyugalom járta át. Jó érzés volt biztonságban, gyanú és kétség nélkül uralkodni.

Másnap már mindenki tudta, hogy diktátort múlt éjjel álmában meggyilkolták. A népfelkelők egy csoportja lepaktált a gárdistákkal, akik kinyitották nekik a palota kapuit. Az épületet éppen most gyújtották fel, a felkelők a hatalom birtoklásán marakodtak. Ettől eltekintve a városlakók zavartalanul jártak-keltek, végezték a mindennapi teendőiket. Az utcákon tarka tömeg nyüzsgött, a kereskedők egymást túlkiabálva kínálták az áruikat. Egy magányosan sétálgató lány mégis felpillantott a magasba, a palota erkélyére, ahol most nem állt senki csak füst áradt lefelé, a városra.

Egy korszak ért véget. Talán jön majd helyette egy másik, nem számít. A lány hirtelen a hasára tette a kezét. Csak az a fontos, hogy a családja és ő megéljenek valahogy. A többi csupán szükséges rossz, amivel az emberek az életüket akarják kiegészíteni, de nem létszükségletek, le lehet rázni őket. A lány hitte, hogy ők egymásért fognak élni, nem a bálványokért.
Aztán megszaporázta a lépteit és határozott mozdulatokkal furakodott át a tömegen haza, az urához.