Szorongás vonal

Az eső éppen akkor kezdett el szakadni, amikor a bajai buszvégre értem. November nyálkás áldása csak fokozta a rosszkedvet, amit a hosszú vonatozás okozta kimerültség és a fronthatás miatt éreztem. Görnyedten, futólépésben rohantam a madarasi buszhoz. Amikor megláttam, mennyi ember várakozik a megállóban, majdnem dührohamot kaptam. Gimnazisták. Tizenéves csitrik és pubik.
Miért kell ezeknek itt lenniük, éppen most? Mért nincsen több órájuk az iskolában?
Miért nem mentek shoppingolni egyet, vagy kettyinteni valahova?
Az öklömbe haraptam, még a vérem is kiserkent. Az anyjukat nekik. A büdös, kurva anyjukat.

Mire tíz perccel később beállt a busz – pofás, modern, vajon miből telik ilyenekre a Bács Volánnak? - jócskán átfáztam. Feltülekedtem a sok fiatal között. Az utat elállva kifizettem a viteldíjat, úgy, hogy közben mások ne tudjanak felszállni. A sofőrt különösebben meg sem néztem magamnak. Számomra minden buszvezető egyforma volt: egy test jellegtelen uniformisban, vonásoktól fosztott golyófejjel. Éppen olyan, amilyet az Üvöltés régi kiadásának borítóján látni.

Örömmel láttam, hogy talán akad egy szabad hely. Félrelöktem az útból egy tizenkét év körüli kislányt, és beljebb nyomakodtam. A fruska megvető tekintettel mért végig, mire pofán csaptam. Akkor felhúzta az ajkát a fogairól, és sziszegett. Meghökkentem, amikor a kezemen lévő véres seb felé kapott. Előrevágta kis barna fejét, mire én felhúztam a térdemet, és lefejeltem őt. A kislány hátratándorodott, bőséges vérmennyiséget köpve a busz olajos padlójára. Bőre egyszerre elkékült, teste meggörnyedt, és szeme sárgán villogott, akár a macskáké. Az ördög jelét mutatatta felém.
És nyávogott, fájdalommal és dühvel telten.

Mindezt nem is látom, gondoltam, majd tülekedtem tovább. Végre! Megkönnyebbült sóhajjal préseltem be magam az ülésre, belülre, az ablak mellé. Táskámat letuszakoltam a lábamhoz, aztán hátradőltem, kerülve a kislány tekintetét. Elővettem a mobiltelefonomat. Inkább azt babrálom, minthogy ezeket az embereket bámuljam. Mocskos söpredék. Ocsmányak, ostobák és büdösek. Valahogy az egész faj olyan nemszeretem. Mint ez a kislány is. Nem sok idejük van hátra, de addig velük, vagy legalábbis köztük kell élnem.
Menü, Kapcsolatok, Esthajnalcsillag. A vezérem. Kommandantém. Meg kellene beszélnünk ezt-azt. De a busz zajától nem hallom. Sms. Fürgén repkedni kezdtek fémgombokon kocogó csontujjaim.

Közben kinéztem a busz ablakán. Az üvegen túl Bácska szénfekete, dúsföldű sivataga terült el, és a végtelen, mely tányérként borult rá. Végtelen, amitől az emberiség megőrül. Balra már érdekesebb volt a látvány. A törpén túl, aki mellettem ült (csak a kobakja látszott), egy igen formás, farmerbe bújtatott fenék imbolygott egy sudár derék alatt. Lefényképezhetném, gondoltam. Magammal is vihetném. Ám érzékeltem - túl a húson és a világot formáló Akaraton - micsoda veszélyt jelentene ő számomra.
A lány előredőlt, s egy pillanatra megéreztem a mohó, tejsavas rés sürgetését. Francba. A férfiakkal semmi gond. Az erejük semmi. De ezek a nők…

A formás feneket viselő teremtmény hátrafordult, és nekem megfagyott az ereimben a vér.
A szörny szeme még ijesztőbb, még sárgább volt, mint a kislányé, fogai élesek és kegyetlenek, és hideg szélként süvített felőle a rosszindulat.
- Ne csak nézz, öcsi! Kapj meg! Légy férfi!
Istenem! Kapj meg, szennyezz be, vedd el tisztaságom, rossz akarok lenni. Papimami mondta rossz, tehát csináld, birtokolj, s ha már minden megvolt, termékenyíts meg. Rajta!
Nevetni kezdett.
És akkor láttam, hogy a többi száj is nevet, minden száj, és egyszerre szörnyű bűz lepte el az utasteret.
Aztán a szájak, arcok és testek mind eltűntek, én és a jármű megdermedtünk a mozdulatlanban és ürességben.

A busz folyosója kitágult, szélesebbé vált, és valahogy megnyúlt. Hallottam, hogy nyílik a vezetőfülke ajtaja. A sofőr – vagy aki az volt - közeledett felém lassú, de céltudatos léptekkel.
- Nem adhatok retúrt – motyogta kásás hangon ez a valami, aki addig a buszt vezette. – Előbb fizesd ki ezt az utat, de tisztességesen ám. Valamiről megfeledkeztél, öcskös.
Ráemeltem a tekintetem. Ó, csillagok. Nem így emlékeztem rá. Nem, egyáltalán nem így emlékeztem.

Megragadott, és én félni kezdtem, rettegni, és összegubóztam, csöndben és gyáván. S míg én egyre kisebb lettem, ő egyre hatalmasabb, és legvégül apró, hüvelykujját szopó kupaccá sorvadt idegen csonttestem.
Az utolsó, amit még láttam, a busz ablakán át, az esthajnalcsillag volt, ahonnan senki nem érkezett, hogy segítsen rajtam. Értéktelen, cél nélküli sejthalmaz voltam, aki már csak a véget várta a világegyetem kannibál méhében.
De, mint mindig, a most is megmenekültem. Megkésve bár, de fel tudtam mutatni a diákigazolványomat.