Novellák - 75.oldal

Igen, valóban péntek van. Ugyanolyan mocskos, undorító esős péntek, mint a többi. Minden pénteken az eső esik, októberhez híven. Csoda-e, hogy az egész osztály ellóg a hetedik óráról péntekenként? Senkinek nincs kedve ott ücsörögni a padban fizika órán, mikor az ablakon majd betörnek az esőcseppek, s mindenki rohanna haza a számítógépéhez püfölni a billentyűt.

. Ebben a Tejútrendszerben található egy Isten Háta Mögötti Hely, a Naprendszer, amely puszta és kihalt, csupán egy tenyérnyi pontján, a Föld nevű bolygón nyüzsög az élet. Ez a bolygó az ott lakók számára felettébb hatalmas, a Naprendszer beláthatatlan, a Tejútrendszer elképzelhetetlen, s hogy a Világegyetem mekkora, hát azt elképzelni sem tudják. A bolygón nagy kékség közepette kisebb-nagyobb, úgynevezett "kontinensek" találhatók. Ezek egyikével, név szerint Európával fogok...

Állok egy ismeretlen falucskában, egy nevenincs hegy alján, egy vadidegen szőlőskertjében. Kémlelem az eget. A csillagok vakítanak, szinte fáj közéjük néznem. A szemed közelebb van, de abba nem merek...

Felkelek a kanapéról, és kimegyek a szobából. A küszöbön megtorpanok… valószínűleg utoljára látom ezt a szobát. Körülnézek, és akaratlanul is eszembe jutnak az emlékek. Itt ünnepeltük minden éven a karácsonyt az egész családdal, itt néztem kiskoromban a gyerekmeséket reggelente, és itt, ebben a szobában töltöttem el a nyaraim, nagyobbik felét videójátékokkal. Nagy levegőt véve elindulok tovább, mert tudom, hogy nincs idő a nosztalgiázásra. 18 perc múlva vége lesz mindennek…

Közelebb lép, és szó nélkül átkarol, csókot hint puszta hófehér vállamra, amibe beleremegek. Lecsukom a szemhéjaim, mert közben úgy elnehezedtek, hogy nem bírtam nyitvatartani. Érzem, ahogy a nyakam csókolgatja, nem ellenkezem. Megcsókol. Puha ajkaival birtokba veszi a testem, és én végleg feladom magam, elveszítem az uralmat a testem felett és elrepülök egy másik világba, ahol pillangókkal repülök a csillagok között...

- Kíváncsi vagyok egypár dologra, és a sok kérdés már egy jó ideje kínoz, és sehogy sem kaptam meg rá a választ. Szerintem csak te tudnád megadni rá, így gondoltam szerencsét próbálok! - válaszolt egy kicsit zavarodottan, de határozottan Iván.
- Hmm. Meglátjuk, mit tehetünk, de szerintem elmehetnénk táncolni egyet, hisz én azért jöttem - mosolygott továbbra is Jázmin, majd megkereste a lányokat a szemével. Összehúzta a szemét, pupillái kitágultak, addig sima homlokán ráncok jelentek...

Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása és a dobogásnak hangja fülembe. Akkor szünet, és minden eltűnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés, mely átfut testemen. Sejtésem sem volt, mi történt és mennyi ideig voltam eszméletlen állapotban. Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem. Kezemet kinyújtva magam mellett, éreztem, ahogy ujjaim közt csiklandósan végigsimulnak a bársonyos fűszálak...

Akkor még sok kilométerrel távolabb voltam, de mégis hallottam, amint nagy robajjal leválik a hegy oldala, és óriási gőzfelhőt formálva végighasít Catánián. Életem legszörnyűbb élménye volt, mégis jöttem, mert nem tehettem azt, hogy megállok, mert tudnom kell, meddig kell elmennem ahhoz, hogy ott legyek ahol lennem kell. Igen bonyolult, de gyönyörű, mindenféleképp gyönyörű. Látni az emberek szemében a fényt, amikor a kezemben tartom a gyermekeiket, akiket a romok alól mentettünk ki......

A félhomályban csak a körvonalakat lehetett kivenni. Közelebb lépve azonban feltűnt, hogy egy lány. Kócos, zihált hajjal. Szakadt, elrongyolódott, koszos ruhacafatok fedték a testét. Minden porcikája remegett és hangosan szuszogott. Testén eltérő nagyságú sebek tátogtak, egyik-másikból még vér szivárgott, mely kosszal keveredve átitatta a rajta fityegő anyagdarabokat. Próbált minél jobban összegömbölyödni, összehúzni magát, teste minden erejével nekitámaszkodott a falnak...

Végigsimítom a hátad, megcsókolom a vállad. Összeszedem a ruháimat és elindulok felfelé. A lépcső tetejéről még visszanézek rád és a tengerre még egyszer utoljára. Mély lélegzetet veszek, hogy jól az emlékezetembe véssem a tenger sós illatát. Nem bírom tovább visszatartani a könnyeimet, patakokban folynak le az arcomon. Szaladok a ház felé végig a kis utcákon, rohanok el a helyről, ahol megtaláltam az igaz szerelmet, attól a helytől, amit ma végleg itt hagyok...