брюнет дев

I.

- Szépjóreggelt a hölgyeknek-uraknak. No kérem, mi történt az éjjel?
- Kovács néni meghalt a négyesben –mondta az ügyeletes orvos egy elfojtott ásítás után.
- Értem. Más egyéb?
- Nincs.

Végignézett a fehér ruhás társaságon. Néhányan szintén ásítoztak az éjjeli műszaktól vagy a koránkeléstől. Az új gyakornoklány élesen elütött a tömegből, fessen és egyenesen állt. Az egész osztály felsorakozott a reggeli referálásra, nővérek, ápolók, különböző segédszakmákban dolgozók. Csak a nővérszobán maradt egyvalaki ilyenkor –mindig más, persze-, őhozzá öt perccel ezután fog menni. Mindenki szólhatott ilyenkor bármilyen szakmai dologban, rangjától, korától függetlenül. A reggeli referáló olyan szerves része volt az életének, mint a fogmosás. Rend, egyenlőség, szakmaiság –mindig is ezek vezették a pályáján. Az utóbbi huszonhat évben.

Még valami hozzá kezdett nőni Szabó doktor reggeleihez. Egészen a nyárig minden áldott nap felkelt, megmosdott, megborotválkozott, adott egy csókot az alvó felesége homlokára, majd pontban öt óra negyven perckor érkezett meg a központi öltözőbe. Fontosnak tartotta, hogy az alárendeltjei között öltözzék át; eztán a referáló öt ötvenkor, aztán kávé hat órakor, és már el is kezdődött a munka. És most ehhez csapódott az a reggeli ital, amit mindig az asztalán talál június elseje óta. Először nem is tudta, hogy mi az, aztán bejött az új lány, és merészen előadta. Valamit konyít a vegytanhoz vagy a vizsgaidőszakokhoz. Sűrű koffeinoldat aromával.

Hát persze: már megint az az új lány. Szabó doktor nem csak az emelkedett szellemű sajátos szabályairól volt híres, hanem a csapnivaló névmemóriájáról is. Bár folyamatosan a beosztottjai között járkált, mégis előfordult, hogy hetekkel, hónapokkal –akár egy fél évvel- később is a névjegyéről olvasta le a neveket. A nővérek először azt hitték, hogy a telt kebleiket bámulja, mielőtt meg tudna szólalni. Az egyik referáló után hangosan nevettek, amikor az egyik nő emlőrákból felgyógyulva előadta, hogy nem bán semmit az életben, mert a főorvos úr az élete végéig nézni fogja a mellét… jók voltak ezek a referálók.

Már csak az ügyeletes orvos állt az asztala előtt.
Egy ember meghalt az éjjel.
Szóval Kovács néni a négyesből. Talán ideje volt, dörmögte magában. Kilencven százalékos osteoporosis-sal egy negyvenkilós nő, vagyis valaki, aki valaha nő volt, nem tud élni. Mikor behozták, már látta az egészet maga előtt. Éppen negyvenes nő, korai menopauzával, ami jó eséllyel a válás miatt is volt. Két gyerek, másfél szobás lakás, amit a bíróság neki ítélt. Jól akart kinézni újra, ezért belekezdett egy nulldiétába, hogy a kádárgulyásos házikoszt és a békés évek növesztette zsírpárnáit gyorsan leadja. Most a gyerekeit kell leadni a gyámhivatalnak.

Ötvenöt kilósan, szépen kisminkelve egy javakorabeli férfi mellett a színházban, egyszerre csak eltörte a kezét egy rossz mozdulattal. Pocsék volt az az este –mondogatta még az elején nagyvizitkor. -De utoljára szeretkeztünk előtte még egy jót. Aztán a férfi behozta a kórházba, egyszerű kartörés, nem sok idő, és mehet haza. Aztán itt maradt.

- Milyen halála volt? – kérdezte az ügyeletest.
- Nem igazán tudom megmondani –csodálkozott a szokatlan kérdésen a segédorvos. –Egyszerűen elindult utoljára, legalábbis ezt mondja az egyik szobatársa. Aztán hirtelen összecsuklott, még a tüdejéből hallatszott valami hang, nyilván a kipréselődő levegőtől, ami talán egy név volt. Én már így találtam meg.
- Értem.

Mintha direkt a hiúsága miatt halt volna meg –töprengett szórakozottan a doktor. Mintha önmaga előtt szenvedett volna vereséget, hogy vagy szép, vonzó nő lesz újra, vagy inkább meghal. Az utolsó papírt is aláírta, és ezzel Kovács néni a négyesből egy tapasztalattá magasztosult a másodikon. A gyerekekért azért kár.

- Még valami?
- Igen… Kiss igazgató úr látni kívánja nyolc órakor.
- Köszönöm, Balázs –mondta magas, tiszta hangon, mikor a kollega az ajtó felé lépett.

Az igazgató!
Vajon miért hívatta?
Kiss Béla, akivel együtt doktoráltak és együtt is jöttek el ide. Aztán Kicsi -ahogy a százhatvan centis férfit az egyetemen nevezték- törtetőbbnek vagy csak egyszerűen szerencsésebbnek bizonyult. Törtetőnek és szerencsésnek, akárcsak Tímea. Az új lány egyből a gyengéjére tapintott, a kávéra. –kuncogott magában, miközben vígan felhajtotta egy slukkra a kotyvalékot. Persze az oldat mellett a kávét sem hagyta el, hiszen jó szíve van, bírja. Mindig betartja a szabályokat, de mégis kitűnik a társaságból. Talán a szokatlan, hosszú ujjú köpenyével? Talán azzal, hogy mindig akkor és úgy látszik, hogy éppen és pont olyan, amilyennek látszania kell?

Dehogy, gondolta. Egyszerűbb a képlet. Hetven nő mellett az abszolút sikerét azért mégsem érteni teljesen. Hat férfiből öt házas, és négy már büszkén mesélte, hogy a lakása is milyen ízléses. Az én kezemhez is hozzáért ma reggel –gondolta Szabó.

Aztán gyorsan elhessegette magától a gondolatot.

- Tudod miért hívattalak, ugye? –az egyetemista barátok félreérthetetlen arcrándulással ültek le.
- Hát persze.
- Húsz név. Húsz név a hetvenhatból.
- Hetvenhét, június óta.... –’már megint Timi…’
- Egyre megy.
- Amikor együtt kerültünk az osztályra, lényegében munkaerőhiány volt. Most meg… ’tudod, hogy hányadik osztályvezető vagy a héten?’ –tette hozzá gondolatban.
- Na jó –fújt. Grosics. Ápoló, ötvenöt éves.
- Nem rokona annak a -
- Nem. Már nincsenek híres magyarok –ahogy ezt mondta, egyből eszébe jutott még egy gondolat. –Itthon.
- Miért pont ő?
- Dolgozik még két évet, és nyugdíjba mehet.
- Ötvenöt évesen, harminchat év ápolóság után.
- Mit nyerünk vele, ha megtartjuk? Alig bírja már a betegeket emelni. És különben is: neveket kértél. Minden élettörténet egy dráma. Félbetört karrier? Kezdő bukás? Végső pofon az élettől és hajléktalanszálló?
- Szóval Grosics – mondta egészen szenvtelen arccal az igazgató. A következő tizenkilenc névnél már nem kérdezett.