Az igazi tuti....

Még ANNO Krisztus előtt, Noé után, ahogy a bűbáj gyermekeim mondanák, mikor még pofonokkal kerestem a betevőt némely kulturális intézmény portásaként, kidikáztam egy kistesót, aki annyira be volt bélyegezve, hogy a Magyar Pósta négyszer körbevitte volna a földkörül ingyen.
Ez még elnézhető lett volna, de valami bivaly lórummal vehette be őket, mert nagyon vietkongosként adta elő a műsort. Először csak barátságosan kértem meg, hogy tegye magává a kulturális életszemléletet, de mivel úgy vélte, hogy nála van az erő, kisebb fizikai ráhatással próbáltam a megfelelő irányba terelni.
Ettől sziszózott egy fél órát, amitől arra következtettem, hogy nem okoz több problémát.
Tévedtem. Fél óra elteltével újra kezdődött minden.
Laza pofon, kisebb szaltó, újabb fél óra pihenés, majd ismét a vietkong stílus.
Úgy a negyedik-ötödik svédtorna után kezdett egy kissé unalmassá válni a dolog, és a gyanú apró lángja éledezett elmémben, hogy tán akarja a verést. A következő akciónál, amikor is vadul üvöltötte, hogy:
- Na gyere üssél le!- Én csak gonoszul mosolyogva ennyit mondtam:
- Nem, nem.
Megdöbbent, és kétségbe esett a narkósok azon melankóliájával, ami akkor jön elő, ha elveszik a tuti anyagukat.
Lehorgasztott fejjel, magában mormolva távozott.
Csak ennyit értettem a mormogásból:
- Fene enné meg, pedig nagyobbat ütött a legjobb cuccnál is....