Novellák - 150.oldal

- Képzelje, nővérke! Megint másállapotban vagyok.
Edit első indulata a düh volt. Minek ennek még egy gyerek? Hogy az állam tartsa el, mert csak darabra szaporítja az emberiséget, haszonra nem, ahogy együgyű anyja és alig különb apja is? ...

Átkozott hely volt ez a része a bűzös mellékutcának: minden utcalakó azt tartotta róla, hogy egyszer egy nagyon gonosz ’lényt’ öltek itt meg, és aki megölte, maga is elhamvadt. Vérük beleivódott a latyakos földbe, s még a túlvilágon is viaskodnak.
A két alak egyike harmatos vörös rózsát helyezett el a mocsok közepén, majd félreállt, hogy társa is lerakhasson egyet. Kétszáz éve volt, hogy meghalt társuk, Benny. Hiányzott nekik...

Emlékszem egy beszélgetésre kettőnk között, amikor még olyan másnak képzeltük el az öregséget. Te azt mondtad, hogy amióta csak megismertél, tudod, hogy velem szeretnél megöregedni, hogy az első pillanattól fogva valami nevén nem nevezhető dolog vonzott hozzám. Akarsz. Nem csak a testem, hanem a lelkem, a gondolataim, a szerelmem, az odaadásom, az egész lényem. Nem magadnak. Melléd. Velem együtt megöregedni...

- Be kell valljak valamit. Én... abba akarom hagyni ezt az egész színjátékot kettőnk között.
- Mi? - nyíltak tágra a pupillái.
- Több, mint egy éve teszünk úgy, mintha szeretnénk egymást, holott ez nem így van, és ezt mindketten tudjuk. Ne! - intette le - Ne is próbáld letagadni! Néhány napja láttalak egy szemüveges ürgével az utcán meghitten sétálgatva...

„Istenem, ne… Csak ne legyek terhes! Az nem lehet. Biztos nem.” De igen, lehet. Mint ahogy lett is, a teszt kijelzőjén ugyanis két határozott, párhuzamos, piros csík jelent meg: az egyik jelezte, hogy a teszt jó, a másik pedig az új élet tényét...

Az Ördög ma unatkozott.
Unalmasnak találta a részlegvezetők jelentéseit, a hosszú számoszlopokat, kimutatásokat.
Szokás szerint kialvatlan volt, amin senki sem lepődött meg, hiszen tudvalevő, hogy az Ördög nem alszik. A háborúk, járványok, terrortámadások, kicsinyes bűncselekmények már a könyökén jöttek ki...

Az ágyamon fekszem, hátamat a kispárnámhoz támasztva. Erősen gondolkodom, hogy mit írjak, de talán épp emiatt a görcsös akarás miatt nem jut eszembe egyetlen épeszű gondolat sem. Igen. Ezek a pillanatok a legszörnyűbbek egy író életében. Sehol a múzsa, sehol az ihlet. Valaki mást boldogítanak. Nem tudom, mért ily kegyetlen velem a sors...

Csak egy valami változtatott az életemen, az, hogy beteg letett, csupán 3 hete rabolt ez az életemből, azt mondják, ha rendszeresen jártam volna ellenőrzésre, ez nem következett volna be. Én nem bánom, ha 40 év, akkor 40 év. Eközben sok könyvet kiadtam, míg az egyetemen dolgoztam, a témám: az emberi élet változásai, pszichológiai rejtélyek, mi a szükséges rossz az életükben. Elismernek a munkám miatt mindenhol, valamikor az utcán állítanak meg, hogy írjam alá a könyvüket...

Vajon mi lehet lenn abban a völgyben? Biztos nem a falu, hiszen az a másik irányban van, tudom, mivel ott éltünk fél éven át. Azért biztosan nem haragszik meg édesanyám, ha jobban körülnézek lenn a völgyben...

- Ó, hogy érinthetem bőröd? Hogy ölelhetem tested? Hogyan lehetséges, hogy érzem édes csókod, amikor pont egy esztendeje karjaim közt lehelted ki lelked? Miért látom mégis gyönyörű arcod és hallom a szuszogásod?
- Csst! – hangzott a válasz, miközben a fiú ujját finoman a lány ajkaihoz érintette. – Gyere velem, Kedvesem!...