Tanmese:)

Edit megborzongott a hidegben, mikor leszállt a buszról. Szokása szerint nem öltözött fel rendesen. Rendesen, ahogy nagyanyja mondta hajdan, értve a rendesen alatt, hogy nem elég melegen a tíz-tizenkét fokos, csípős és harmatos szeptemberi reggelhez.
Az aluljáróból felérve sietősre fogta lépteit. Tíz előtt még fel kell keresnie a körzetébe tartozó egyik családot, ráadásul kilenckor találkozik az anyjával. Ezért is tette a csecsemőlátogatást a munkanap elejére. Ha már bejön a belvárosba, legalább túlesik a nemszeretem kötelességeken.

Faluból faluba, ötlött eszébe, ahogy a csaknem nagyvilági városközpontot elhagyva a szűk mellékutcába fordult. Edit egy közeli faluban bérelt szobát, onnan buszozott naponta be a munkahelyére. Azért nem a városban lakott, mert az egyetemisták miatt megfizethetetlenek voltak az albérletek. Az egyetemistákról eszébe jutott Zoltán. Még így, siettében és dideregve is elmosolyodott, ha a fiúra gondolt. Zoltán is egyetemista, de Pesten. Ráadásul bölcsész, filozófiát tanul. A szótól, hogy filozófia, Editet mindannyiszor büszkeséggel kevert csodálat fogta el. A filozófia, a puszta elmélkedés szöges ellentéte az ő életét betöltő színtiszta valóságnak, mellyel mint körzeti védőnő naponta szembesülni kénytelen.

Zoltán - rendszerint így szólította, még így is gondolt rá, hiába hívják az ismerősök Zolinak -, Zoltán is idevalósi, csak tanulni jár Pestre. A rendelőben ismerkedtek meg, májusban, amikor városszerte illatoznak a hársfák. Zoltán kishúga - allergiás lévén a hársfavirágra -, szedett valamilyen gyógyszert tavasszal, de az új inhalációs oldat leírását elveszítette, és nagyfiát szalajtotta a patikába a mama, hogy kérjen felvilágosítást. Ezért jött be a rendelőbe Zoltán jóval a munka kezdete előtt, mert mint mondta, a patika tömve, itt pedig nyitva az ajtó. Edit abban a pillanatban beleszeretett, ahogy a bejárati ajtó üvegén keresztül megpillantotta. Barna hajú, meleg, barna szemű fiatalember, aki túlzások nélkül jólöltözött, sem nem kopasz, sem nem varkocsos, ráadásul érthetően és elfogulatlanul köszön. Edit a kartonokat rendezgette a váróban, és készséggel állt a szolgálatára.

Szerencséje volt, gondolta később. Korábban ért be, mert elérte a buszcsatlakozást, a fiú egyedül találta, mert a doktornő késett, ráadásul ismerte az oldatra vonatkozó előírásokat. A figyelmes tekintetű fiatalembernek szabatosan elmagyarázta, amire kíváncsi volt, és iránta érzett lelkesedését is sikerült lepleznie. Három óra múlva, a munkaidő végén, a fiú az épület előtt várta. A bejáratra árnyékot vető gesztenyefa törzsének támaszkodott mögötte vidáman rohangáltak a lakótelep játszóterén a gyerekek.

Zoltán este hazajön, és együtt töltjük a hétvégét, de addig még túl kell lennem a mai napon, gondolta Edit, és nagyot sóhajtva lenyomta a keresett házhoz tartozó udvari kapu kilincsét.
Nehezen nyílt, mert a zárban eltörött a rugó, és festés hiányában a fa megvetemedett. Edit a lábával is taszított egyet rajta, noha féltette a cipője orrát, és belépett az udvarra.
A ház egyike volt a belváros száz évnél is idősebb épületeinek, melyek a múlt század hangulatát idézték, amikor a város inkább hasonlított falura annak tágassága és megélhetési lehetőségei nélkül. Az udvar alig lehetett nagyobb a ház alapterületénél, jobbról a szomszéd ház tűzfala, hátul pedig a hegyoldal állta útját a tekintetnek.

Hogy bírnak ebben a rumliban élni, gondolta megbotránkozva a lány, ahogy tekintette végigsuhant az udvaron. Rozsdás gyerekbicikli, kimustrált talicska, lógó belsejű autóülés, párját vesztett tornacipő és még ezernyi más kacat borította a ház keskeny udvarát a térdig érő gaz közt. A bérlők nemtörődömsége elképesztette Editet. Amikor albérletéből a buszhoz igyekezett, és faluja frissen épült negyedéből a főutcát szegélyező régi házak közé ért, látott ehhez hasonló korú portákat, ahol magányos öregek laktak, és ahol mégis példás rendet tartottak. Az egyik szoba-konyhás parasztház különösen tetszett Editnek zuzmó foltozta kőkerítésével, vörösre meszelt lábazatával és a ház előtt pompázó virágoskerttel. Egyedül élt az öregasszony, aki lakta, feltételezte Edit, hisz télen maga cipelte fonott kosarában a tűzifát az udvarról a házba. Mégis. A délelőtti rendelések előtt, a buszhoz sietve minden reggel látta az öregasszonyt, ahogy a bejárati ajtótól a kertkapuig tipegve komótos, célirányos mozdulatokkal felsepri a járdát. De ezek itt, jóformán a város szívében? Inkább átesnek a lomon, mintsem eltakarítanák.

Bekopogott a keskeny ajtón, de nem várt választ, benyitott. A gyerekek ricsajától úgy sem hallanak semmit a bentiek.
A fiatalasszony a konyhában ült, az asztal mellett, hálóingben, fésületlenül és tévét nézett.
Mellette a döngölt földön csupasz fenékkel kuporgott, és kenyeret majszolt a kisfiú, a konyha sarkába állított kiságyban torka szakadtából ordított a kislány, aki miatt Edit tulajdonképpen jött.
A fiatalasszony a rajtakapottak ijedtségével tápászkodott fel a rozoga fotelből, bal kezével összehúzta nyakán a hálóinget, a jobbal pedig odébb tolt egy koszos bögrét az asztalon.
- Épp most reggeliztünk - mondta ijedten, a köszönést is feledve. - Még nem értem rá elmosogatni.

Legalább két napja nem, gondolta Edit, ahogy a szennyes edénnyel borított asztalra nézett, ahol a tányérok között száraz kenyérdarabok és vékonyra szelt parizer héja tekergőzött.
- Magamra kapok valamit - mondta az asszony, és belépett a szomszéd helyiségbe. Mivel az egyetlen szobát a konyhától üres ajtókeret választotta el, Edit látta, ahogy a hitvesi ágy támlájáról felvesz egy fakóbarna köntöst, és magára kanyarítja. A két gyerek gyors egymásutánban érkezett, hiába töltötte be a kicsi már az ötödik hónapot, az asszony alakja csak nem akarta visszanyerni hajdani formáját, hasa mint hat hónapos terhesnek domborodott a köpeny alatt.
- Tulajdonképpen az oltás miatt jöttem - mondta Edit, és érthetetlen módon, halvány lelkiismeret furdalást érzett, amiért rátört az asszonyra.

Tétován megemelte elegáns bőr aktatáskáját, és tekintetével kereste a helyet, ahová le tudná tenni, amíg az iratokat megtalálja benne. A piszkos asztalra akkor se rakná, ha lenne hely. Végül a karosszék karfáján állapodott meg a tekintete, azon nyitotta ki a táskát, térdével megtámasztva közben, hogy le ne billenjen.
Elővette a formanyomtatványt, ami figyelmezteti a szülőket a Di.Per.Te. oltás elkerülhetetlenségére, és aminek hátoldalára Edit már jó előre felírta az időpontot.

Az asszony kijött a hálószobából, elvette Edittől a papírt, és kötelességtudóan ránézett. A lány, noha ez elképzelhetetlen a huszonegyedik század elején Magyarországon, erősen kételkedett benne, hogy az asszony egyáltalán tud olvasni. Évtizedekkel idősebbnek érezte magát nála, dacára a két szülés és férfi mellett töltött évek tapasztalatának. Mintha ezek az események csupán leperegnének az asszony előtt, akár a brazil sorozatok a tévében, hajszálnyival sem több izgalmat és tanulságot hagyva maguk után.

Aztán az asszony leeresztette a kezében tartott papírt, és szégyenlős, boldog mosollyal az arcán mondta.
- Képzelje, nővérke! Megint másállapotban vagyok.
Edit első indulata a düh volt. Minek ennek még egy gyerek? Hogy az állam tartsa el, mert csak darabra szaporítja az emberiséget, haszonra nem, ahogy együgyű anyja és alig különb apja is?
Majd sietve visszanyelte mérgét, és savanyú mosollyal, és a kívánatos lelkesedéssel kérdezte.
- Igazán? És hányadik hónapban van?
- Hát úgy a negyedikben. Már mozog.
Elképesztő, gondolta Edit az asszony üdvözült arckifejezését nézve. Szinte azonnal teherbe esett a szülés után, még a kötelező hat hetet sem bírták kivárni.
- És megtartja? - csúszott ki Edit száján az illetlen kérdés.

Az asszony először nem értette, elárulta bárgyú tekintete, aztán elképedt, s ha nem tiszteli módfelett ezt a jól öltözött, tanult és okos fiatal lányt, talán meg is sértődik. Így csak óvatos daccal, és halovány rátartisággal felelte.
- Hát persze. - És ismét megjelent arcán a gyermeteg mosoly. - Nagyon szeretem a gyerekeket.
Azt látom, gondolta Edit, és tekintete a földön ücsörgő lurkóra csúszott. Már végzett a kenyérvéggel, arcát nyálas maszat borította, és elmélyülten piszkálta a lábujja körmét.

Szíve mélyén Edit félresikerültnek tartotta az asszony gyerekeit. A kicsi ráadásul veleszületett szívbetegséggel küszködött, és ellenőrzésre hordták a kórházba. Azt azonban Editnek el kellett ismernie, hogy az asszonyban munkál a jószándék, ami tőle telik, megteszi, de sajnos kevés telik. Ahogy Edit a védőnőként eltöltött másfél év alatt megtapasztalta, az eleve hátránnyal induló gyerekek egyetlen esélye, hogy ne szüleihez hasonló mókuskerékben őröljék kilátástalan és vigasztalan hatvan vagy jobb esetben hetven évüket, a különleges bánásmód. Épp arra a kivételes akaratra és találékonyságra, kitartó és eltökélt törődésre lenne szükségük életük első éveiben, ami a szüleikből hiányzik.
- Mindenesetre, ha úgyis behozza hétfőn a gyereket a rendelőbe, beszéljen a terhességéről a doktornővel - mondta.

Érezte, szavai mögül szembeszökő otrombasággal kilóg a szándék, hogy arra számít, a doktornő majd rábeszéli az asszonyt az abortuszra, ezért sietve és pirulva hozzátette.
- A doktornő majd ellátja tanácsokkal, hiszen két éven belül ez a harmadik terhessége. Legyengült a szervezete, szüksége lehet erősítőkre.
- Igen - helyeselt az asszony, és valami ösztönös női megérzéstől hajtva, szendén pislogva súgta ennek a rátarti, de nyilvánvalóan magányos lánynak. - Tudja, marhára büszke az uram, hogy máris útban a harmadik pulya. Vérmes ember, én meg mit tehetek, ha ő akarja.

Edit persze jó néhány elképzeléssel bírt erről, és ismét elöntötte a bűntudat. Talán az ő lelkén is szárad az asszony elmaradottsága és a korán jött gyerek. De azt fölösleges tudálékosságnak érezte, hogy kétgyerekes anya előtt hozakodjon elő a fogamzásgátlás módjaival fiatal lány létére, ő meg sose kérdezte.
Lelkére kötötte még egyszer az asszonynak, hogy el ne felejtse hétfőn az oltást, becsukta a táskáját, futólag megsimogatta a földön üldögélő gyerek buksiját, és távozott.

Anyja a szökőkút mellett, az egyik fapadon ülve várta, és hogy ne menjen veszendőbe a rövid pihenő ideje, kihúzta fájós lábát a szoros cipőből, apró mozdulatokkal tornáztatta a bokáját. Editet feszélyezte anyja közömbössége mások véleménye iránt. Hogy nem bánja, a körötte járkálók észreveszik levetett cipőjét és meztelen lábán a gumiharisnyát. Pedig nem volt még öreg és tulajdonképpen elhanyagolt sem, csak valahogy függetlenebb a világtól, mint Edit.

Üdvözlésképpen megcsókolták egymást, Edit biztosította anyját, hogy jól van, anyja panaszkodott az apjára, hogy keveset segít otthon, és hogy egyre nehezebb az iskolában.
- Azt lesik, mikor megyek nyugdíjba - mondta az anyja keserűen. - Még ötven sem vagyok, ugyan mit csinálok harminc évig, ami hátravan. Persze tudom én, honnan fúj a szél. Nincs papírom, az a bajuk.

Edit is tudta, honnan fúj. Anyja szakközépben tanított már harminc éve. Az utóbbi időben, vagyis az utóbbi tizenöt évben, mióta vészesen fogyott a beiratkozó gyerekek száma, és az igazgató szívesebben alkalmazott tanári szakot végzett munkatársakat, egyre gyakrabban szembesült a ténnyel, hogy öregszik és képesítése nem felel meg az elvárásoknak. Főiskolát végzett magyar történelem szakon, nem egyetemet, és a lányát szánta tanárnőnek. Edit meg védőnőnek tanult. Sértette mind a képtelen szakma, mind a főiskola, hogy a lánya se vitte többre. Edit tudta, anyja el lenne ragadtatva a ténytől, hogy gyermeke udvarlója - képtelenül ósdi szó az udvarló, de a barátot meg valahogy álszentül mocskosnak érezte - bölcsész, ráadásul filozófus. Edit anyja szerette a könyveket, az elmélkedést, az irodalmat, gyakran vett elő verseskötetet, és nem érdekelte a tévé. Lehet, Edit ezért nem olvasott mást, mint krimit, és még véletlenül sem járt színházba.

Aztán finoman összezördültek. Az anyja ugyanis kinézett egy csinos kabátkát Editnek a szezon előtt leárazva, és meg akarta venni. Ettől Edit elkerülhetetlenül ideges lett. Gyűlölt az anyjával vásárolni, mert úgy érezte, közben mindenki őket nézi, hogy háromszor annyi ideig válogatnak, mint szükséges, és hogy még véletlenül sem azt veszik meg, ami neki tetszik. Vitatkoztak néhány percig, az anyja győzködte, meg is bántódott, Edit ellenkezett, bizonygatta, hogy van kabátja, aztán lemondtak a vásárlásról.
Mivel mindketten ráértek, a közös időtöltés meghiúsult, és maradt fél órájuk, ültek tovább a padon, semmiségekről beszélgettek, és a téren játszó gyerekeket nézték közben.

A szökőkutat már lezárták, a sekély mélyedésben csak az éjszakai eső maradványaként meggyült víz fodrozódott a feltámadó szélben. Hároméves forma kislány téblábolt velük szemben az édesanyja mellett, aki az áruház nyitására várt, és fél szemét a gyereken tartva a könyvestandon keresgélt.
Edit számtalanszor látta már ezt a jelenetet.
A gyereket legyűrhetetlen erő vonzza a víz felé, a szülő pedig nem sejtve az elkerülhetetlen véget, alig figyel. A gyerek közelebb oldalog a pocsolya széléhez, és még megengedhető távolságból, sóváran nézi.
- Ne menj bele a vízbe! - szól közömbösen az anyja, úgy, ahogy az anyák gyermekeiket, maguk sem bízva parancsuk erejében, fegyelmezni szokták.

Eltelik néhány perc és a gyerek látva, hogy szülője alig figyel, közelebb somfordál a pocsolyához. Így tett ez a kislány is. Kezeit háta mögött összekulcsolta, és testét finoman himbálva egy darabig csak álldogál a víz szélénél, majd óvatosan belemártotta a cipője orrát. Sietve ki is rántotta tüstént, anyja felé kapta a fejét, és önnön merészségétől megrettenve, néhány métert hátralépett. Az anya csak a szeme sarkából fedezte fel a mozgást, és a gyerekre nézett.
- Mondtam, hogy ne menj a víz közelébe! - figyelmeztette unottan.
A történet haladt az elkerülhetetlen végkifejlet felé.

A gyerek felbátorodott, megint a víz széléhez ment, és lábát a víz fölé emelte, hogy a cipő orra után annak talpával is megismertesse a szokatlan jelenséget.
- Nem megmondtam, hogy ne menj a vízbe! - süvöltött az anya, és a gyerek rémületében bokáig merült a pocsolyába.
Edit, hogy a dühös szülő meg ne lássa, magában jót mulatva fordította félre a fejét. Távolodtukban még sokáig hallotta a gyerek felháborodott ordítását és az anya panaszát az elmaradt vásárlásról, a fölösleges mosásról és a gyermeki engedetlenségről.
- Jártam ma egy szerencsétlen asszonynál, aki a harmadik gyerekét várja, pedig fél éves sincs a kicsi - szólalt meg váratlanul Edit. - Eszébe se jut elvetetni, pedig nincs az a becsületes orvos, aki javasolná a szülést.
- Ugyan, az orvosok! Élet és halál urának hiszik magukat, pedig csupán találgatnak - kapott a szón az anyja. - Engem is figyelmeztettek számtalanszor, eszembe ne jusson a második terhesség, mert rámehetek a szülésre. Igaz, azóta eltelt huszonöt év, lehet, ma többet tudnak.

Edit módfelett unta ezt a történetet. A halva született első gyerekről, a jóslatról, hogy a következő is meghal, valamint anyja elszántságáról. Edit születésnapján anyja rendszerint elbeszélte ezt a történetet, könnyezve és sóhajtozva közben, és Edit kínosan érezte magát, hogy anyját kilenc hónap aggodalomra és szenvedésre kényszerítette.
- Akkor miért vállaltál? - kérdezte kedvetlenül.
- Mert gyereket akartam - felelte egyszerűen az anyja. - Pedig az igazgatóm is tiltakozott. Veszélyeztetett terhesség, táppénz hónapokon át. Látod, tévedtek mind. Ha rájuk hallgatok, sivár, magányos öregség várna rám apád mellett.

A délelőtti látogatás, a hívatlanul érkező, és belenyugvással fogadott gyerek új, meglepő fénybe vonta az elkoptatott történetet. Ahogy eddig soha, Editen baljóslatú, hideglelős árnyékként suhant át a nemlét lehetősége, a bizonyosság, hogy hajszálon, önfeláldozónak és hősiesnek aligha nevezhető anyja elhatározásán múlt az élete. És megértette azt is, az ijedelem mondatja el anyjával a mesét minden évben. Nem a büszkeség, hanem a rémület. A felelőség rémiszti, hogy ha másként határoz, ma nem ülnek itt a város közepén, a jólesően melegítő, kora őszi napsütésben.
Edit körülnézett a sokszor látott helyen, érzékszervei élesebbé váltak, fehérebben ragyogtak a távolban a bárányfelhők, csilingelő vidámsággal kacagott fel egy nő a tér túloldalán, és soha nem érzett édességgel száll felé a frissen sült kürtőskalács illata.
- Nekem mennem kell - mondta az anyja, és nehézkesen felállt.

Összecsókolóztak búcsúzóul, és Edit elindult a város széli lakótelep felé.
Frissen, szaporán lépdelt, valósággal szaladt boldogságában, hogy él, hogy délelőtt ezernyi nyűgös gyerekkel vesződhet, hogy hallgathatja a vénülő doktornő zsörtölődését, és ami a legfontosabb, hogy este láthatja Zoltánt.
A vonat csikorogva fékez, Zoltán a kocsi lépcsőjén áll, egyik kezében utazótáskája, másikkal a kapaszkodót markolja, és meleg barna szeme egyedül Editre ragyog.