Novellák - 145.oldal

Szülei, akik mindig segítették, mellette álltak, és most nem kaptak mást, mint közönyt és megvetést! Értetlenül álltak az ő imádott, egyetemista fiuk előtt, akit elragadott, megváltoztatott valami embertelen, őrült szenvedély. Még húgától, ettől az ártatlan lénytől is elfordult, közömbössé vált számára. Nem volt képes foglalkozni, törődni vele, ahogy senkivel és semmivel, életét felemésztő vágyán kívül. Számtalanszor akart menekülni ebből a lehetetlen kapcsolatból, de a vágy mindig legyőzte...

Mondták már, hogy hülye vagy? Hogy miért? Te tényleg hülye vagy. Csak azért mondtam, mert ki a fene tör be egy dohányboltba. Tudod, kint csak arra vár a rendőrség, hogy agyonlőhessen. Távcsöves puskások várnak arra, hogy hibázzál, és szétlőhessék a fejed. Akkor most nem akarsz kimenni? Hmm. Előbb utóbb elfogy a dohány, és akkor muszáj kimenni. Hallod kintről a hangot? Azt akarják, hogy kimenj...

Ő volt az, aki a természettel együtt szenvedett. Ő volt az, akit én oly soká kerestem. Ő volt az akit, én sosem feledek, és ő volt az, kit örökké szeretek. Róla szól ez a történet, róla, mert őt sosem feledem. Emlékszem az ajkára, és vele együtt az arcára, a szemére és az összes hajtincsére, alakjára, minden egyes porcikájára. Emlékszem a szemére, ahogy akkor nézet, emlékszem könnyeire, törékeny kezeire, emlékszem mondataira, a keserűen édes szavaira, emlékszem mindenre, minden egyes pillanatra....

Elkezdek izzadni. Belegondolok: tizenhét év. Tizenhét évig figyeltem, és rakosgattam a jeleket, és hittem, mindig hittem, hogy majd jutok valahova. És most, a rádöbbenés után néhány órával, ahogy mindig lenni szokott, itt a doki, és nézzük közösen a padlót. Nem nagyon tudunk mit mondani. Mit is mondhatnánk? Tudjuk, amit tudunk...

Meguntál. Megakadályozhattad volna, hogy a mese véget érjen, de nem akartad, s még sürgetted is az időt. Teljesült a kívánságod, már más világban élünk mindketten. Neked már talán puszta emlékképként sem vagyok meg nemhogy a szívedben, még a fejedben sem. Nálam még mindig a legkiemelkedőbb helyet foglalod el, nemhogy a szívemben, az egész életemben...

Mosolyogtam. Végtére is, volt miért mosolyognom. Vagy legalábbis úgy tartottam akkor, hogy majd lesz miért mosolyognom – és ha már optimistán állok hozzá az elkövetkezendő dolgokhoz, talán nagyobb az esélyem, hogy azok tényleg jól végződjenek. Avagy korai örömömre a megátalkodott égiek bosszút esküdjenek? ...

Ekkor minden eltűnt. A szép, fényes szobát felváltotta a sötét, régies bútorzatú, poros hálószoba. Ekkor máshonnan egy kisgyerek dal szólt, feltehetően egy régi magnóból. Megint követni kezdtem a hangot. Most a jobb oldali folyosóról jött a hang. Ahogy elértem az ajtót megint megszűnt. Tudtam, hogy be kell mennem. Egy kisgyerek táncikált ott vicces ruhában. Rögtön felismertem a kis ruhácskát. Az enyém volt...

Egyedül vagyok, magamnak is teher. Megértem és nem haragszom, ha nem felelsz. Csak fáj. A sok mindenben ez a legjobban. Talán szégyelled, hogy a lányod voltam... nem, nem sírok, az a győztesek privilégiuma. Nem sírok.
Apa...

Lassan, halkan leeresztettem az ablakot, átölelő redőnyt, s a testemen úrrá lett fáradságnak engedve ledőltem a szoba sarkában elhelyezkedő merev ágyra.
Tizenöt perc múltán…
- Megmondtam fiam! Takarodj a szobádba!
- De…
- Semmi de… gyere csak ide… majd én megtanítalak a viselkedésre… -erőteljesen vonszolt a lépcső lejáróig. –itt töltesz egy kis időt, és ha jól viselkedsz hamar, kijöhetsz
- De Apa… én félek itt (körülnéztem), itt a pincében
- Kuss legyen...

Néhány hónappal ezelőtt valaki (elnézést, de nem emlékszem a nevére) írt egy történetet a buszozás kegyetlen valóságáról. Ha jól emlékszem, hosszasan elmélázott a mellette álló idősebb hölgy gondterhelt arckifejezése láttán. Miért nem törődnek egymással az emberek? Ilyen, és ehhez hasonlatos problémákat feszegetett a művében. A teljesség érdekében kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy nem tetszett. Nos, az író utólagos engedelmével én is írnék egy buszos történetet. Kicsit másképpen....