Hideg szív

Dél volt. Ma is felcsendült az öreg templom avarcsörgető kongása. A lágy tavaszi szellő hordta az utcán összegyűlt apró, fának korai termését, fehér köpenybe öltözött szirmokat. Rügyező ágak sokasága tárult elém, itt a szobám ablakában állva. Néztem a szemközti, felújított ház udvarában futkározó kislányt, miközben a levegőben kacsázó lepkét üldözte. Lassan, halkan leeresztettem az ablakot, átölelő redőnyt, s a testemen úrrá lett fáradságnak engedve ledőltem a szoba sarkában elhelyezkedő merev ágyra.
Tizenöt perc múltán…
- Megmondtam fiam! Takarodj a szobádba!
- De…
- Semmi de… gyere csak ide… majd én megtanítalak a viselkedésre… -erőteljesen vonszolt a lépcső lejáróig. –itt töltesz egy kis időt, és ha jól viselkedsz hamar, kijöhetsz
- De Apa… én félek itt (körülnéztem), itt a pincében
- Kuss legyen te átkozott kölyök –ordított rám, s hirtelen becsapta az ajtót.

Hány óra van. Megint elaludtam, pedig be kell mennem az intézetbe.
Gyors rendbe szedtem magam, s a ház előtt tanyázó tűzpiros autóval elindultam a Sárkapui utcában lévő Elmezavarodottak Intézetébe.
„miért nem halsz meg, utállak, nem vagy az apám”
„miért nem halsz meg, utállak, nem vagy az apám”
„miért nem halsz meg, utállak, nem vagy az apám”
Megint ez a párperces iszonyú fejfájás…
Itt is vagyok… úgy látom valami gond, van… mit kereshet itt a rendőrség…
„remélem az apámmal történt valami”
Már csak egy szint… 104-es szoba… jól látom, ott vizsgálódnak a rendőrök…
Megtörtént, végre meghalt… már idejét sem tudom, mióta szerettem volna ezt.
- Uram jól van –lépett oda hozzám egy rendőr
- Igen csak a fejem… (térdre ereszkedtem), úgy érzem, mindjárt szétszakad
- Biztos nincs baj?
- Ni…

Ma értem is szól a templomi harang, amit innen lentről is meghallok. Hideg a föld, de lassacskán ezt is megszokom majd. Testem az avar királyainak hosszas élelmét biztosítja… de évek múltán már csak gazos, ápolatlan, elfeledett sírkő árulkodik arról, hogy meghaltam.