A közönyről, avagy az ülés halála

Néhány hónappal ezelőtt valaki (elnézést, de nem emlékszem a nevére) írt egy történetet a buszozás kegyetlen valóságáról. Ha jól emlékszem, hosszasan elmélázott a mellette álló idősebb hölgy gondterhelt arckifejezése láttán. Miért nem törődnek egymással az emberek? Ilyen, és ehhez hasonlatos problémákat feszegetett a művében. A teljesség érdekében kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy nem tetszett. Nos, az író utólagos engedelmével én is írnék egy buszos történetet. Kicsit másképpen. A Tiétek! Elemezni szabad.

A tavaszi napsütés elemi erővel hatott rám: fürgén szálltam fel a buszra, máskor unott arckifejezésem a téllel együtt köddé vált, s jókedvűen huppantam le egy dupla ülésre. Kevesen voltak, de tudtam, hogy a következő megállónál az emberek szinte egymást eltaposva fogják benépesíteni a buszt. S mit tesz Isten, igazam lett, így rendkívül örültem az ülőhelyemnek. Fejemet az ablaknak döntöttem. A nap egyenesen a szemembe sütött, de nem hunyorogtam, hanem kitartóan néztem a fényébe. Néhány másodperc múlva kövér könnycseppek peregtek végig az arcomon, hogy aztán lehulljanak az ölemben pihenő télikabátomra.

Megkezdődött a tavasz. Néhány percig el-elmosolyodva élveztem a gyönyörű időt, nem törődve azzal, hogy az utasok jelentős része valószínűleg kétségbe vonta épelméjűségemet. Hangos motorzúgás rángatott vissza a földre. Egy mellettünk pöfékelő (igen, ez a legmegfelelőbb szó) ősrégi kamion volt a tettes. No, nem baj. Végignéztem a buszon, s megállapítottam, hogy a szokottnál is többen nyomorognak. Éppen emiatt volt különös, hogy a mellettem lévő székre senki sem ült le. Hiába tülekedtek minden egyes helyért az emberek, a szék üresen árválkodott. Pedig nem láttam rajta semmilyen foltot, vagy ragacsos "izét", hibátlan állapotban várta az utasokat. Sötétkék üléshuzata mélabúsan bámulta a tömeget. A következő percek így múltak el: megállók, emberek, megállók, még több ember, s egy árva ülés. Talán nem is látják?- gondoltam magamban. No, nem, az emberek talán sok dolgot nem látnak, de egy hely észrevételéhez mindig van szemük... Esetleg ijesztő vagyok? Nem, hiszen ott ül egy pityókás bácsika, mellette pedig egy virágmintás mappát szorongató egyetemista lány feszeng, nála csak nem lehetek riasztóbb...

Senki egy pillantásra sem méltatott minket a kis székkel. Mire napirendre térhettem volna e szokatlan eset fölött, a busz megközelítette a számomra fontos megállót. Felkaptam a táskámat és fölöslegessé vált kabátomat, majd mielőtt felálltam volna, oldalra fordultam, hogy egy búcsúpillantást vethessek elhagyatott útitársamra. De nem volt ott. Megráztam a fejem, abban a reményben, hogy csak a tavasz részegített meg. Nem. Valóban elűnt. Talán így halnak meg a székek? Káprázik a szemem- gondoltam, és elindultam az ajtó felé. Mielőtt azonban a sofőr szabadjára engedett volna, utoljára visszanéztem. Elsápadva szembesültem a ténnyel, hogy az én ülésem is eltűnt. Majd elnehezült léptekkel lecammogtam a lépcsőn, és elvegyültem a város forgatagában.